Antonio Margheriti, olasz - spanyol
Nem lehetett egyszerű dolguk a külföldi piacra dolgozó európai kommerszfilmeseknek akkoriban. Úgy értem, milyen motiváció kellett ahhoz, hogy egy olyan abszurdságot kalapáljanak össze, mint a Kannibál apokalipszis? (A német cím még jobb: Aszfaltkannibálok.) Hogy közelebb kerüljünk az Italo Gore ’80 esztétikájának megértéséhez, előbb meg kell nézni a DAWN OF THE DEAD-et, annak is a kontinensen ZOMBI címen bemutatott, Dario Argento kezei közül kikerült változatát. Míg a HOLTAK HAJNALA nálunk dvdén megjelent 140 perces munkakópiája morózus konzervzenével aláfestve, egészséges iróniával vizionálja a fogyasztáson alapuló Amerikai Álom bevégeztét, addig az olaszok által látott rövidebb verzió egy társadalomszatírájától részben megfosztott, rockzenétől hangos comic book akció, amit aztán könnyedén át lehetett adaptálni akár más alműfajokba is (ahogyan azt a nőibörtönös EMANUELLE FUGA DALL’ INFERNO bejegyzésemben képekkel is megpróbáltam illusztrálni). A CANNIBAL APOCALYPSE zombikannibálvietkong mashup-ja tehát újabb variáció Romero/Argento Zombijára; nem másolat, inkább piaci igények diktálta alkalmazott művészet. A „Cannibal Apocalypse” és a „művészet” szavakat itt olvashattad először és utoljára egy mondatban.
Vietnám: Norman Hopper ezredes (John Saxon) vietkongpörkölés közben rátalál két amerikai hadifogolyra. Az időközben kannibállá vedlett P.O.W.-k közül az egyik megharapja Hoppert. Évekkel később az Egyesült Államokban folytatódik a kálváriájuk. Míg a leszerelt, enyhe kannibál-tünetekkel küzdő ezredes nyugdíjas éveit éli egy szép kertvárosi kerületben, a két harapós kedvű közkatona, Charlie Bukowski és fekete bőrű társa, Tom Thompson ideggyógyintézetbe zárva sínylődnek (a vietnám-veterán trió tagjai a hatvanas évek amerikai ellenkultúrájának emblematikus figuráiról vannak elnevezve - Hunter S. Thompson, Dennis Hopper, Charles Bukowski). Dacára annak, hogy puszta ránézésre meg lehet állapítani Bukowskiról, hogy totál őrült, az intézmény gyógyultnak nyilvánítja és hazaengedi. Pár óra múlva egész Atlantában kitör a pánik.
„Hogyan válhat egy szociális jelenség fertőző betegséggé?” - kérdezi egy karakter, és már jön is rá a kikezdhetetlen tudományos magyarázat: „Valamiféle pszichikus alteráció okozta biológiai mutáció.” És a ZOMBIE HOLOCAUST után hogyan lehet a kannibál/zombi témát újra felhasználni? Erre is a CANNIBAL APOCALYPSE adja meg a választ, ami az emberevést veszettségként terjedő vírusként kezeli, létrehozva egy zombik nélküli zombifilmet, kannibálokkal. Dardano Sacchetti (megint ő!) szkriptje szokás szerint logikátlan - hogyhogy Hopper évekig vissza tudta tartani ösztöneit, míg mások pár órával a harapás után dühöngő őrültekké válnak? -, de a körülményekhez képest tisztességgel csűri-csavarja a patentokat. A három katona és a hozzájuk csapódó ápolónő a HOLTAK HAJNALA hőseinek ügyes leképezése, a vietnami veteránok otthoni ámokfutása beelőzi a RAMBO-t, és végre urbánus környezetbe kerül a lassan egzotikumát vesztő olasz kannibálfilm is azzal, hogy megfordítja a CANNIBAL (ZOMBIE) HOLOCAUST nagyvárosból dzsungelbe tartó dramaturgiájának sorrendjét.
A hajdanán a gótika és űrsci-fi szakértőjeként ismert, később legfeljebb tisztes kisiparosként jellemezhető Antonio Margheriti nem terheli meg filmjét a tálcán kínált szubtexttel, helyette csak annyit hoz, amennyit a vérszomjas japán és német piacot megcélzó producerei elvártak tőle: egy korrektül kivitelezett, agresszív és brutális akciómozit. A hasonló elven működő NIGHTMARE CITY-vel összehasonlítva szembeötlő a vegyes nemzetiségű színészválogatott kvalitása. A rezignáltnak tűnő John Saxon (forgatás közben tudta meg, hogy kannibálfilmben szerepel) és az egysorosokat köpködő McCoy rendőrkapitány virtigli amerikai szaktudást csempésznek az anyagba, Bukowski szerepében a ma már kultuszfigurának számító Giovanni Lombardo Radice a mediterrán intenzitást hozta magával. A CITY OF THE LIVING DEAD fejfúrása után Radice megint olyan emlékezetes módon távozik a színről, ami előtt még Hollywood is lerótta tiszteletét (az alábbi képre kattintva azt is láthatjuk, hogyan).
A CANNIBAL APOCALYPSE végső soron egy kétélű kreálmány: az atlantai helyszín és Margheriti pszeudo-amerikai, kraftos rendezése elvileg fogyaszthatóbbá teszi a többi emberevős/dzsungeles olasz filmnél, a vietnami háború okozta trauma horrorba ágyazott témája (az olasz cím, Apokalipszis holnap pimaszul Coppola előző évben bemutatott epikus művére utal) eleve érdekes és rendhagyó, még ha nincs is olyan szinten kiaknázva, mint Bob Clark kitűnő DEATHDREAM-jében. Ellenben a funkypornós rockkal megtámogatott gore-inzertek delíriuma menthetetlenül visszatereli a filmet a közutálatnak örvendő video nasty gettóba. Ahogy McCoy kapitány mondja a szennycsatornába menekülő kannibálok láttán: ashes to ashes, shit to shit. Váljék egészségünkre!
Kis gasztronómiai érdekesség a dvdén található interjúfüzérből: a forgatáson felhasznált húskészítményeket a látványtervező sutyiban hazavitte és megsütötte.