Und das olasz filmgyártásch újra fel fog virághozni,
Heil Cesare!
Heil Cesare!
Ajvé! Olasz nácik - kell ezt még ragozni? Kötve hiszem, hogy bárkinek is a szíve csücskén találnánk ezeket a második világháborús szexholokauszt mozikat, melyek AZ ÉJSZAKAI PORTÁS 1974-es bemutatója után kezdtek szaporodni szerte Itáliában. Liliana Cavani botránya („An operatic celebration of sexual disgust” -Time Out), az amerikai ILSA vendégszereplése, Pasolini SALO-ja, és legvégül Tinto Brass SALON KITTY-je kellett ahhoz, hogy harmadvonalbéli olasz szakmunkásbrigádok nekiálljanak a kétes értékű filmek fabrikálásának. Sergio Garrone, az SS EXPERIMENT CAMP és az SS CAMP 5 - WOMEN'S HELL rendezője az olasz néplélekkel magyarázza a jelenséget:
"Olaszország... hogy is mondjam... a másolók országa. Ha valami működik, akkor az összes olasz ugyanazt fogja csinálni. Ha egy szép lányról van szó, mindenki őt fogja követni. Ha van egy jó autó, mindenki azt fogja megvenni. Ha van egy politikus, mindenki őrá szavaz. Állandó változásra van szükségünk. A saját meggyőződésünk nekünk nem elég, minden napra kell valami új élmény. Szóval, mi történik, ha valaki csinál egy náci haláltáboros filmet, ami pénzt hoz?..."
A pszichedelikus spagetti westernjéről (MÁTALO!) már-amennyire ismert Canevari atrocitása a nazisploitation minőségibb darabjai közé tartozik, egész jól van fotografálva. Na, so was? Ahhoz, hogy a GESTAPO’S LAST ORGY igazán artisztikus magasságokba röpüljön a szemünk előtt, érdemes előtte megtekinteni a THE BEAST IN HEAT-et; Luigi Batzella 1977-es alkotása minden szempontból ennek az al-alműfajnak a legalja.
"Olaszország... hogy is mondjam... a másolók országa. Ha valami működik, akkor az összes olasz ugyanazt fogja csinálni. Ha egy szép lányról van szó, mindenki őt fogja követni. Ha van egy jó autó, mindenki azt fogja megvenni. Ha van egy politikus, mindenki őrá szavaz. Állandó változásra van szükségünk. A saját meggyőződésünk nekünk nem elég, minden napra kell valami új élmény. Szóval, mi történik, ha valaki csinál egy náci haláltáboros filmet, ami pénzt hoz?..."
A pszichedelikus spagetti westernjéről (MÁTALO!) már-amennyire ismert Canevari atrocitása a nazisploitation minőségibb darabjai közé tartozik, egész jól van fotografálva. Na, so was? Ahhoz, hogy a GESTAPO’S LAST ORGY igazán artisztikus magasságokba röpüljön a szemünk előtt, érdemes előtte megtekinteni a THE BEAST IN HEAT-et; Luigi Batzella 1977-es alkotása minden szempontból ennek az al-alműfajnak a legalja.
Néhány évvel a második világháború után Liza Cohen visszatér annak a koncentrációs tábornak a romjaihoz, ahová annak idején bevagonírozták. Az üresen álló komplexumnál már várja egy nálánál jóval idősebb úr, aki annyira megörül neki, hogy azon nyomban elkezdi molesztálni (Ó, a parfümöd! Jaj, a tested!). A férfi nem más, mint a felmentett háborús bűnös Conrad von Starker, a tábor egykoron rettegett kápója. A történet nagy részét kitevő flashbackből megtudjuk, hogyan lettek ők ketten - a kegyetlen náci és az őt frusztrált őrületbe kergető ellenálló zsidó lány - egy pár. Hát, aranyom, ez nem a Schindler Listája!
Szóval a szkript fogja AZ ÉJSZAKAI PORTÁS náci tiszt / zsidó fogolynő bizarr viszonyát, eltávolít belőle minden intelligenciát, ami Cavaninál még megvolt (Cavani/Canevari - biztos távoli rokonok), majd hozzáad egy nagy adag ízléstelen, már-már a készítők józan eszét megkérdőjelező szadista ocsmányságot. Bár az egész színjáték Starker és Liza testi-lelki / szado-mazo interakciójára van felhúzva, a körülöttük folyó sleaze és a parodisztikus alakítások lenulláznak mindenfajta próbálkozást a fasizmus perverziójának ilyetén való legitim bemutatására. A fő sokkfogásnak szánt vacsorajelenet akár nézhetetlenül kínos is lehetne, ha nem előzné meg egy totál idióta náci monológ, ami után már nem lehet igazán komolyan venni a barbár cselekedeteket. Egészen az egyik kezével elszenesedett holttestet, a másikkal meztelen nőt markolászó tiszt látványáig - na, az bőven kiveri a betegbiztosítékot.
Habfürdő a meszesgödörben, menstruáló lány kiéhezett dobermannokkal való felzabáltatása, vad orgiák, kannibalizmus, és a nőibörtönös filmek archetípusai: teli szájjal röhögő szadista vezetőség, Ilza-szerű leszbo Fräulein (ki ez a színésznő? wunderschön), a jószívű doktor, és egy barakknyi dekoratív, kisminkelt „zsidó” fogoly. Aki randa, azt egyből elgázosítják - az exploitation-törvények nem ismernek kegyelmet.
Végül visszatérünk a jelenbe: Liza nyakában még mindig ott liheg Starker. A lány előhúz retiküljéből egy pisztolyt és lelövi a férfit. Ó, micsoda poetikus igazságtétel. Ahogyan a kövér férfi holtteste rádől arra a törékeny lányra, hát az kérem könnyfakasztó.
Bájosan rettenetesnek azért mégsem nevezném Canevari történelmi drámáját, ahhoz túlságosan is patológiai eset, meg aztán mégiscsak észak-olaszok csinálták (Milánó környékén, egy festői szépségű tónál*), ki tudja miféle szerzetek piszkos kis fantáziája került itt a vászonra? Ráteszek még egy lapáttal: tán még büszkék is voltak az elvégzett munkára. Erre abból lehet következtetni, hogy a stáblistán az olasz trash-filmektől szokatlan módon birtokos jelzőként lett feltüntetve a rendező igazi neve. A nazisploitationöknél nem ez volt az első ilyen eset:
DEPORTED WOMEN OF THE SS:
Ezt rakd össze, aztán vond le a megfelelő következtetést, nekem most mennem kell.
(Ha kérdezik, én itt se voltam.)
(Ha kérdezik, én itt se voltam.)
------------------
* Iseo-tó, Olaszország:
-------------------
A filmbéli koncentrációs tábor főhadiszállásának otthont adó szigetet az ismert amerikai filmszínész, George Clooney vásárolta meg.