2012. október 31., szerda

HALLOWEEN III: SEASON OF THE WITCH {HALLOWEEN 3: BOSZORKÁNYOS IDŐSZAK} (1982)

Tommy Lee Wallace, USA


Kedves internetező gyerekek! Itt van nyakunkon Mindenszentek Éjszakája, eljött az idő, hogy lehozzuk a padlásról a filmtörténet alighanem legkülöncebb folytatását...


"Amikor leültem megírni a HALLOWEEN 2-őt, akkor jöttem rá, hogy nincsen sztorink. Amink van, azt már egyszer megcsináltuk.” A kreativitás terén vajmi keveset felmutató HALLOWEEN 2 után John Carpenter és producere, Debra Hill taktikát változtattak: ezentúl minden egyes új Halloween-film más és más koncepció alapján készül majd el, az egyetlen összekötő kapocs Halloween ünnepe lesz. Az első Michael Myers nélküli epizód kigondolására Carpenter kedvenc sci-fi/horrorszerzőjét, Nigel Kneale-t kérte fel. A hazájában, Nagy-Britanniában legendásnak számító Kneale ugyan levetette a nevét a stáblistáról, a Quatermass-sorozat ismerőinek nem okozhat gondot az ősi mítosz és modern technológia párosításából létrejött világvége szcenárióban felismerni az író kézjegyét (a QUATERMASS 2-ben egy szintetikus élelmiszert gyártó komplexumban rejtőznek a marslakók), miközben az "Abszolút Gonosz" inváziós téma Carpenter filmográfiájában sem hat idegenül.


A tökkel-ütött sztori egy ír leszármazottak lakta településen játszódik. A helyi játékgyár tulajdonosa valójában egy kétezer éves kelta démon, aki az általa piacra dobott halloween-maszkok segítségével kívánja elkárhoztatni az emberiség kis fattyait, pontban mindenszentek éjszakáján. A THEY LIVE (AZ ELPUSZTÍTHATATLANOK, 1988) előképeként az öltönyös robot-alkalmazottakkal dolgozó, kifogástalan modorú vállalatvezető pontosan tudja, hogyan kell az akaratos kölyköktől hemzsegő amerikai fogyasztói társadalmat térdre kényszeríteni: nagyüzemi tömeggyártás --> televíziós reklámkampány --> apokalipszis most!


Az INVASION OF THE BODY SNATCHERS hidegháborús paranoia sci-fijét ötletesen anti-kapitalizmussal aktualizáló HALLOWEEN 3-ban egy abszurd sopánka veszett el a kelta hagyományból eredő Halloween infantilizált, kommersz ünneppé silányításáról. A filmbéli tévékészülékek képernyőjén többször megjelenik a HALLOWEEN I. is: a nemrég még mozikban ünnepelt Carpenter-klasszikus az ördögi terv tetőpontja, egy televíziós ajándéksorsolás előtti műsoridőt hivatott kitölteni.


Tulajdonképpen az egészet vehetjük egy két és félmillió dollárba került halloweeni tréfának (trick): a márkanevet használva becsalogatták a mozikba a slasherfilmre éhes gyerekeket - az előzetest szándékosan „slasheresre” vágták -, hogy aztán a megszokott kés-villa-olló helyett egy teljesen más formátumú ajándékot (treat) kapjanak a pénzükért. A hogyanokat és miérteket nem firtató gyermeki fantáziát igénylő rémmese középkorú hőssel a főszerepben (Tom Atkins) nem részesült kitörő fogadtatásban. A Fangoria ’82 decemberi számában megjelent olvasói levél hűen adja vissza a közvetlen reakciókat:


A HALLOWEEN sorozatnak hat év felfüggesztett kellett, hogy összeszedje magát, és ott folytassa, ahol a második rész abbahagyta, egy bevált panelekből építkező tucatslasherrel (HALLOWEEN 4: THE RETURN OF MICHAEL MYERS).

A megbukott filmek sorsa kifürkészhetetlen: a BOSZORKÁNYOS IDŐSZAK körül kialakult egyfajta pogány internetkultusz, éjnek évadján egyre több és több kultfilmes blogger áldoz az oltárán. Chas. Balun beválogatta a korszak figyelemreméltó horrorjai közé, még a Time Out filmlexikon is dicséretben részesítette („hugely enjoyable”).


Ha mesterműtől távol is áll (süt róla, hogy sebtiben írták át Kneale túlságosan brit ízlésűnek ítélt történetét), Tommy Lee Wallace, Carpenter vágójának és látványtervezőjének első rendezése nem hazudtolta meg a mestert, valódi carpenteresen lappangó atmoszféra került a szélesvászonra. A kisvárosba való megérkezés a tizenhárom évvel későbbi AZ ŐRÜLET TORKÁBAN-ra emlékeztet. Dean Cundey – akinek Panavision fényképezése a H1-ben a modern horroresztétika csúcsteljesítménye - színvonalas operatőri munkával fényezi az olcsó díszleteket, Carpenter elektronikus zenéje ismét kulcsszerepet játszik a hangulatkeltésben, a kézműves maszkeffektek remekül vannak megcsinálva. S nem utolsó sorban ott az üdítően rendhagyó alapötlet, aminek még a jellegzetesen nyolcvanas évekbeli gagyifaktor is a kezére játszik.


Érdekes megfigyelni, hogy a véletlenek és bemutatási dátumok összejátszása folytán Carpenterék egymás után két nagysikerű Spielberg-produkció ellenpárját készítették el. A DOLOG az E.T. kevésbé barátságos oldaláról rántotta le a leplet, a gyerekeket televíziókészülékeken keresztül becserkésző gonoszt felvonultató HALLOWEEN 3 pedig a POLTERGEIST-nek felesel, cseppet sem aranyos kiskorúakkal, széthullott családdal (a főhős elvált apa), fúrógépes mészárlással, és egy befejezéssel, ami egyáltalán nem kecsegtet happy, happy halloween-nel. Mindebből nem következik, hogy Carpenter kevésbé lenne humanista Spielbergnél, de kettejük közül a (rendszer)kritikusabb szemléletű Carpenter az, aki - George A. Romero módjára - a horrorfilmjein keresztül következetesen emlékeztet minket arra, hogy mindenek előtt a saját privát és össznépi démonainkkal kell vigyázni, ha nem akarjuk, hogy eluralkodjon rajtunk az embertelenség.  


A magyar DVD, na az kihozza az emberből az állatot, pláne ha pénzt adtunk ki rá. A kópiát cenzori ollók szabdalták, és ahogy az illusztrációkból is látszik, a Carpenter védjegyének számító 2.35-ös képarány 1.75-re lett csonkítva. Ha mindez nem lenne elég, az angol hangsávhoz nem jár magyar felirat. A szinkron legalább korrekt, a főgonosz magyar hangja a fantasztikus orgánumú Kristóf Tibor.

2012. október 28., vasárnap

Olvasnivaló Szent Halloween éjszakájára

Magyarországon honnan tudni, hogy Halloween van?
Budai bevásárlóközpont parkolójában jól karbantartott, kissé túlsminkelt negyvenes nők pakolják a tököt BMW terepjáróikba. 
A hagyománynak megfelelően ilyenkor oda kell menni hozzájuk egy fegyvernek látszó tárggyal és azt ordítani: Trik or Trit!
Csak készpénzt fogadjunk el.


A Deliria az ünnepi alkalomra egy kis olvasnivalót kínál, az „angol Fangoria”, a The Dark Side két régebbi számát a kilencvenes évek elejéről. A magazinok online lapozhatók, tehát nem nem kell őket letölteni.


A címlapon a TWO EVIL EYES Valdemárja mosolyog ránk, a nemrég kivesézett filmről egy kritikát találunk a video-szekcióban...... Exkluzív riport: DEI PROFUNDIS, avagy Luigi Cozzi (CONTAMINATION) notórius Harmadik Anyja. Cozzi a forgatás során tudta meg, hogy Argento-homázsát a producer egy meghiúsult, de már a fél világnak előre eladott Fekete macska adaptáció cseretermékeként fogja értékesíteni. Így lett a DEI PROFUNDIS-ból EDGAR ALLAN POE’S THE BLACK CAT….. A "Cinemacabre" rovatban TINI NINDZSA TEKNŐCÖK. A Fangoriánál ezidőtájt az ADDAM'S FAMILY volt a címlapon. Keményvonalas horroristák kínjukban elkezdtek német amatőr splattereket nézni..... Interjú Dario Argentóval. Egy baromarcú ezt a részt kitépte, úgyhogy csak az eleje olvasható…… A videojáték-ismertetőkből kiderül, piacra dobtak egy NIGHTBREED-hez készült PC-játékot. Clive Barker szörnyfilmje csúnyán megbukott, sejtésem szerint az interaktív változatot sem vitték, mint a cukrot.




Inside story: CHILD PLAY 2 – ezt olvassa, akinek Három Anyja van…... NIGHT OF THE LIVING DEAD 1990. Interjú a bemutató előtt álló Tom Savinivel. Szerintem már akkor tudta, hogy a rendezői karrierjének annyi. A remake-ről ITT írtam..….  THE SECT és Michele Soavi. Kötelező olvasmány….. ARACHNOPHOBIA – a cikk szerzője arra szólít fel, nézzük meg legalább kétszer a moziban, így adva tudtára Hollywoodnak, hogy szükség van az ilyen horrorfilmekre. Most már tudom, miért hívják A Sötét Oldalnak ezt az újságot..... A QUATERMASS filmekről szóló írásban Nigel Kneale legnagyobb amerikai rajongóját, John Carpentert cinkeli. Hobbs End.

2012. október 25., csütörtök

MY DEAR KILLER (1972)

Tonino Valerii, olasz – spanyol giallo

Who SAW her? Die!

Bányató partján egy férfi markológép segítségével próbál valamit kiemelni a vízből. A tréfás kedvű markolós munkagépével lefejezi megbízóját, majd elmenekül a helyszínről. Később megtalálják, felakasztva, látszólag öngyilkosság, ám az éles eszű Peretti felügyelő (a giallók plakátfiúja, George Hilton) azon nyomban megállapítja, hogy a munkást is meggyilkolták. Paradisi, a lefejezett biztosítási ügynök egy megoldatlanul lezárt emberrablási ügyön dolgozott: egy iparmágnás kislányát rabolták el és tartották fogva a bányatónál lévő kunyhóban, a gyerek éhen halt, a segítségére siető apát megölték. Egy kompromittáló bizonyítékra rábukkanva Paradisi jó pénzért felajánlotta szolgálatait az áldozatok családjának, köztük a gyilkosnak is, és ez lett a veszte.


Ha így megy tovább, hamarosan egy hokicsapatra elegendő holttestünk lesz” poénkodik egy rendőr, miután a fekete kesztyűs alak a felügyelő sarkában járva sorban teszi jégre a bűncselekménye nyomaival, egy házat ábrázoló gyerekrajzzal és egy tükörrel kapcsolatba kerülő személyeket. Az elhunyt kislány tehetős családi körében találunk csempészéssel foglalkozó szállítmányozó vállalkozót, idősebb pedofil szobrászművészt és fakezű nagybácsit. Mr. Fakezű nagyon gyanús nekem, csak nem ő írta a forgatókönyvet?


A MY DEAR KILLER stílusos is, meg nem is, véres is, meg nem is, műfajában egyszerre visszamutató és előretekintő, röviden: egy ellentmondásos giallo. Argento népszerű állat-trilógiájának a kaptafájához nyúló producerek a zeneszerzésre Ennio Morriconét kérték fel, a vágó Argento állandó munkatársa, Franco Fraticelli, a felügyelő élettársának szerepében Argento akkori barátnőjét, Marilú Tolót láthatjuk, egy ízben fedetlen keblekkel. A spanyol koprodukciós fél Helga Linét (LORELEY’S GRASP) és Patty Shepardot (VÁMPÍROK ÉJJELE) állította csatasorba, valamint Manuel Rojas operatőrt, kinek tehetségéről egy kitűnően fényképezett spanyol horror, a BELL OF HELL tanúskodik.


A gyerekközpontú olasz társadalom neuralgikus pontjára tapintó vezérmotívum, egy meggyilkolt kislány emlékének nyomasztó jelenléte, olyan borús hangvételű giallókban köszön majd vissza, mint a WHO SAW HER DIE vagy a DON’T TORTURE A DUCKLING. A gyerekrajzot és a tükörbe vésett megoldást Argento a DEEP RED-hez hasznosítja újra (kölcsön kenyér visszajár!).


Horror-thrillerként az est fénypontja az a két gyilkossági jelenet, melyeknél külön figyelmet szenteltek az elkövetési eszköz rendhagyóságára. A markológépes lefejezés ma sem mindennapos látvány, a film reklámkampányában központi szerepet kapó, slasheresen durva Fúrógépes Mészárlás velőtrázó hanghatásaival az a fajta Cinecittá Violenza, ami az őrületbe kergette a BERBERIAN SOUND STUDIO bárgyú hangmérnökét. Más kérdés, hogy mit keresett egy általános iskolai tanárnő sezlonján egy körtárcsás fúrógép? Na igen, a cél néha szentesíti az eszközt, különösen egy giallóban.


Mint megannyi spagettiwesztern-rendező, Valerii (A HARAG NAPJAI; A NEVEM SENKI) szíve is balra húzott, egyetlen giallója pedig alkalom volt számára, hogy George Hilton szimpatikus detektívjének segítségével látleletet nyújtson az olasz burzsoázia cinikus, pénzéhes, szívtelen, beteg lelkületű fajtájáról (egy másik wesztern-szaki, Duccio Tessari is hasonló indíttatással nyúlt a giallóhoz --> UNA FARFALLA). A kiszolgáltatottak vérét kiontók szimbolista megjelenítésére van egy nagyszerű „weszternes” vizuális ötlet: a felső tízezer perverziójának soron következő ártatlan áldozata a gyilkos luxus-Mercedeszén lévő embléma célkeresztjén át van filmezve.


Eltérve az Argento által kijelölt úttól, az ügy megoldása a hivatalos szervekre van bízva, a rendőrség kérdez, az állampolgár válaszol, az utolsó oldalon a gyanúsítottak a nappaliban gyülekeznek a leleplezéshez. A problemo éppen ebből következik: egy barokkos, pszichedelikus, esetenként szexuálisan túlfűtöttebb giallóban kevésbé tűnnének fel azok az átlátszó forgatókönyvírói fogások, amiket ebben a realizmusra törekvő, poliziescós vonásokat mutató krimiben néhányszor tetten érhetünk. Arról a kis gikszerről nem is beszélve, hogy a mi kedves gyilkosunk már csak sajátos fizikumából adódóan sem követhette el azon gaztetteket, amiknek szemtanúi voltunk.


A giallisták körében meglepően nagyra becsült, szvsz túlértékelt MY DEAR KILLER kötelező jelleggel, profi módon vonultatja fel a műfaj jellemzőit - szubjektívből filmezett suspense, atonális hangzású zenei kíséret, némi mezítelenség és fetisizált brutalitás -, de a rendőrségi procedúra, a detektív privát életének felesleges ecsetelése megtöri a tempót, a komplex, figyelmet igénylő cselekmény nem tudja olyan szinten magával ragadni a nézőjét, mint a legjobb giallókban. Erős közepes.

2012. október 20., szombat

INTRUDER (1989)

Scott Spiegel, United Slashers of America


Agáta Kriszti Az ABC-gyilkosságok című regényének megfilmesítése mindenekelőtt egy realista alkotás, mely tűpontos képet ad a kiskereskedelem mindennapjairól. Én már csak tudom, dolgoztam egy közértben. Adott hát egy ABC, mai szóval CBA, abból is egy egész méretes darab, külön hentespulttal, hátul raktárhelyiség, hűtőkamra, kartonprés, szeletelőgép – ideális helyszín hétvégi bevásárlásokhoz. Vagy egy késő éjjeli mészárlásra.


Az INTRUDER pokoli... lassan fenegeti a kését, a főcím – teliholdas éjszakán neonkék betűk – több mint két percig vánszorog. A dolgokat húzó-halasztó slasher alapja egy húsz perces rövidfilm, a Night Crew, az lett itt egész estésre felhizlalva. A 8mm-es változatot Scott Spiegel középiskolás haverjával, Sam Raimivel közösen forgatta (operatőr: Bruce Campbell!) még a hetvenes évek végén, abban a szupermarketben, ahol az ifjú amatőrfilmes dolgozott. Az örökkévalóságig tartó műszakok emlékét visszahozó történet azzal indít, hogy az egyik pénztáros börtönviselt ex-barátja feltűnik a színen, és a maga erőszakos módján újból elkezd udvarolni a lánynak. A fickót nagy nehezen kidobják, majd a bolt társtulajdonosa bejelenti, hogy mindenki el fogja veszíteni az állását. Az irodában lázasan könyvelő nagyfőnök elhatározta, végleg bezárja a veszteséget termelő bazárt.


Ebben a nem túl vidám hangulatban kezdődik meg a zárás utáni éjszakai műszak, a végkiárusításra való felkészülés. Átárazzák a söröket, csokikat, üdítőket (a junk food mekkájában vagyunk), csak áraznak és áraznak rendületlenül, miközben Mr. Rendező, kihasználva közértes múltjából adódó helyismeretét, a feszültségkeltéssel bíbelődik. Baljóslatú zene, ácsjános-plánozás, fake ijesztegetések... A képzeletbeli vészcsengő a harmincadik perc környékén szólal meg, és beindul a slasher-masina. Mire a végére érünk, már senki sem fogja követelni a panaszkönyvet. 


Scott Spiegel neve valószínűleg nem mond sokat még a tájékozottabb filmbarátoknak sem, Eli Roth-tal közös produkciós cégén keresztül tavaly a MOTEL 3-mat dirigálta, állítólag nem nagy sikerrel. A „Sam Raimi legjobb haverja”-ként indult forgatókönyvíróból (EVIL DEAD 2) időközben „az ember, aki beprotezsálta Quentin Tarantinót a filmiparba” lett (ALKONYATTÓL PIRKADATIG 2), s a kettő között ott az INTRUDER, majdani rendezői karrierjének ki nem váltott záloga, a nyers brutalitást zászlajára tűző, kétezres évek közepén feltűnt horrortrend (MOTEL) titkos-gyilkos előképe. 1989 március, Gorezone:


A magazin címlapsztorijában a lelkes rendező kőkemény, szupervéres hentelést ígér. „A fűrészes jelenet, ember, a gyomrom felfordult a láttán, a vágónk nem bírta végignézni! Egy rakás igazán cool gore-jelenet vár rátok. Videón tripla-X-es változatban fogjuk kiadni.” Az illusztrációk nem hagytak kétséget afelől, hogy az interjúalany igazat beszél. Ami ezután történt: a cikket leközlő magazint a borítója miatt Amerika egyik legnagyobb áruházlánca fekete listára tette, a forgalmazó Empire Pictures pedig csődbe ment. A jogokat megvásároló Paramont az összes dzsúzt kipréselte a filmből, és úgy, "szárazon" dobta a videópiacra. Splatter nélkül az INTRUDER kis túlzással olyasmi lehet, mint pornó szex nélkül, egy átverés, ami különösen kínosan érintette az ügyben ártatlan elsőfilmest.


Tarantino azt tanácsolta a kétségbeesett Spiegelnek, járja végig személyesen a videotékákat, és az R besorolású kazettákra vegye rá a rendezői változatot. Az őrült (de kurvajó!) ötlet persze el lett vetve, a pult alól kikerült vágatlan verziónak azonban mégiscsak sikerült afféle botcsinálta, szájról-szájra, kazettáról-kazettára terjedő kultstátuszba emelnie a későn érkezett HALLOWEEN-kópiát. Kulcsra zárt helyszínével, szatirikus élével a STAGEFRIGHT és a SLEEPAWAY CAMP 2 közé lehetne belőni, végigfut rajta egy whodunit szál (vajon a megszállottság jeleit mutató ex-barát a hunyó?), nincs benne szex, szereplői egyszerű proli fiatalok. Renée Estevez, az SC 2 final girl-je ezúttal first girlként elsőnek távozik a színről. Az INTRUDER-nek nem állt szándékában áthágni a műfaj normáit, a kiszámíthatósága vagy növeli a nyolcvanas évek sablonhorrorjaihoz fűződő komfortérzetünket, vagy elkezdünk közben életünk értelmén filozofálni: nem kellene inkább egy Antonioni-filmet néznem? Ha a válasz egyértelmű nem, akkor engedélyt adok a továbbolvasáshoz.


Kevés, ám egy videoforgalmazásra szánt árucikknél nem elhanyagolható egyénisége abból fakad, hogy az EVIL DEAD széria mögött álló észlények hozták össze, olyan csináld-magad filmesek, akik - ellentétben a slashereket általában legyártó közönyös producerekkel és felbérelt strómanjaikkal - valóban imádják a horrort, és még büszkék is rá. {Nem mintha ez garancia lenne bármire is, lásd Rob Zombie munkásságát.} Sam Raimi (a hentes) és öccse, Ted (a zöldséges), valamint Bruce Campbell (végén a zsaru) jelenlétén túl a rendhagyó látószögekbe helyezett kamerán keresztül is átszűrődik az a bizonyos ’gonosz halottas’ stílus. A véres sokktaktikáihoz olyan, EVIL DEAD 2-ből ismerős, groteszkül komikus csattanók társulnak, mint amikor bokszkesztyűnek használnak egy levágott fejet. 


A mi beteges humorérzékkel megáldott áruházi Slasherovicsunk (a szintén Gonosz Halottakhoz köthető arc nyújtja a legjobb alakítást) rendre ironikus árukapcsolásokkal válogatja meg a halálnemeket: a főnököt számlatömbbe dolgozza bele, a hentest húskampóra akasztja, a félbevágott holttestre 1/2 OFF tábla kerül, az alkoholkészletet dézsmáló alkalmazottat úgy szúrja keresztül, hogy vére a sörrel együtt spriccel szét. Az erőszak tehát tendenciózusan átloccsan funsplatterbe, de ez nem akadályozza meg az INTRUDER-t abban, hogy a slasher-történelem egyik legdurvább jelenetével büszkélkedjen. Az áldozatnak kettészelik a fejét, keresztbe. Egykoron olasz horrorokban pipáltunk ilyet, a CITY OF THE LIVING DEAD esztergapadjának és az ABSURD fűrészgépének summázatára a mesterien kivitelezett trükkök teszik fel a koronát. Ez volt a KNB EFX Group első szóló munkája, a HOLTAK NAPJA forgatásán Tom Savini asszisztenseként összejött brigád mára Hollywood legfoglalkoztatottabb effektgyárává nőtte ki magát.


1988-ban, amikor Spiegel százharmincezer dolláros, teljes egészében resztlire forgatott darabolós horrorja készült, a slasher már a mainstream stúdiók fejős teheneként szolgált. A HALLOWEEN negyedik része két héten át volt az amerikai mozik bevételi toplistáján, Freddyék aktuális epizódja átlépte az ötvenmilliós RÉMÁLOMhatárt, a CHILD'S PLAY sikere új szériát indított be, és a PÉNTEK 13. VII is összeszedett annyit, hogy garantálva legyen a folytatás. Ezekben, és a rákövetkező évtized R-besorolású horrormozijaiban az extrém gore száműzve lett, így az INTRUDER-t tekinthetjük az igazán véres amerikai slasher szezonvégi hajrájának. Élvezetéhez műfaj iránti szimpátia és közértes múlt előny.


(Megjegyzem: Hong Kong egyik legjobb slasherét is INTRUDER-nek hívják.)

2012. október 14., vasárnap

In the mouth of Suspiria

Ahogy azt az INFERNO dvdjén lévő Argento-dokuból is megtudhatjuk, John Carpenter kedvenc európai horrorja a SÓHAJOK.


Az IN THE MOUTH OF MADNESS {AZ ŐRÜLET TORKÁBAN, 1995} alkalmat ad rá, hogy ennek a ténynek szabad szemmel is látható lenyomatát virtuális papírunkra rögzítsük.


Főszerepben
Linda Styles és Suzy Bannion 


Először arra leszünk figyelmesek, hogy Styles hajviselete, sminkje és kosztümje mennyire hasonlít Suzy Bannionéra. Aztán szembejön a két kulcsjelenet - Magic is all around us 

Scene #1 kocsiban, éjjel,
úton a realitásból a fantazmagóriába,


"Nem tudok kijutni, nem enged kijutni" 


Scene #2 belső, az őrület torkában,
a folyosó végén,


az ajtó mögött,


Mater Suspiriorum / Sutter Cane


De az emberek egy néven emlegetnek minket,
és ez a név rettegéssel tölt el mindenkit...

2012. október 11., csütörtök

STREET TRASH (1987)

Jim Muro, USA



Piál a Föld, piába minden, Piába vedelik a szeszt itt alsó-felső szinten... ---> A New York-i School of Visual Arts két trashfilm-rajongó hallgatója, Jim Muro és Mike Lackey (aki a felvételi lapján civil foglalkozását "gyerekpornográfus"-ként jelölte meg - ezzel meddig jutna a Filmművészeti rostáján?) házi feladat gyanánt összehoztak egy 16mm-es formátumra rögzített rövidfilmet.


A tizenöt percnyi próbálkozás kissé bénácskára sikeredett, a főszereplő Lackey effektjei silányak, a sztori nulla, de mégis volt benne valami, ami egész estés mozira predesztinálta. A főiskola tanára (és a kiváló Romero-doku, a Document Of The Dead rendezője) Roy Frumkes legalábbis ezt gondolta, és forgatókönyvírói/produceri felügyelete alatt, egy tehetséges maszkmesterrel a fedélzeten megkezdődött a STREET TRASH - The Movie forgatása.


A BASKET CASE stábját is megjárt Muro ekkor még húsz éves sem volt. Zsenge korából adódóan filmje nagyjából olyan, mintha egy különösen fejlett vizuális érzékkel rendelkező horrorista tinédzser valami csoda folytán teljes alkotói szabadsággal, professzionálisnak mondható körülmények között megvalósíthatná élete Nagy Művét. A hozzávalók: antiszociális viselkedés A-tól Z-ig, toalett humor, kültelki vadromantika, üldözések/verekedések és comic book gore. Basszus, 19 évesen alighanem én is valami hasonló dolgot hoztam volna össze.


A STREET TRASH a '80-as évek amerikai splatter-hullámának (THE EVIL DEAD, RE-ANIMATOR, TOXIC AVENGER) egyik utolsó látványos megnyilvánulásaként kisebbfajta vhs-szenzációt okozott a maga idejében, a mai napig emlékszem a körúti téka előtt álló sorra, amikor a szomszédos italboltban féláron mérték a kannás bort. És hogy az utókor is megemlegesse, a Synapse kiadó időt s pénzt nem spórolván felújíttatta a negatívot. A DVD kétlemezes változatán ott találjuk a Roy Frumkes rendezte The Meltdown Memoirs-t is. A több mint kétórás dokumentumfilm őszinte, vicces, olykor meghatóan emberi. Ehhez persze olyan interjúalanyok kellettek, mint a STREET TRASH-ben látható, a való életben is excentrikus, adott esettben komplett őrült figurák. Talán a legjobb fej a Lightning Pictures egykori marketing igazgatója, ő most egy isten háta mögötti városban ácsolgat. A fickó hiába érzett rá a kult-potenciálra, felettesei rendre megvétózták reklámkampány-ötleteit, mire emberünk ritka integritást mutatva otthagyta jól fizető állását.


Nem hiába fecséreltem ennyi betűt a werkre, mert az több tanulsággal szolgál, mint maga a főműsor, ha tehetjük, mindenképpen szánjunk rá időt. A STREET TRASH hibái – nr. 1: fókuszálatlan dramaturgia - ma már jobban csípik a szemet, mint amikor szimpla gorefesztként kezelve ámulatba ejtette a hozzám hasonló horroristákat, ugyanakkor örömmel jelentem, hogy politikailag inkorrektebb, mint valaha, speciális effektusai színpompásak (használat után ki lehetne őket állítani street artként), Jim Muro virtuóz kameramunkája és Manhattan Alsóból poszt-indusztriális senkiföldjét varázsoló szcenika porig alázza a Troma Team teljes nyolcvanas évekbeli felhozatalát. És még a színészek sem rosszak, annak ellenére, hogy sokuknak ez volt az első (és utolsó) filmszerepe.


Szegénynegyed italboltjának pincéjében a tulajdonos egy ládányi lejárt szavatosságú löttyöt talál. A szesztilalom idejéből származó Viper üvegenként potom egy dollárért kerül ki a pultra. Az első vevő (vagyis lopó) Fred, egy fiatal csöves (Mike Lackey), aki öccsével együtt a közeli roncstelepen egy gumiabroncsokból felépített kunyhóban éldegél. A telep tulajdonosának (a groteszkül kövér R.L. Ryan, a TOXIC AVENGER polgármestere) nemtetszése ellenére a magánterületen valóságos hajléktalankolónia épült ki, közepén a rettegett Bronsonnal, a pszichopata vietnami veteránnal.


Amikor éppen nem háborús rémálmaival viaskodik vagy anorexiás barátnőjét dugdossa az autóalkatrészekből emelt trónján, Bronson az elébe kerülő szerencsétleneken éli ki frusztrációját. A piások királyát alakító Vic Noto valóban 'nam veterán, és a doku alapján valóban pszichopata, de a többieket sem hollywoodi castingokról szalajtották. Bronson nemezisét, az izomagyú körzeti detektívet („I read like old people fuck”) egy első filmszerepében tündöklő New York-i ex-zsaru, Wizzyt, a genya hobót a roncstelep egyik alkalmazottja játssza. Komolyan mondom, Wizzy nyugodtan taníthatna színjátszást a magyar mozgóképekben tébláboló alakoknak.


A másik cselekményszál, az, amiért a STREET TRASH-t tulajdonképpen elkészítették, csak a látványos f/x szcénák erejéig bukkan fel, és valami olyasmi, hogy Fredtől az egyik idősebb csöves (Bruce Torbet, Frank Henenlotter operatőre a BASKET CASE / BRAIN DAMAGE-ben) elcsórja a bontatlan Vipert, belekóstol, és a teste szó szerint elkezd beleolvadni a graffitis környezetbe. Mivel éppen a klotyón ül, kvázi lehúzza magát a vécén – a filmtörténet egyik nagy pillanatának lehetünk szemtanúi.


A szivárvány minden színében olvadnak a piások, Fred jóravaló öccse romantikus viszonyba keveredik a telepen dolgozó ázsiai lánnyal, olasz maffiózó az ajtónállóját basztatja (ez később a film legviccesebb részévé növi ki magát), részeg nőt legalább háromszor megerőszakolnak (az egyik poszt mortem, ouch!), valakinek levágják a farkát és kapd-el-ha-tudot játszanak vele, és még a vietnami frontvonalra is kilátogatunk.


A New York-i free cinema és Akira Kurosawa DODESKADEN-jének neobarbár horrorakciótrash keverékeként a tarantinósan lavírozó szkript minden tőle telhetőt megtesz, hogy provokálja a jóízlésű középosztálybeli nézőt, legyen az nő vagy férfi, fehér vagy színesbőrű, filmszakos vagy cenzor. "Egy regresszív jobboldali mozgalom előretörésének a közepén vagyunk, a Moral Majority óriási befolyást gyakorol."- nyilatkozta a forgatókönyvíró Frumkes a Fangoriának az X besorolás kapcsán. Nicsak, mégis van itt mondanivalóság, loud & clear: Fuck You! Szubverzív síkon a John Waters-i hagyományokat ápoló film lényegében szembemegy mindennek, amit az Erkölcsi Többség képvisel az Egyesült Államokban, kajánul fricskázva olyan konzervatív vágyálom-mozikat, mint a Rambo vagy a Piszkos Harry széria.


A Reagan-adminisztráció idején tetőző nagyvárosi hajléktalanság horrorfilmes kivetülése amúgy nem ördögtől való dolog, a szintén New York-i illetőségű C.H.U.D.-ban (1984) az Amerikai Nukleáris Hatóság által szennycsatornába lerakott radioaktív szeméttől Kannibalisztikus Humanoid Földalatti Lakosokká mutálódnak a fedél nélküliek. Transzgresszív-agresszív csatárjátékosként a STREET TRASH simán átesik a ló másik oldalára, a nyomor és alkohol testet-lelket elpusztító szürrealista ábrázolásában a homleszek többsége agyatlan degeneráltként van megjelenítve, a hátborzongató gang rape kezdeményezés jöhetett volna akár egy Romero zombifilmből is.


Ha humanizmus és empátia terén nem is jeleskedik, azt azért el kell ismerni, hogy a splatter-komédiák között egészen különc fazon, mondhatni egyszeri és remakelhetetlen. A hetvenes évek megátalkodottabb exploitationjeihez hasonlóan (a stáblistán feltünik az I DRINK YOUR BLOOD) rendelkezik egyfajta kiszámíthatatlansággal. Mint amikor részeg ember görkorizik - tudjuk, hogy nem lesz jó vége, de azt már nem, hogy melyik utcasarkon fogja elcsapni egy autó.


Jim Muro polárszűrős steadicamjével úgy produkálja magát, mintha az élete függne tőle, és mi tagadás, bejött a fiú számítása. A STREET TRASH technikai bravúrja – bármit is gondolsz a filmről, a fényképezése eszméletlen - James Cameront is lenyűgözte, Muro pár év múlva Amerika legkeresettebb steadicam operátorává vált (TERMINATOR 2, JFK, FARKASOKKAL TÁNCOLÓ, TITANIC, CASINO). Fiatalkori eltévelyedésének tükrében rendkívül ironikusnak találom, hogy Muro időközben megtért, és Isten szolgájaként Jézus Krisztus tanításait követi a keresztény erkölcsiség fellegvárában, Hollywoodban. ---> Csak az ürge nem iszik, azt meg kiöntik, Mert olyan ürge nem is kell, ki nem isziiiiik.