2009. március 27., péntek

Kriminális! - Alfred Vohrer filmjei

„Vohrer teljes mértékben a hatásra koncentrál, maga mögött hagyva a logikát. De sebaj, a következetlenségek figyelmen kívül hagyása mindig is a Wallace-mozik izgalmakra vágyó közönségének a mottója volt” - írta vala egy német kritikus. Dario Argento giallóira is gyakorta alkalmazott lesajnáló megállapítás akaratlanul is rámutat a német és olasz gyártású bűnügyi filmek közti kölcsönös kapcsolatra.


George Orwell által "intellektuális szadistának" nevezett Edgar Wallace bűnnovellái és az azok alapján készült brit filmek rendkívül népszerűnek voltak a nácizmus előtt álló Németországban. Az első német EW-adaptációk már a némafilm korszakában elkészültek, de az igazi, átütő siker a háború után következett be, egy időben az európai horror felfutásával. Az 1959-es, hárommillió nézővel büszkélkedő DER FROSCH MIT DER MASKE egy több mint harminc címből álló szériát indított útjára. Csavaros-zavaros mördersztorik, stílusérzékkel megrendezett gyilkossági jelenetek, hangos populáris zene - a gyűjtőnéven nagybetűs Krimiknek hívott NSZK Wallace-filmek nemzetközi hatását elsősorban Olaszországban lehet majd tetten érni, mikor Mario Bava megcsinálja első spagetti-krimijeit, vagyis a giallókat.


A Krimik többségét az egykoron nálunk is közkedvelt Winnetou-filmekért felelős Rialto filmvállalat készítette a forgalmazó Constantin Film megbízásából. A szigorúan betartott recept alapján (Spannung, Grusel und Humor), professzionális rutinnal sorozatgyártott széria bő tíz esztendőn át kevergette a Wallace-kártyákat: családi vagyonokért folyó ármánykodás, kettős identitású gazemberek, bizarr módon elkövetett sorozatgyilkosságok és egy Scotland Yard által delegált inspektor, humorfelelőssel az oldalán. Az időnként beköszönő fantasztikumért hol kriptaszökevény ál-szellemek, hol gorillaaggyal kísérletezgető őrült doktorok gondoskodtak, mindez kivétel nélkül a ködös Albionban, ahogy azt a német díszlettervezők elképzelték. Az alábbi, 1967 és '68 között bemutatott részek színes atmoszférája egy olyan rendező keze munkáját dicséri, aki ha nem a viszonylag zárt német filmgyártás keretein belül dolgozik, esélye lett volna bekerülnie a Roger Corman / Mario Bava fémjelezte B-filmesek panteonjába. Hier spricht Alfred Vohrer...


IM BANNE DES UNHEIMLICHEN (1968)

Az angol arisztokrata temetését maga az elhunyt zavarja meg hangos nevetésével. A hulla eltűnik, hogy aztán csontvázruhás pulp-horrorhősként visszatérve skorpió alakú pecsétgyűrűjével a halálba mérgezze ismerőseit. Közben nyoma vész tízezer fontnak, a gyanús egyedek száma legalább féltucat, én meg ugyanúgy elvesztem a fonalat, mint a Scotland Yard nyomozója, ugyanis a DVD-n ehhez az epizódhoz nem mellékeltek angol feliratot. A történet amúgy érdekes párhuzamot mutat Sergio Martino egyik giallójával: a THE CASE OF THE SCORPION'S TAIL (1971) szintén használt skorpiómotívumos ékszert, és a repülőgép balesetben eltűnt karakter is fontos szereplője mindkét sztorinak. Elég bizonyíték a Krimi - Giallo kapcsolatra?


Mire a fekete-fehérben induló sorozat átváltott a színes technikára, a klasszikusnak tartott darabok már elkészültek (DIE TOTEN AUGEN VON LONDON, DER HEXER usw.), de a BLOOD AND BLACK LACE Eastmancolorjában pompázó Alfred Vohrer-epizódoknak is megvannak a maguk sajátos bája. A színes Krimik irreleváns hangvétele, öniróniát sem nélkülöző humora populárisabb vizeken evez, mint a szex/erőszakra koncentráló giallók; talán éppen ezzel magyarázható, hogy ma közel sem akkora a kultuszuk, mint "gonoszabb" olasz megfelelőiknek.


A rekord számú, tizenöt Krimit levezénylő Vohrer és állandó operatőre, Karl Löb játszi könnyedséggel varázsolják elénk a germán filmstúdióban előállított kisBritanniát. A Krimik Angliája ugyanannyira sztereotípiákból van kitalálva, mint az Ufa-vadnyugat, mégis van az egésznek egyfajta máig megőrzött fiatalos vitalitása, köszönhetően egy-egy jól kiválasztott szereplőnek (a krimi-lányok), vagy a jazzpopnak, ami még a horrorisztikusabb jelenetek alatt is rendületlenül szól. A célzatosan betett popkulturális utalásokra - a Beatles és a The Avengers tévésorozat konkrétan szóba kerül - nyilvánvalóan a korszellem jegyében volt szükség, de csakúgy, mint minden egyes kosztüm és bútordarab (a tigrisasztal!), a trendiségre való törekvés is jól áll a filmnek.



DER MÖNCH MIT DER PEITSCHE (1967)

Alfred Vohrer és a forgatókönyvíró Herbert Reinecker párosa nemcsak a Derrick szinonimája, hanem a Krimiké is, bár a szocreál tévésorozat és a német Edgar Wallace adaptációk közti stiláris kapcsolatot még nem sikerült tetten érnem (mindkettőben szereplő színészeket annál inkább: Uschi Glas, Karin Baal, Siegfrid Rauch és persze Horst Tappert). Több későbbi részhez hasonlatosan a MÖNCH is egy néhány évvel korábban készült fekete-fehér EW film (esetünkben a DER UNHEIMLICHE MÖNCH) Reinecker által felújított változata. A reciklálás arra enged következtetni, hogy a Rialto Wallace-tára a hatvanas évek második felében már csaknem üres volt. Edgar Wallace írói munkásságát ismerők megspórolhatják maguknak a fejtörést, vajon melyik detektívregényén alapulnak ezek az agyalágyult történetek: valószínűleg semelyiken. A producerek eleinte még ügyeltek rá, hogy a címadó irodalmi alapanyag szereplőit és konfliktusait viszonylag hűen vigyék vászonra, később azonban már különböző Wallace könyvekből összeollózott motívumokkal dolgozó eredeti forgatókönyvek szolgáltatták a cselekményt.



„Az ostoros szerzetes” egyszerre idézi meg a másik nagy krimi germanikuszt, Fritz Lang Doktor Mabuséjét, és egy németül hablatyoló NUDE SI MUORE-t. Korrupt kémikus feltalál valami tödliche csodaszert, ami az áldozat arcába spriccelve azonnali halált okoz. A leánykollégium közelében megbúvó arctalan főgonosz rögtön rendel is belőle két hektoliternyit, és egy börtönből ki-be szöktetett elítélt segítségével megkezdi az intézményben tanuló lányok megtizedelését. Hogy miért? A végén majd kiderül!


A kreatív mörderek mellett a Krimik ördögi huncutsága abban is megnyilvánul, hogy az elkövetők gyakran köztiszteletnek örvendő egyházi figuráknak álcázva végzik gaztetteiket. A DIE TOTEN AUGEN VON LONDON-ban a bandavezér egy pap, a DIE GORILLA VON SOHO nevelőintézetének apácái szadisták, a MÖNCH-ben pedig nem más a gonosz játékszere, mint egy toxikus szert spriccelő Szentírás.


Ha nem is annyira ellenállhatatlanul menő, mint az IM BANNE DES UNHEIMLICHEN, ez a horror-krimi-vígjáték is kínál egy feledhetetlen főkolompost (a vörös csuhában, fehér ostorral mászkáló Mönch), olyan kiegészítőkkel, mint aligátorokkal teli úszómedence, lefüggönyözött Rolls Royce vagy savat szóró futurisztikus vízipisztoly - tisztára The Avengers! A párhuzamosan futó angol tévésorozat Németországban is népszerű volt, Vohrer egy beállítás erejéig le is rója tiszteletét John Steed esernyős/keménykalapos figurája előtt:


DER HUND VON BLACKWOOD CASTLE (1968)

Ahogyan a cím sejteti, ez egy német tenyésztésű Sátán kutyája, mindenféle Wallace truvájokkal kiegészítve. Agyafúrt Sherlock Holmes helyett a sorozat tökfej főrendőre, Sir John és szexi titkárnője próbál a Blackwood kastély és az Öreg fogadó („Old Inn”) között elterülő lápvidéken történt titokzatos halálesetek végére járni.


Míg a kastélyban az egyetlen örökös, egy fiatal lány dönteni készül a birtok sorsáról, a szomszédos fogadóban látszólag vadidegen férfiak gyülekeznek, majd halnak szörnyet egy vámpírfogazatú dobermann karmai közt. Az egyikük, Horst 'Derrick' Tappert itt mutatkozott be a szériában, hamarosan már övé a főszerep.


Herbert Reinecker (Alex Berg álnéven) karakterhalmozó forgatókönyve ötletesen csinál viccet a tősgyökeres angol mystery regények kliséiből, és a hamis-Britannia sem hat annyira erőltetettnek, mint amilyeneket az olasz/spanyol horrorfilmekben megszokhattunk. Általában az eredeti hangsávra esküszöm, ám a Wallace-Krimiket érdemes angol nyelven nézni, mert a jól elkészített szinkron elveszi azt a német nyelv adta poroszos felhangot, ami egyszerűen nem passzol a miliőhöz.


DER GORILLA VON SOHO (1968)

A "gorillás" forgatókönyv a DER HUND VON BLACKWOOD CASTLE bemutatása után készen állt a megvalósításra, a szerepek ki lettek osztva, a producerek azonban egy hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntöttek, nem akarnak egymás után két állatos témájú filmet a közönségre szabadítani. A stáb és a színészek a fent említett IM BANNE DES UNHEIMLICHEN-be fogtak bele, a GORILLA - új szereposztással - csak ezt követően készülhetett el.


A fáradhatatlan Vohrer ezúttal saját, hét évvel korábbi svarcveisz Wallace-sikerét, a London sötét szemei című novella alapján készült DIE TOTEN AUGEN VON LONDON-t remakelte meg. Az újdonság kedvéért a bűnbanda megbízásából garázdálkodó nagydarab vak férfit lecserélték egy... gorillára!


Ausztrál milliomos tetemét halásszák ki a Temzéből (a Temze szerepében mint mindig, ezúttal is az Elbát láthatjuk). Ez már a harmadik, hasonló körülmények között elhalálozott jómódú külföldi Londonban. A vizihulla zsebéből egy műanyag játékbaba kerül elő, rajta afrikai nyelven írt szöveggel. A Perkins felügyelő (Horst Tappert) mellé kirendelt csinos, afrikai nyelvekben járatos asszisztensnek (Uschi Glas) sikerül lefordítania néhány szót a titokzatos feliratból, úgymint „gyilkosság” és „gorilla”. A pengeéles eszű felügyelő rögtön kapcsol: a hírhedt Gorilla-banda visszatért!


A kedves Zuschauer ezzel már rég tisztában van, mivel még a főcím előtt színre lép a gorilla kosztümben ólálkodó tettes. Az elhalálozott milliomosok vagyona adományként a "Szeretet és Béke" néven bejegyzett jótékonysági alapítványnál köt ki, onnan pedig a nyomok egy apácák működtette javítóintézetbe vezetnek.


A DER GORILLA VON SOHO az egyik legrosszabb Rialto-Krimi hírében áll, ein Katastrophe, ami a sorozat végének a kezdetét jelentette. Mi tagadás, az idétlen fordulatokkal teli történet valóban szánalmas kategória, itt aztán már végképp messze járunk a fekete-fehér adaptációk szöveghűségétől. Ha látta volna szegény Edgar Wallace, King Kong atyja, hogy mit műveltek a nevében, valószínűleg főbe lőtte volna magát. {Persze az utolsó oldalon kiderülne, hogy az öngyilkosságnak álcázott gyilkosság is a gorilla műve volt...} Ez a teljesen komolytalan krimi Horst Tappert második Wallace-filmje, és az első, amelyben felügyelőt alakít. Végig egy marsallbottal a kezében jár-kel, mint valami ex-Standartenführer - német filmben ez azért kissé furcsán veszi ki magát.


A Derrick nézőközönségének Tappert láttán már eleve garantált a bűnös szórakozás, és Vohrer is megteszi a tőle telhetőt, hogy a negyvenes évek szegénysori Lugosi Béla filmjeit idéző mystery alatt ne aludjon be a publikum (tény: a film ősváltozatában, az 1939-es brit DARK EYES OF LONDON-ban a mi Bélánk vitte a prímet). Az egyik visszatérő helyszín egy exkluzív klub, ahol prostituáltak meztelenül állnak modellt a kuncsaftoknak. A szexista poénkodások mellett a cicivillantgatás is be lett vetve a siker érdekében – na ja, a liberalizált korral mégiscsak haladni kellett. (Érdekesség: Vohrer egy Derrick epizódban visszatért a szexklubba - lásd itt.)


A  17 EW filmben szereplő Klaus Kinskit és a 23-mal csúcstartó Eddi Arentet (ő volt a Krimik ügyeletes komikusa) egy-egy doppelganger helyettesíti, olyan színészek, akik hasonlítanak rájuk, de bizonyára alacsonyabb órabérért dolgoztak. Meglehetősen billig a produkció, éppen ezért külön dicséret illeti az operatőrt, hogy még így is egy aránylag jól kinéző filmet forgatott össze. Gondolom Karl Löb ekkorra már csukott szemmel is képes volt lefotografálni egy Krimit.


Ami a giallo-kapcsolatot illeti, Dario Argento az eredeti változatból, vagyis a DIE TOTEN AUGEN VON LONDON-ból átvett egy gyilkossági jelenetet. Íme az OPERA kulcslyukon keresztüli fejlövésének forrása:

A GORILLA bőrkesztyűs kézben végződő szubjektívjét is nyugodtan nevezhetjük proto-Argentónak.


A többségében lesújtó kritikák ellenére a 27. Rialto Krimi csaknem kétmillió fizető nézőt vonzott be a mozikba, így aztán folytköv, míg társproducerként a németek át nem adták a stafétabotot az olasz kollégáknak (A DOPPIA FACCIAWHAT HAVE YOU DONE TO SOLANGE7 VÉRFOLTOS ORCHIDEA).


----------------------------


A fejenként négy filmet tartalmazó német díszdobozok
angol szinkronos/feliratos lemezei:
Vol. 1:
DER FROSCH MIT DER MASKE (FELLOWSHIP OF THE FROG)
DER ROTE KREIS (THE RED CIRCLE)
DIE BANDE DES SCHRECKENS (THE TERRIBLE PEOPLE)
Vol. 2:

DIE SELTSAME GRAFIN (THE STRANGE COUNTESS)
Vol. 3:
DAS RATSEL DER ROTEN ORCHIDEE (THE SECRET OF THE RED ORCHID)
DIE TÜR MIT DEN 7 SCHLOSSERN (THE DOOR WITH SEVEN LOCKS)
DAS GASTHAUS AN DER THEMSE (THE INN ON THE RIVER)
DER ZINKER (THE SQUEAKER)
Vol. 4:
DER SCHWARZE ABT (THE BLACK ABBOT)
DAS INDISCHE TUCH (THE INDIAN SCARF)
ZIMMER 13 (ROOM 13)
DER HEXER (THE MYSTERIOUS MAGICIAN / THE WIZARD)
Vol. 5:
DIE GRUFT MIT DEM RATSELSCHLOSS (CURSE OF THE HIDDEN VAULT)
WARTEZIMMER ZUM JENSEITS (MARK OF THE TORTOISE)
Vol. 6:

DER UNHEIMLICHE MONCH (THE SINISTER MONK)
DER BUCKLIGE VON SOHO (THE HUNCHBACK OF SOHO)
Vol. 7:

DER MONCH MIT DER PEITSCHE (COLLEGE GIRL MURDERS)
DER HUND VON BLACKWOOD CASTLE (THE HORROR OF BLACKWOOD CASTLE)
DER GORILLA VON SOHO (GORILLA GANG)
Vol. 8:

DER MANN MIT DEM GLASAUGE (THE MAN WITH THE GLASS EYE)
DIE TOTE AUS DER THEMSE (THE DEAD ONE IN THE THAMES RIVER)
DAS RATSEL DES SILBERNEN HALBMONDS (SETTE ORCHIDEE MACCHIATE DI ROSSO)

2009. március 20., péntek

GIRL IN ROOM 2A (1973)

William L. Rose, olasz gialloszerűség

Ötletes szélesvásznú fényképezés, a történet hangulatához passzoló zene és egy kellően nyakatekert forgatókönyv - a giallók tagadhatatlan műgonddal vannak elkészítve. És vannak olyanok, amik nem. Ez utóbbi kategóriából a legismertebb talán a FRENCH SEX MURDERS, de itt a trónkövetelő - hölgyeim és uraim, bemutatom a lányt a kettőából!
A piszkosul erős kezdésben sötét alakok elrabolnak egy nőt, megkínozzák, végül bedobják a szakadékba. Nájsz. Ezalatt lemegy a főcím, majd találkozunk Margarettel (Daniela Giordano, a Mario Bava rendezte FOUR TIMES THAT NIGHT sztárocskája) és vele együtt a filmkészítés inkompetenciájának oly fokával, amilyet nem mindennap lát az ember. Apropó, a termék ugyan olasz, de a rendező angolszász hangzású neve kivételesen nem pszeudo: William L. Rose egy amerikai színész/író/rendező (polihisztor!), aki az amerikai szexfilmipart hátrahagyva a hetvenes évek elején áttelepült Itáliába, hogy Dick Randall trash-producer (FRENCH SEX MURDERS, PIECES) szárnyai alatt olyan produkciókban működjön közre, mint a FRANKENSTEIN'S CASTLE OF FREAKS. Vissza Margarethez...
A kábítószer birtoklásáért elítélt csinos lányt épp most engedik ki a börtönből. Kirendelt pártfogója (Rosalba Neri) szerez neki egy albérletet - 2A szoba -, ahol már az első este különös dolgok történnek. A padlón lévő óriási vérfolt feltakarítása még nem okoz túl nagy gondot Margaretnek, de az éjjel a szobában megjelenő vörösmaszkos, papruhás idegen már aggodalomra ad okot. Vagy csak álom volt az egész? Nem, a vérfolt másnapra megint ott van a padlón, mi nézők pedig megtudjuk, hogy az éjszakai látogató is létező személy, egy közelben működő szekta végrehajtóembere. Innentől nem nehéz kitalálni, hogy a Raf Vallone vezette szélsőséges katolikusokból álló társaság kezén száradnak a környéken eltünt börtönviselt lányok halála. De vajon ki lehet a Crimson Executioner?
Margaret találkozik egy férfival, aki eltünt nővére, vagyis a főcím alatt meggyilkolt lány után nyomoz. Szomorú történetét egy bisztróban meséli el, ott, ahol a "kisváros legjobb szendvicsét készítik". Ennek a ténynek ugyan semmi köze a cselekményhez, de valamiért a párbeszédjük egy része erre van kihegyezve. Ki tudja, talán ez a vendéglátóipari egység etette a stábot, innen a furcsa product placement? A szendvics elfogyasztása és a kötelező szexelés után elhatározzák, hogy együtt nyomoznak tovább. Addigra már mindenki gyanús, a főbérlőtől kezdve annak perverz fiáig, de a nyomok először a 2A szoba előző lakójához vezetnek. Az őrültekházába került lány gyermekded rajzain jól kivehető a vörösmaszkos pap figurája... Ez a gyerekrajzos dolog később a DEEP RED-ben visszaköszön, de kétlem, hogy pont innen merített volna ihletet magának Dario Argento. Mivel a film abszurditásához hozzátartozik a maszkos pap kiléte, lelövöm a poént: hátperszehogy Rosalba Neri! 
Hogy eljussunk az akciófilmbe illő leleplezésig (feat. a peplumhős Brad Harris és egy '68-as olasz szupermanfilm főcímzenéje!), végig kell szenvednünk/élveznünk a dadaizmussal rokonítható cselekményvezetést, tele befejezettlen félmondatokkal és értelmezhetetlen egysorosokkal ("It wasn't a prison, it was a woman's jail."), tucatnyi őtmárláttamvalahol eurokult-arc előadásában. A zene csak nagyon ritkán illik ahhoz, ami éppen a vásznon folyik, mintha Berto Pisano nem ehhez a filmhez írta volna kompozícióit (valószínűleg ez így is van).
Giallo (RED QUEEN KILLS 7 TIMES) és fumettis szado-gótika (BLOODY PIT OF HORROR) receptje alapján főzték ki ezt a szado-gótikus giallót, de annyira rosszul, hogy akár a szándékosság vádja is felmerülhet. De nem, még a posztmodern előtt vagyunk, a producerek és rendezők - igazi naívák módjára - tiszta szívvel tették be produktumaikat a mozikba, remélve, hogy a csekély bekerülési költség többszörösen megtérül, és marad is jut is alapon készíthetik a következőt.

Rövid,de velős:

2009. március 13., péntek

Mesék a kriptából:BADSIN (1971)

Szervusztok gyerekek, itt van egy őrülten rémes történet, amit én úgy hívok, hogy...
Valahol Transzilvániában:
Badsin gróf kétszázadik születésnapját ünnepli. Ahogy az ennyi idős vámpíroknál általában, őt is utolérte a kapuzárási pánik, ezért aztán grófunk nincs túl jó hangulatban...
Nem is oly rég, talán száz esztendővel ezelőtt, Badsin még úgy értett a nők nyelvén, ahogyan senki más
Ő volt a környék legrettegettebb vámpírja, ki után nyak nem maradt szárazon

Ó, azok a régi szép idők! Manapság szürke mindennapjait a családi kastélyban tölti, szeretett édesanyjának Nietzschét olvas fel, vagy épp lázálmoktól gyötörve félrebeszél
Megelégelve a szűnni nem akaró nyavalygást, az anya válaszút elé állította fiát:
Szedi a koporsóját és elköltözik otthonról, vagy lemegy a városba munkát keresni. Badsinnak több se kellett, elhatározta, hogy ő bizony bemegy a városba és
degeszre tömi magát tafelspitzzel.
A kiadós vacsora után hazafele, az öreg templomnál megpillantotta a NŐT.
A leggyönyörűbbet, akit valaha látott.
Vérszívó ösztönétől vezérelve vakon követte őt

s mire ráeszmélt, hogy hová hajtotta vére, már túl késő volt...

He-he-he, szomorú történet,ugye? Ígérem nektek, hogy a következő még ennél is szomorúbb lesz! Addig is, álmodjatok szépeket... és kerüljétek messze el a templomokat!

összes illusztráció ©Huszárik Zoltán