Bitto Albertini, olasz
Bitto Albertiniről annyit érdemes tudni, hogy ő volt az, aki elindította útjára az olasz Emmanuelle-koppintásokat (EMANUELLE NERA, 1975). A címszereplő Laura Gemsert rögtön lenyúlta Massaccesi a saját Emanuelle-szériájához, úgyhogy Albertininek új lány után kellett néznie. Shulamith Lasri aka.rommondani Sharon Lesley testét egy afrikai istennő mintájára faragták ki, a kisugárzása vetekszik egy gumimatracéval, mindennek tetejébe egészen csapnivaló a színjátéka. Perfekt!
A fotómodell Emanuelle-t egy magánklinika luxus-zártosztályán próbálják memóriazavaros állapotából kigyógyítani. Az amnéziát okozó traumát a páciens flashbackjein keresztül kell keresni, és mivel Emanuelle nem volt otthonülő típus (még a Palesztin háborúban is részt vett!), visszaemlékezései majdnem a film felét kiteszik. A lány ráadásul mindenre rosszul emlékszik, az apját összekeveri volt férjével, de még abban sem biztos, hogy leszbikus vagy hetero (ezt majd a végén eldönti). A doktor dolgát nehezíti, hogy otthon várja egy kielégítetlen feleség, Mrs. Dagmar Lassander. Ha engem Dagmar várna odahaza, akkor el sem mennék otthonról...
A forgatókönyv freudi analitikájától még egy első éves egyetemista is hátast dobna - Freud-idézettel indítunk, Lassander Freudot olvas az ágyban, az Emanuelle-t megerőszakoló motorosok Freud feliratú bukósisakot viselnek (na jó, csak tűzpiros színűek, de értjük az allúziót). A film nevetséges ál-pszichológiája szerint az összes nő tulajdonképpen szexre kiéhezett bestia, a kúra pedig csakis a teljes szexuális liberáción keresztül vezethet eredményre. Előre elvtársnők!
Just Jaeckin ugyanezt az upmarket Vogue-előfizetőkkel etette meg az originál EMMANUELLE-ben (már kapható nálunk dvdén), az olasz gyártású produkciók (egyikse kapható nálunk dvdén) a kevésbé finnyás grindhouse közönséget vették célba. Aki valamivel többre vágyik, mint szoftszex köntörfalazás, esetleg egy rendes erotikus thrillerre, annak ott van a normál filmként is működőképes EMANUELLE E FRANCOISE.
Hogy Albertinibe szorult némi kreatív energia, azt az eme írást illusztráló főcím bizonyítja, amihez hasonlóan frappánsat már rég láttam. Az öt szekvenciából álló képsorban ugyanaz a két színész különböző kosztümökben néz farkasszemet egymással, miközben a férfi azt ordibálja a nőnek (öt különböző nyelven!), hogy "Beszélj!". Csak később jövünk rá, hogy a férfi Emanuelle pszichológusa, a különböző karakterek pedig a lány összezavart emlékezetét hivatottak megjeleníteni. Az egész valami eszméletlenül jó zenével van aláfestve (a wesztern slágereket gyártó Don Powell itt Emanuelle apjaként egy nagyobb szerepben is látható), az utolsó snitt pedig oszkárdíj:a lányt vallató detektív lekapcsolja az asztalon lévő lámpát,
a hirtelen elsötétült vásznon feltűnik a rendező (ál)neve
Ha legalább ilyen jó ritmusérzékkel lenne összetéve a maradék, akkor a széria egyik jobban sikerült darabjaként ajánlanám megnézésre, viszont erről szó sincs. Az egészen uralkodó inkoherencia láttán legfeljebb a sokat látott euroszex-mániákusok nem fognak megütközni, nekünk ugyanis "intellektuális kihívás" egy ilyet végignézni.