Carlos Aured, spanyol
A katalán Lon Chaney, az ibériai Coffin Joe, vagy ahogyan én hívom: a spanyol Jacinto Molina hatodszorra tűnik fel az oldalon, így az önismétlés már egyre nehezebben kerülhető el, hiszen megint 89 percnyi (a Naschy filmek percre pontos átlaghossza) egyensúlyozásról van szó a kínos dialógusok és zsigerterror szegélyezte borotvaélen.
A XV. századbéli prológban egy gonosz sátánista hadurat (feltehetően farkasember) és annak boszorkány szeretőjét (feltehetően vámpír) viszik a vesztőhelyre. Mielőtt Alaric de Marnac (P.N.) és szeretője, Mabille de Lancré (Helga Liné, a mitikus LORELEY) feje a porba hullana, századokra előre megátkozzák kivégzőik felmenőit. A történet pikantériája, hogy de Marnac exekútorai közt ott van bátyja is, így tulajdonképpen saját vérvonalát átkozza el, ugyanakkor biztosítva van a kettős Naschy-főszerep a főcím stáblistája után is!
A jó-Naschy/rossz-Naschy örök harca '72-ben folytatódik, mikor is az éppen aktuális leszármazottaknak jut eszébe az a remek ötlet, hogy barátnőkkel együtt utazzanak el néhány napra a De Marnac birtokra, és keressék meg az ott eltemetett ükapa földi maradványait. A kincsesládikóban prezervált, vörös ködöt kibocsájtó fejhez hamarosan csatlakozik a test, és a szintén frissen re-animált szeretővel közösen hozzákezdenek századokkal korábban tett ígéretük beváltásához.
Naschyt igazán elemében találta ez a mindenféle horror-mitológiát összekotyvasztó rémkondér, amit majdnem teljes egészében saját hétvégi házában és annak környékén főztek ki, fillérekért. Ezúttal a szúrós tekintetű, jóltáplált hadirokkant figurája is passzol hozzá, limitált színművészeti képességéről pedig egy piszkos kis trükkel tereli el a figyelmet: olyan férfiszínészt választott maga mellé, aki még nálánál is rosszabb! No problemo, mert a nézői érdeklődést főként a tüneményes és gyakorta mezítelen nők, valamint a meglehetősen explicit kaszálás tartja fent.
Az akkoriban a kontinensre érkezett zombi-divatnak köszönhetően élőhalottak is feltűnnek a színen, az audiokommentár (Horror Rises From The Önfényezés) szerint spanyol filmben itt először, elfeledkezve arról a kis semmiségről, amit mi VAKRÉMÜLET-nek hívunk. Az viszont tény, hogy a majdani Fulci-zombikra hasonlító vízihullák inváziója a spanyol horror egyik nagy pillanata közé tartozik.
Jelentős önálló karrier híján csak Naschy-entitásként elkönyvelhető Carlos Aured is arra a megfoghatatlan ürességet árasztó atmoszférára esküszik, ami szinte minden Naschy-horrorban ott van, bárki is rendezze azokat.
A sivár tájkép, teátrális párbeszédek és az ordenáré orgonazene (hasonló, mint amit a LELKEK KARNEVÁLJÁban is hallani) együttese egy ponton túl valóban megteremti azt a közeget, ahol sem az idő, sem a tér nem játszik többé szerepet, csakis Naschy "horror maximusza", aminek gyökerei egészen a műfaj kezdetéig nyúlnak vissza, kiegészülve az erotika és erőszak speciálisan európai fúziójával.