DER WÜRGER VON SCHLOSS BLACKMOOR (1963)

 Harald Reinl, NSZK

(Előzmény: KRIMINÁLIS! A német Edgar Wallace széria, 1963-64)

 

Várkastély és a londoni Soho között ingázó bűnügyben az idős arisztokrata szivarosdobozba rejtve küldi el a lopott gyémántokat zsarolóinak. Mire megérkezik a szajré az Old Scavenger Inn nevű műintézmény hátsó szobájába, a dobozban már csak homok van. →  Ránézésre stimmel az NSZK Edgar Wallace-csomag tartalma: a ködösített britische atmoszférában settenkedő csuklyás bűnelkövető; életveszélynek kitett, bájos hősnő; Scotland Yard felügyelő, aki úgy néz ki, mint egy futballbíró; humorfelelős bajuszmatyi usw. Mintha az echte Wallace-Krimiket gyártó Rialto Films műhelyében járnánk.

Valójában hamis a szajré, a konkurencia CCC Filmkunst Gmbh egyik Bryan Edgar Wallace adaptációjáról van szó, már ha adaptációnak lehet nevezni egy nem létező könyv megfilmesítését. Mivel a cég szó szerint megvásárolta Edgar Wallace fiának a nevét, azt szabadon ráaggathatta bármire. A forgatókönyvírók Fodor Lászlóval (Csók a tükör előtt) az élen mindent meg is tettek, hogy híres-neves apjáéhoz megszólalásig hasonló stílusban író Bryan novelláinak felhasználásával a Rialto népszerű krimijeihez megszólalásig hasonló Wallace-filmeket hozzanak létre. Az 1960-ban újraindult Dr. Mabuse-filmekkel saját bűnügyi sorozatot egyengető CCC 1962-64 között nyolc Krimivel vette ki a részét a Wallace-lázból.   

A DER WÜRGER VON SCHLOSS BLACKMOOR (nr. 2 a CCC-sorozatban) tehát egy profi Wallace-imitáció, amihez sikerült elhappolni a ciklust indító DER FROSCH MIT DER MASKE (1959, Rialto) rendezőjét. A Wallace, Mabuse, Winnetou-kalandokat felváltva jegyző Harald Reinl (Leni Riefenstahl egykori asszisztense) náci-kollaboráns múltja ellenére nem véletlenül volt a legkapósabb szakember a háború utáni német filmgyártásban. Ő és kiváló operatőre, Ernst W. Kalinke olyan wunderschön be tudták világítani a helyszíneket, hogy állítólag maga Fritz Lang is megemelte előttük kalapját ---

Reinl a germán film romantikus, expresszionista esztétikáját örökítette tovább, szigorúan a tömegszórakoztatás jegyében, formulák mentén. A cselekménybonyolítás, illetve maguk a figurák valamivel  laposabbak, mint az általam eddig látott Rialto-krimikben, hiányoznak azok az innovatív, önironikus kis pillanatok, amik ezeket a meglehetősen bőbeszédű filmeket számomra igazán élvezetessé teszik. Ebből a szempontból a Rialto első számú Krimi-specialistájává váló Alfred Vohrer rendezte epizódok jobban kiállták az idő próbáját, bár a toplistákat közlő német fórumok tanúsága szerint a közvélemény megoszlik az ügyben. A világ többi része továbbra is értetlenül áll "az out-of-print krimiírók David Hasselhoffja" jelenség előtt.

Ha van a SCHLOSS BLACKMOOR-nak újítása, akkor az Oskar Sala avantgárd filmzenéje. A kocsma zenegépéből is ez a furcsa, „szintetikus” zene szól, transzba ejtve a közelben ülő hallgatóját. Ugyanebben az évben Alfred Hitchcock felkérésére Sala a saját fejlesztésű mixtur-trautonium nevű hangszerén varázsolt hangkulisszát a MADARAKhoz. 

A szintetizátor egyik ősének tartott trautonium működtetéséhez elegendő volt Herr Sala, míg egy zenekari felvétel akár tucatnyi zenész gázsiját felemészthette – nem elhanyagolható tényező a költséghatékonyság elvén működő CCC-nél. Bevághatnám ide a főtémát, de azzal valószínűleg elriasztanám a Deliria maradék olvasóközönségét. Szerencsére csak egy vagy két játékfilmhez alkalmazták a prüntyögést, a Krimi-jukeboxokból továbbra is a fülnek kellemesebb stúdiózenekaros jazzy/pop stílus szólt. 

Ami még szóra érdemes a horrorisztikus elemekkel tarkított filmmel kapcsolatban, az a „Blackmoor Kastély Kilenc Ujjú Fojtogatójának” brutális ténykedéséhez köthető. A bűnöző késével M betűt váj az áldozataiba, amit az egyik rendőr először W-nek néz. Ha jól emlékszem, erre a „poénra” egy egész giallót húztak fel FRENCH SEX MURDERS címen.

A motorbiciklista lefejezése szintén á la FRENCH SEX MURDERS.

Vagy ott a másik lefejezés, a vonatos, az eltűntnek nyilvánított fejet később dobozban szállítják házhoz. Pontosan ugyanez történik a CRIMSON francia-spanyol abszurditásban.

Amikor Karin Dor szép szeme világát gyémántfúróval akarják tönkre tenni, önkéntelenül is Lucio Fulci ugrott be. 

Ezen mozzanatok okán az amúgy felejthető darab tovább erősíti azt a gyanút, hogy a Wallace-Krimik önmaguk belterjes világán túlmutatva felbujtóként hatást gyakoroltak az európai horror-thriller színtér alakulására. Danke schön!

SUDDEN FURY (1975)

Brian Damude, kanadai

Nem állt mögötte előre megfontolt szándék, egyszerűen úgy alakult, hogy a Delirián ebben a hónapban elszaporodtak a feleséggyilkosságok. A mélyen elítélendő bűncselekmény-sorozat számomra a noir-mester Robert Siodmak rendezte THE SUSPECT (1944) megtekintésével kezdődött, aminek antihősét - Charles Laughton csodás alakításában – legszívesebben a kebelére ölelné az ember. Mivel a forgatókönyveket férfiak, megkockáztatom: házas férfiak írták, ezekben a történetekben kimondva-kimondatlanul a szimpátia az elkövetőket illette meg (olvasd az előző két bejegyzést). A SUDDEN FURY a vérlázító gazemberével végre megszakítja a hagyományt.

Fred nyolc évnyi házasság után tudja meg, hogy feleségének viszonya van. Üröm az ürömben: az asszony nem hajlandó finanszírozni nagyratörő üzleti tervét. Vidéki kiruccanásuk közben a feldühödött férfi gépkocsijával árokba hajt, súlyosan sérült feleségét magára hagyja a roncsok között. Egy arra járó szimpatikus fiatalember siet a nő segítségére, miközben a háttérben sündörgő Fred rögtönzött módszerekkel mindent megpróbál megtenni annak érdekében, hogy a feleség ne hagyja el élve a baleset helyszínét.

A kanadai ’tax shelter’ program keretében született, majd feledésbe merült produkciót a Kanadai Film Adatbázis szerint 115 ezer kanadai dollárból forgatták le 16mm-es nyersanyagra, a rendezőnek ez az egyetlen nagyjátékfilmje. Ha hozzáteszem, hogy a Vinegar Syndrome adta ki blún, akkor minden adott az elcseszettséghez. Ehhez képest ez a canuxploitation egy igazi „nail-biter”, ahogy a kanadaiak mondják, amikor köpni-nyelni nem tudnak az izgalomtól. A felvezetés a jellemábrázolásra megy el (kár a szóért, Fred pojáca öltözködési stílusa mindent elmond), aztán átveszi a terepet a suspense, ami a végére már-már horrorisztikus méreteket ölt. 

A közeli farmmal együtt két helyszínen négy szereplőt mozgató filmet hangulatában két korabeli honfitárs, a SUNDAY IN THE COUNTRY és a DEATH WEEKEND közé lehetne belőni. Előbbiben hollywoodi sztárok szerepeltek, utóbbi egy akkor divatos rape & revenge. Sztárok és rape híján a SUDDEN FURY ütőkártyája az isten háta mögötti helyzetet ügyesen kihasználó forgatókönyv. Al és Fred, a két bajuszkirály főszereplő neve összeolvasva elárulja, hogy az alkalmazott módszer a hitchcocki manipuláción alapszik, a néző információ dolgában mindig egy lépéssel előrébb jár a karaktereknél. Maga Fred is a hitchcocki hagyományok ápoltja, nehéz róla eldönteni, hogy született pszichopata, vagy a körülmények úgymond áldozataként a pánikroham hozza ki belőle a sudden fury-t. A befejezés befejezettlensége első látásra dühítő lehet, ám visszagondolva a történtekre - különösen ami az utolsó pár percet illeti -, inkább az író-rendező intelligenciáját dicséri a felismerés: egy ártatlanból is gyilkost csináló napnak a végén nem lenne helyén való győztest hirdetni. 

Német cím: PISZKOS FRED, A SOKK-GYILKOS. Uram, a vadászpuskámért jöttem!

THE KISS BEFORE THE MIRROR (1933)

James Whale, USA

A boldog pre-kód békeidőkben nem lacafacáztak: szerelmespár enyeleg a nappaliban, a kerten át jön Lukács Pali, és se szó, se beszéd, beleereszt három golyót hűtlen feleségébe. Willkommen im Klub - mondaná múlt heti sztárvendégünk, a Bécsi Fojtogató. Megint egy harmincas évek Bécsében játszódó asszonygyilkosos sztori, épp csak a miliő előkelőbb.

A beismerő vallomását követően a lelkileg teljesen összetört férj tömlöcbe kerül, míg sikeres ügyvéd barátja odahaza, a szépítkező asszonyt figyelve („mit csinálsz te a tükör előtt?”) azzal kénytelen szembesülni, hogy valószínűleg ugyanabban a cipőben jár, mint védence. Amikor legrosszabb félelemei beigazolódnak, feldúlt lelki állapotban elhatározza: ha felmentő ítélettel zárul az ügy, bizony ő is végez a nejével. A tárgyalásra revolverrel a zsebében érkezik, ügyvédné az első sor közepén, az izgalom a tetőfokára hág... 

Fodor László nemzetközi hírű dráma- és bohózatíró Csók a tükör előtt című darabját 1932 őszén mutatta be a pesti Magyar Színház, feltehetőleg nagy sikerrel. A három felvonásos színműről így írt a korabeli műkritikus, Schöpflin Aladár a Nyugatban: „Hogy kívánhatja tőlem Fodor László, hogy három óra hosszat türelmesen hallgassak, sőt élvezzek olyasvalamit, amire egész bizonyosan ő sem fordított több gondolkodási energiát, mint amennyiből egy középszerű újságcikk telik?” Fél évvel később a hollywoodi szakik prímán megoldották a terjengősség problémáját, kompakt hetven percbe csomagolva a történetet. A korai hangosfilmek még nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy lankadni hagyják a nagyérdemű figyelmét. A fanyalgó kritikusnak nem csak a mű hosszával volt baja, hanem annak ostobaságával is: „Az a baj, hogy Fodor László a bohózatíró gondolkodásával és technikai készségével akart drámát írni.” A Universal stúdióban erre is tudtak megoldást, avagy a megfelelő ember a megfelelő feladatra: James Whale rendező (FRANKENSTEIN) technikai készségével, szellemesen gunyoros gondolkodásmódjával az ostobaságot az élvezetes szórakoztatás szintjére tornázta fel.

A műfaját tekintve kortárs (1933) melodráma a „horrorfilmes” kezek között azzal a hátborzongató gondolattal játszott el, hogy a szenvedély képes decens úriemberekből a legrosszabbat kihozni. Jelen esetben a házasság keretei között, amiben a boldogság illúziója szempillantás alatt szerte foszlik, a Nagy Szerelem helyébe a tükörképeként is felfogható Határtalan Gyűlölet lép. A bécsi mű-helyszín lehetővé tette, hogy bizonyos jeleneteket a FRANKENSTEIN díszletei között forgassanak le, ráerősítve az expresszionista stílusra (operatőr: Karl Freund). A három felvonás drámai csúcspontjait – a nyitó gyilkosság, a feleség lebukása, a tárgyalás – a rendező szinte kárörvendő élvezettel fokozta a végletekig, ugyanakkor a megfelelő pillanatokban oldotta is a feszültséget a showlopás szándékával színre lépő mellékalakokkal. Egyvalakinek biztosan sikerül elnyernie a mai néző szimpátiáját:

Az ideges urak és felcicomázott nagyságos asszonyok között higgadtságával, cinikus mosolyával tűnik ki az "újfajta nő", egy intellektuálisan magasabb szinten álló, modern embertípus. A nyilvánvalóan leszbikus ügyvédasszisztens mondja ki a nagy igazságot, amit ebből az épületes történetből hazavihetünk: „szingliként legalább senki sem fog meggyilkolni."

 

A filmet manapság nőgyűlölet vádjával állíthatnák bíróság elé, elvégre az összetört szívű férjurak kálváriája a narcisztikus hajlamú luxusfeleségeik ellen intézett vádbeszédbe torkollik. Igen, történt egy sajnálatos gyilkosság, de az kérem jogos felháborodás következménye – különben is: „ez a férfi szerette az asszonyt, akit megölt.” Lehet mutogatni az eredeti Fodor-műre, én James Whale-lel szemben megengedőbb vagyok, nem utolsó sorban neki köszönhetjük a THE OLD DARK HOUSE-t. A THE KISS BEFORE THE MIRROR összességében Whale egyik klasszikus rémfilmjével sem vetekedhet, mégis csak egy divatjamúlt féltékenységi melodrámáról van szó. A finomságokat inkább a részletekben találjuk, kezdve azzal, hogy a rendező az üdvöskéjét, Gloria Stuartot rögtön az elején kivonja a forgalomból. Vagy ott a film tükör-paradoxona, ahogy a szereplők a tükrön keresztül fedezik fel, hogy a valóság a bolondját járatja velük ("...a tükör megmutatta, hogy az egész életem hazugságra épült.") A jelmezekre mindig nagy figyelmet fordító Whale ötlete lehetett az is, hogy a feleség divatkiegészítőként egy (ravasz) rókát csavarjon magára. „Remekül illik hozzád” - jegyzi meg epésen a férj.

A rémisztgetés mellett romantikus novellák, színművek megfilmesítésében érdekelt rendező másik ’33-as munkája egy tévedések vígjátéka volt Lukács Pállal a  főszerepben (BY CANDLELIGHT), majd öt évvel később - az időközben érvénybe lépett Hayes-kódexhez igazított forgatókönyvből -  újra vászonra vitte Fodor darabját  WIVES UNDER SUSPICION címen. Különféle okok miatt Whale a harmincas évek végére szakmailag megrekedt, nem úgy Fodor László alias Ladislas Fodor, aki Hollywood után a hatvanas évek NSZK tömegfilm gyártásában is letette névjegyét, többek között Doktor Mabuse és Edgar Wallace krimik forgatókönyvírójaként (egyik kedvencem, az IM BANNE DES UNHEIMLICHEN stáblistáján ott virít a neve). A szerzőt mostanában mintha elfelejtették volna a színházi programigazgatók, pedig a Csók a tükör előttből fergeteges zenés-táncos operettet lehetne rittyenteni. Fél Rózsadomb dúdolná, hogy ♬ Az asszony minél ravaszabb / A bosszú annál kéjesebb ♬

LO STRANGOLATORE DI VIENNA (1971)

Guido Zurli, olasz-NSZK

A hollywoodi karakterszínészeknek menedéket nyújtó olasz B-filmgyártás egyik bizarr epizódjához van szerencsénk/szerencsétlenségünk, attól függően, bírja-e a gyomrunk az ilyesmit. Victor Buono a MI TÖRTÉNT BABY JANE-NEL? (1962) Oscar-díjra jelölt mellékszerepével tett szert nemzetközi hírnévre. Az olaszoknak alighanem egy másik amerikai film juthatott az eszükbe, amikor leszerződtették: a kövér testalkata miatt szánalmas figurák megformálására kárhoztatott Buono az 1964-es THE STRANGLER-ben a bostoni fojtogatót játszotta el. 

A THE STRANGLER egy egész jól megrendezett, izgalmas kis pszichothriller, érdemes felkutatni. A THE STRANGLER OF VIENNA (Amerikában THE MAD BUTCHER) nincs jól megrendezve, izgalmasnak sem mondanám, de a groteszk vígjátéknál keresve sem találnánk megfelelőbb párdarabot Victor Buono double-billünkhöz. A szünetben tegyük fel a lemezjátszóra a 33 éves sztár '71-ben kiadott, az Ebayen $3.99-ért megvásárolható Heavy! című hanglemezét ---

rajta olyan saját szerzeményekkel, mint az I'm fat ; A word to the wide vagy az esetünkben sokat mondó You don't have to be fat to hate Rome. Buono epizodistaként még három vagy négy filmet forgatott Rómában, és nem volt különösebben oda a helyért. "Leszámítva a művészeteket, olyan, mint Bakersfield paradicsomszósszal." Most kapcsoljuk Rómát, akarom mondani Bécset:

Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélya után lépett színre Otto Lehman, Bécs városának őrült hentese. A férfi három év után gyógyultnak nyilvánítva távozhat az elmegyógyintézetből, pedig ő legszívesebben maradna, ha belegondol, mi várja otthon. Itt mindjárt szembe jön egy kulturális különbség: a THE STRANGLER-ben a fia életére rátelepedő anya váltja ki az őrületet (á la PSYCHO), az olaszoknál ugyanezt a funkciót a feleség látja el. A rendkívül ellenszenves nőszemélyben felismerhetjük a hatvanas évek NSZK erotikájának egyik díszpintyét, Karin Fieldet.

Az asszonyság hiába szekálja férjét, hogy költözzön haza, az nem kér a besavanyodott NSZK erotikából, inkább a hentesüzlete felett lévő kis szobába rendezkedik be, ahonnét pazar kilátás nyílik a szemközti ablakban vetkőző fiatal szépségre (az olasz Franca Polesello).

 

A derék Otto leporolja ipari húsdarálóját, megélesíti késeit, kitűzi a falra az orvosától kapott zárójelentést („papírom van róla, hogy nem vagyok őrült”) és munkához lát. Kitaláltad, a feleség lesz az első, aki átmegy a darálón, aztán egy prostituált, majd a semmirekellő sógor. A különleges húspépnek köszönhetően Lehman virslijeit viszik a bécsiek, mint a cukrot. Brad Harris nyomoz.

’71-ben egymás után kerültek mozikba a jobbnál-jobb giallók, de ez a film másutt, a társproducer Dick Randall alternatív univerzumában jött létre, ugyanott, ahol a FRENCH SEX MURDERS. A papírmasé díszletek között (elvileg a harmincas években járunk) Victor Buono olyan haknit nyomott le a gázsiért, amire csak tapasztalt (amerikai) karakterszínészek voltak képesek. A sztár az öngúny álarca mögé bújó kövér (és meleg) előadóművészekre jellemző kedéllyel ruházta fel pszichopata figuráját - ez a campy előadásmód működteti a horrorkomédiát, igazán jó poénok vagy véres-beles részletek nélkül, merthogy azokat is kispórolták a filmből.

A meat movie-k rendszeres fogyasztói felfedezhetik a „bécsi hentes” és a „hongkongi mészáros” (THE UNTOLD STORY) közti hasonlóságot. Mindkét húsiparban érdekelt szakember a helyi specialitásba dolgozza bele az emberi alapanyagot, amit aztán a történet egy pontján felszolgálnak a debil rendőröknek. Az exploitation-páros bizonyítja, hogy a kannibalizmus és az ízléstelen humor házasítása nem ismer határokat. Buon(o) appetito!