Kriminális! - Alfred Vohrer filmjei (Teil 2.)

A folytatásként olvasható előzmény ITT.

Einz, Zwei,  Polizei  Scotland Yard. Vegyük át még egyszer: urbánus és gótikus helyszínek között ingázó angol környezet, kellő mennyiségű hullát maga után hagyó bűnügy egy fantomszerű über-bűnözővel a háttérben + szeleburdi humor. Nagyjából ezeket várta el a közönség egy Made in Germany Wallace-krimitől a hatvanas években. A sorozatot 1959-ben elkezdő Dr. Harald Reinl mellett  lassan, de biztosan Alfred Vohrer bizonyult a legalkalmasabbnak a rendezői feladatok ellátására.

Egy rövid, de lényeges közbevetés: a Krimivel párhuzamosan reneszánszát élte a Dr. Mabuse sorozat, melyet Fritz Lang DIE 1000 AUGEN DES DR. MABUSE-je élesztett újjá 1960-ban (az operatőr Vohrer állandó Krimi-tettestársává váló Karl Löb). A ciklus csúcsévében ('63) még egy Mabuse - Wallace fúzió is napvilágot látott SCOTLAND YARD JAGT DR. MABUSE címen. Wallace ide vagy oda, német lévén a Krimi mégiscsak a félelem igazgatta weimari időkhöz köthető Dr. Mabuse rokona. A szorongás és paranoia sűrű ködként terül szét az amúgy sokszor habkönnyűnek bizonyuló darabokban. Egy kép mint száz, vizsgáljuk csak meg alaposan ezt a beállítást: 

 

A Krimik kettős kétarcúsága - Angst/Komik, Deutch/English - ma már inkább ellenük szól, ám a maguk idejében alapvetően járulhatott hozzá a hallatlan belföldi népszerűséghez. Az olaszokkal ellentétben a németek nem a (nemzetközi) forgalmazhatóság miatt bújtatták angolszász köntösbe thrillereiket. Az eredeti stáblistákon nincsenek angol hangzású álnevek, az élőben rögzített hangsávon a színészek anyanyelvükön beszélnek  - a német közönség tisztában volt azzal, hogy német filmet néz. A suspense és a fantasztikum európai felvirágzásának idején a második világháborús bűntudattal élő ország a kényszeresen humoros, nemzeti színektől megfosztott Krimikkel került a legközelebb ahhoz, hogy legyen egy saját horror-szériája.

A kulisszák mögött hatékony szervezést és szorgalmat feltételező filmsorozat diadalmenete már csak azért is számított egyedülállónak, mert mindeközben a német filmgyártás végig válságban volt, a nézőszámok fokozatosan csökkentek, az ország legnagyobb filmstúdiója, az Ufa 1962-ben csődöt jelentett.

A következőkben három epizód kerül terítékre a sorozat fekete-fehér fénykorából:

A DIE TÜR MIT DEN 7 SCHLÖSSERN (1962) a Rialto vállalat 10. Edgar Wallace adaptációja volt, és a második, amelyet Alfred Vohrer rendezett. Az ötvenes években szinkronrendezőként töménytelen mennyiségű hollywoodi filmet látott Vohrer szakértelmét a nézőszámok igazolták vissza: míg a gengszterfilmbe hajló DAS RATSEL DER ROTEN ORCHIDEE (r.: Helmut Ashley) "mindössze" másfél millió nézőt vonzott be a mozikba, a rákövetkező 7 SCHLÖSSERN-re több mint három milliónyian váltottak jegyet. Márpedig három millió német nem tévedhet. (Hoppá, ezt visszavonom.)

 

Hét kulcs és egy mesés örökség körül forgó bűnügy London zsúfolt pályaudvarán, fényes nappal elkövetett gyilkossággal indít (az áldozat egy katolikus pap), és egy külvárosi kastély hét lakat alatt őrzött mauzóleumában ér végett. A Scotland Yard detektívjeként Joachim Fuschberger helyére ideiglenesen Heinz Drache ugrott be. Derricket is beleértve a német inspektorok délceg futballbírókra emlékeztetnek. A magabiztosan közlekedő detektív ügyefogyott asszisztensét, a nyilvánvalót briliánsan kikövetkező Holmes-t (!) az epizódok ügyeletes humorzsákja, Eddi Arent alakítja. Az elején Klaus Kinski is felbukkan mint idegbeteg kasszafúró. Sokat nem tesz hozzá a cselekményhez, de a filmkészítők nem voltak restek kihasználni a sorozatban immáron ötödik alkalommal szerepet kapó színész méregerős jelenlétét.

 

Drache, Kinski és Siegfried Schürenberg (a Scotland Yard bumburnyák főnöke) korábban már szerepeltek együtt egy független gyártású német Wallace-adaptációban. Az írásművek exkluzív németországi jogaival rendelkező Rialto perrel fenyegette meg a DER RACHER (1960) producerét, majd leszerződtették maguknak a kifogásolt film három színészét. A DER RACHER-hez köthető az is, hogy Wallace nyomán bevezette az NSZK Krimibe a félig ember, félig orángután külsejű rémet. A Rialtónál egy Tor Johnsonra emlékeztető osztrák díjbirkózó,  Ady Berber játszotta ezt a figurát.

 

Alfred Vohrer első Krimije, a DIE TOTEN AUGEN VON LONDON a ciklus sötét fénypontja. Ezzel szemben a Hét lakattal lezárt ajtó (vagy Hét lakat alatt) megfilmesítése mintha kicsit bőbeszédűbb lenne az átlagosnál, a forgatókönyv meglehetősen mesterkélt fordulatokkal él vissza, a vége pedig szó szerint el lett majomkodva. Ami Vohrert illeti, nem adta be a kulcsot, még a banálisabb jelenetekbe is stílust csempész, lásd azt a hosszú liftezést a könyvtár épületében, amikor a felügyelő a Krimik elmaradhatatlan csinos hölgyeményét fűzi. A rémember éjszakai látogatása a felügyelő otthonában, ahogy Karl Löb kamerája sokáig csak a besurranó alak lábát követi, beleférne bármelyik giallóba. Ha van Vohrernek saját védjegye, akkor az az elegancia, amivel a hóbortosság és a feszültségkeltő attrakciók között sasszézik, több-kevesebb sikerrel fedve el a rábízott forgatókönyvek esetleges hiányosságait. 

 

Az orgona italszekrényt, a kecses női lábakon álló karosszék lemezjátszót, a könyvespolc titkos ajtót rejt. Egy kulcsfontosságúnak bizonyuló karakternek hiányzik a jobb karja, fakezén fekete kesztyűt visel - a személyleírás pontosan ráillik a szovjet frontot megjárt rendezőre (félkarú krimirendező - ilyet csak az élet vagy Dario Argento tudna kitalálni). Ebben a könnyed Krimiben minden és mindenki ponyva-paródia gyanús, a felügyelő film noiros lakásától kezdve a gótikus kastély pincéjében berendezett titkos laboratóriumig. Utóbbi olyan csapdának bizonyul, amely váratlanul a fantasztikum karmaiba ejti a történetet. Pince, gorilla, őrült doktor: Lugosi Béla szelleme járja be a Krimit. Valóban létezik egy negyvenes évekbeli brit változat, a filmrégészek nézzenek utána.

 

Ha hinni lehet a DVD-hez mellékelt füzetnek, a DAS GASTHAUS AN DER THEMSE (1962) volt az utolsó olyan forgatókönyv a sorozat történetében, ami próbált aránylag hű maradni az adott Wallace-regényhez.

 

A Scotland Yard és a gumiemberek adaptálása során azért több dolgot megváltoztattak, nem utolsó sorban a tettes kilétét. Ebből is látszik, hogy lélektant szinte teljesen nélkülöző Krimik világában a forgatókönyvírók majdhogynem bárkiből faraghattak gyilkost.

Éjszaka a Temzén szigonypuskával hátba lőnek egy kisstílű szeszcsempészt. A Cápa néven emlegetett búvárruhás bandavezér/sorozatgyilkos London csatornarendszerén keresztül tud nyomtalanul felszívódni. A Scotland Yard nyomozója a folyó partján álló Mekka fogadóban szaglászik tanúk és elkövető után, miközben összeismerkedik a rossz hírű szórakozóhely fiatalkorú felszolgálójával. A gyönyörű lány múltja újabb titkot rejt.

 

Vohreréknek minden tekintetben sikerült felülmúlniuk előző dolgozatukat. Az AMSTERDAMNED-del távoli rokonságban álló cselekmény jobban ki van dolgozva, a Spannung izgalmasabb, a gorilla szabadságra ment (keine pánik: a DAS GORILLA VON SOHO-ban visszatér). Heinz Drache helyére ideiglenesen Joachim Fuschberger ugrott be, Eddi Arent most nem ügyefogyott beosztott, hanem ügyefogyott szemtanú. A fogadóban megszálló simlis import-exportőrként Klaus Kinski ezúttal rendes, egész estés szerepet kapott, és színpadra lép a fantasztikus Elisabeth Flickenschildt. Az Imdb-n 101 filmcímmel jegyzett művésznő egy kupléval is megörvendezteti a nagyérdeműt.

 

A fogadó díszlete rendkívül érzékletesen került celluloidra, szinte érezni a dohányfüstöt. Azt mondjuk kötve hisszük, hogy egy ilyen alvilági lebujban twist-partikat rendeztek, de az alkalmazott könnyűzenék segítették jelen időbe tenni Wallace század első felében írt történeteit. A főcímek nem különben divatosak: "Hello! Itt Edgar Wallace beszél" - küldi üdvözletét a néhai író (Vohrer hangján), a fekete-fehér filmszalagon színes betűk suhannak Peter Thomas (Felszáll az Orion...) vagy a jazz-gitáros Martin Böttcher parodisztikus kicsengésű kompozícióinak kíséretében.

yeah ♫ hahaha ♫ sikoly ♫ vonyítás 
♫ kakukk-kakukk (óra) ♫ rendőrsíp ♯

Amiben nem ismertek tréfát, azok a kifogástalanul felvezetett és elkövetett szigonypuskás gyilkosságok. A Krimiket egyre rosszabb szemmel néző német cenzorbizottság négy jelenet kivágását rendelte el.

 

A 7 SCHLÖSSERN és a THEMSE női főszereplői egyaránt úgy csöppennek a bűnesetek kellős közepébe, hogy közben nem tudják, hatalmas vagyon örököseként ők maguk szolgáltatják az indítékot. "Ha egyet láttál, akkor mindegyiket", összegez az Angst sitz neben Dir horrorlexikon. Az önismétlés bűne nem biztos, hogy a németek lelkén szárad, már ha hajlandóak vagyunk figyelembe venni, hogy a termékenység krimiistenének, Edgar Wallace-nak tetemes mennyiségű krimikönyveiben a témák, sémák  rendre visszatérnek. Legyen az írásmű vagy mozi, a Wallace-siker kulcsa talán éppen az ismétlődő formulákban rejlett. Az NSZK-ban elképesztő nézőszámot produkált THEMSE minden idők legtöbb jegybevételét hozó Rialto-Krimije.

Mord ist unsere Business

A promóciós fotó előterében Alfred Vohrer, mellette a producer Horst Wendlandt

A szintén a Rialto által legyártott első Winnetou-filmet (AZ EZÜST-TÓ KINCSE) magába foglaló sikersorozattal a háta mögött a cég az 1963-as esztendőre előirányzott Wallace-adaptációkat még nagyobb gondossággal készítette elő. Ebből az egyszeri néző legfeljebb annyit vesz észre, hogy az indiános kalandfilmeknél használt szélesvászon luxusa eztán a Krimiket is megillette. 

 

1962 végén egy másik NSZK filmvállalat, a bűnügyi műfajban a bejegyzés elején megemlített Dr. Mabuse sorozattal is jelen lévő CCC-Film elkezdte forgatni a maga Edgar Wallace-moziját a Rialto sztárjaival (Fuschberger, Arent usw.). A DER FLUCHT DER GELBEN SCHLANGE a CCC berlini stúdiótelepén készült, ugyanott, ahol a DER ZINKER (1963). Mivel mindkét produkciónak a Constantin volt a forgalmazója, a felek előre megállapodtak a bemutatási dátumokat illetően, elkerülve az egymással való versengést a mozipénztáraknál. A sárga kígyó kivételétől eltekintve a CCC Edgar Wallace fiának, Bryan Edgarnak az írásait használta fel forgatókönyveihez. A tárgyévben a Rialto és a CCC négy-négy Wallace Krimijét mutatták be az NSZK filmszínházak, és akkor még nem esett szó a feledésbe merült Wallace-epigon, Louis Weinert-Wilton detektívregényein alapuló Krimikről. Ezeket 1962-64 között a Constantin termelési igazgatója rendelte meg különböző producerektől, a Rialto sztárjaival (Fuschberger, Arent usw.). Kezd érthetővé válni, miért váltott műszakban dolgoztak az inspektorok: egyszerre több helyen mégsem lehetett ott a vezető színész. 

 

A besúgót  a háború előtt egyszer már megfilmesítették a németek, mindkét változatban más az elkövető, mint a könyvben. Joachim Fuschberger helyére beugró Heinz Drache nyomozása egy újabb szuperbűnöző után folyik, akit a német hangsáv Der Zinkernek (börtönszlengben a spicli), az angol A Kígyónak hív. A soha senki által személyesen nem ismert karakter minden londoni gyémántrablót beköp a Scotland Yardnak, aki nem hajlandó osztozni vele a szajrén. Újabban A Kígyó saját kezűleg kilőtt kígyóméreggel végez azokkal a bűnözőkkel, akik megtagadták az együttműködést. A fekete mamba mérgével szegélyezett nyomok a felügyelőt először egy egzotikus állatokat importáló vállalkozáshoz vezetik, majd onnan egy börtönviselt embereket támogató arisztokrata özvegyasszony házába.

 

Az angolszász whodunit konvenciókat német (ön)ironián keresztül átszűrő DER ZINKER-ben nem a fekete kesztyűs gyilkos a sztár - őt legfeljebb a kígyómérget kilövő fegyvere teszi különlegessé -, hanem a mellékszereplők: a fekete humorát csillogtató idős dáma és halálmadár inasa, a Wallace-szerű kriminovellát író unokahúg, akinek kézirata nyomra vezeti a detektívet, a szenzációt hajkurászó ügyefogyott fotóriporter (Eddi Arent). A díszletben kígyóként tekeregő Klaus Kinski az Edgar Wallace krimik egzotikus állatfaja, veszélyes és kiszámíthatatlan, az "idegen elem" a sok bárgyú angol sztereotípia között. 

 

A produkció túlnyomó része irodákban, szűkös állatkereskedésben, illetve egy családi rezidencia belsőiben játszódik, így az Ultrascope használata - a kígyós jeleneteket leszámítva - nem igazán indokolt. A film még mindig túl kamara-krimis ahhoz, hogy teljes mértékben elnyerje az olasz B-filmek felől érkezők tetszését, pedig nagyon is giallós határvidéken járunk egy hatásvadász technikájával kettős játékot űző rendező kíséretében. Vohrer egyfelől az egyre bonyolódó cselekményben részt vevőket vezeti félre, másfelől az őket kívülről néző közönség érzékeit csalja, például úgy, hogy a film zenéjét az egyik szereplővel kapcsoltatja ki. Vohrer előszeretettel trükközött a zene filmbéli forrásával, egy ragyogóan kitervelt plánban a karmesterséget gyakorló idős hölgy láthatatlan nagyzenekart vezényel. 

Meglepő nézőpontok után kutatva a kamera szájüregből vagy mosdókagyló lefolyójából kukkant kifelé, a női főszereplő életnagyságú fotóján sikló fekete mamba látványa pop-artosan érzéki. Innen tényleg már csak az Eastmancolor hiányzik, a színes technikára a '66-os évadban fognak átállni.

-----------------------

Wallace Krimi Magyarországon?

Na jó, csak majdnem. A DER HEXER 1973-as hazai bemutatójáról nem találtam írásos emléket, viszont a szlovákiai Új Szó napilap '66-ban megjelent száma kritikát közölt A kínai szegfű titka című "kriminál-filmről". Ez a fent említett Weinert-Wiltonok közül a negyedik és utolsó.