A művészcsaládban felnőtt Michele Soavi egyetem helyett az olasz horror és exploitation szakképzőjébe iratkozott be, Lucio Fulci, Joe D’Amato, Ruggero Deodato, Lamberto Bava és Dario Argento műhelyeiben töltve szakmai gyakorlatát. A fesztiválokon BLOODY BIRD-ként debütáló, Olaszországban DELIRIA, a magyar vhs-forgalmazásban LÁMPALÁZ címen terjesztett (Mokép, feliratos) STAGEFRIGHT ennek a hét évig tartó lótifuti / mellékszereplő / jelenetíró / asszisztens kurzusnak a diplomamunkája, sokat látott horrorista-szemmel nézve költői ihletettséggel véve kezelésbe egy addigra már agyonhasznált és kivéreztetett alműfajt.
A kevesebb, mint százhúsz millió lírából, átszámítva 99 dollár 25 centből készült slashert Joe D’Amato cége, a Filmirage gyártotta le (WITCHERY, ZOMBIE 5, TROLL 2 és hasonló mekkmesterművek otthona), Luigi Montefiori forgatókönyvéből. A TERROR EXPRESS-t is megálmodó Montefiorira nem az írói tevékenysége okán fogunk emlékezni, hanem hogy ez a nagydarab, szakállas férfi volt az ANTHROPOPHAGUS feltartóztathatatlan gyilkológépe. D’Amato horrorfilmjének folytatásában (ABSURD) Soavi egy kisebb epizódszerepben látható. Az ABSURD és a STAGEFRIGHT - a két HALLOWEEN inspirálta, amerikai álruhába öltöztetett kaszabolda közti hasonlóság/különbség mutatja meg igazán, hogy Soavi mit hozott magával, és ha megkésve is, de mit adott hozzá az olasz horrorhoz.
Miután a helyszínt szélesre táró kamerafahrt tisztázza, hogy a nyitó jelenetben látható gyilkosság a bagolymaszkot viselő pszichopatával egy modern táncelőadás része, az illúzió csapdájába ejtett néző egy színházi próbán találja magát. A csóró társulat a gázsiért, az egyre idegesebb rendező a közelgő premier színvonaláért aggódik, a dollárbankjegyekkel teli aktatáskát szorongató producer meg valamelyik színésznőcskét szeretné ágyba vinni. Karikírozva ugyan, de Soavi szemtanú hitelességével adja vissza egy alacsony költségvetésű olasz horrorfilm forgatásának hangulatát.
Az áldozatot alakító táncoslány kificamodott bokájára a közelben lévő pszichiátriai klinikán keresi a gyógyírt. Az intézmény falai közt van elszállásolva Irving Wallace, a tizenhatszori darabolós gyilkosságért elítélt ex-színész. A HALLOWEEN-logikának megfelelően (és ezt a filmet csak aszerint szabad nézni, különben cseszhetjük) a némasági fogadalmat tett digó Michael Myers kiszabadul cellájából, és a színház parkolójába érve rögvest munkához lát. A kellékes brutális lemészárlása mindenkit megvisel, kivéve a gátlástalan rendezőt, aki a morbid helyzetet felismerve szenzációt szimatol a levegőben. A többiek tudta nélkül kulcsra zárja a teátrum ajtaját, a hajnalig tartó próbán a bagolyjelmezbe bújt mániákus veszi át a főszerepet. La commedia é finita, kezdődhet a darabolás!
A STAGEFRIGHT macska-egér játéka nem sokban különbözik az együgyű amerikai slasherektől (leszámítva persze, hogy egy kibaszott bagoly aprítja a jónépet!), a művészvilág és erőszak társítása azonban összetéveszthetetlenül „argentós”, a DÉMONOKban is kihasznált fikció/realitás átfedés pedig végképp műfaji ínyencfalattá teszi. Mario Bava önreflexív humorát idéző snittben az egyik gyilkosság során az asztalról leesik a Theatrical Blood feliratú palack, a padlón a művérrel összefolyik az igazi gore...
Az illúzió és valóság kevercséből létrejött konfliktus Soavi filmjeinek egyik visszatérő jellegzetessége. Jelen esetben egy színház, a THE CHURCH-ben egy templom, a DELLAMORTE-ban Lombardia az az önmagába záruló helyszín, amiben a szereplőknek szembe kell nézniük a látszatból hús-vér valósággá elevenedő horrorral. A halálos mérgű tűzhalat áhítatos tekintettel figyelő nő – egy lenyűgöző kompozíció – ennek a munkacímben (AQUARIUS) is utalt akvárium-szerkezetnek a lemodellezése. A zuhogó esőtől körülvett színházban a jóllakott ragadozó elégedetten trónol áldozataival kidekorált akváriuma közepén, körülötte, mint légbuborékok, szálldosnak a tollpihék. Mi, nézők áhítatos tekintettel figyeljük az előadást - bravó!
A híresen szűkmarkú Joe D'Amatótól kapott pénzből mindössze néhány véresen egyszerű speciális effektusra tellett, rákényszerítve Soavit, hogy operatőrével, a THE CHURCH-öt is gyönyörűen fényképező Renato Tafurival és az utolsó forgatási héten a kamera mögé álló D'Amatóval közösen a végletekig kihasználják az illúzióikat. A spártaian berendezett műteremben perspektívával játszadozó gépbeállításokat, festményszerű képkivágatokat alkalmazva egy modern, szürreális horrorünnepélyt rendeztek. Ha a narratíva színtisztán és gyakran ironikusan slasher (az utolsó képkocka egy szmájlival egyenértékű), akkor a hajmeresztő helyzetek szépségében tobzódó barokkos ábrázolásmód az olasz maestrók giallóinak az örökségét ápolja.
A három Argento-produkcióban is asszisztenskedett, 1985-ben egész estés Argento-dokumentumfilmet készítő Soavi a szadista hajlamú, munkatársait mosogatórongyként kezelő színházi rendező karakterén keresztül nem rest kipellengérezni mentorát. „Argento utálja a színészeit, én imádom őket” – és ez meg is látszik az alakításokon. A brit színpadi színészből olasz B-filmes arccá vált David Brandon (a zsarnok CALIGULA D'Amato 1982-es történelmi szexfilmjében) emlékezetesebb Argento-alterego, mint a rendezői instrukció híján csak tébláboló Ian Charleson a STAGEFRIGHT-ra kísértetiesen rímelő OPERÁban. Barbara Cupisti (Soavi akkori szerelme) tágra nyílt szemeivel a final girl szerepét tölti be, nem is rosszul, míg a mindig élvezetes Giovanni Lombardo Radice (CANNIBAL FEROX, CANNIBAL APOCALYPSE, CITY OF THE LIVING DEAD – sorrendben ő az, akinek levágják a péniszét, szétlövik a hasát, átfúrják a fejét) ismét eszelős módon dobja fel a talpát.
A suspense kését az utolsó fél órában pengeélesre fenő, audiofronton is (szinkron, hangeffektek, zene) az átlagnál magasabb színvonalat képviselő STAGEFRIGHT a HALLOWEEN-nel egyetemben a legolajozottabban működő, többszöri újranézés próbáját is kiálló slasher, amit szakértő kezek valaha összehoztak. Norman Batestől a Láncfűrészes Bagolyig hosszú volt az út, és hogy innen hová lehetne továbblépni, az ördög tudja.
...