„Vohrer teljes mértékben a hatásra koncentrál, maga mögött hagyva a logikát. De sebaj, a következetlenségek figyelmen kívül hagyása mindig is a Wallace-mozik izgalmakra vágyó közönségének a mottója volt” - írta vala egy német kritikus. Dario Argento giallóira is gyakorta alkalmazott lesajnáló megállapítás akaratlanul is rámutat a német és olasz gyártású bűnügyi filmek közti kölcsönös kapcsolatra.
George Orwell által "intellektuális szadistának" nevezett Edgar Wallace bűnnovellái és az azok alapján készült brit filmek rendkívül népszerűnek voltak a nácizmus előtt álló Németországban. Az első német EW-adaptációk már a némafilm korszakában elkészültek, de az igazi, átütő siker a háború után következett be, egy időben az európai horror felfutásával. Az 1959-es, hárommillió nézővel büszkélkedő DER FROSCH MIT DER MASKE egy több mint harminc címből álló szériát indított útjára. Csavaros-zavaros mördersztorik, stílusérzékkel megrendezett gyilkossági jelenetek, hangos populáris zene - a gyűjtőnéven nagybetűs Krimiknek hívott NSZK Wallace-filmek nemzetközi hatását elsősorban Olaszországban lehet majd tetten érni, mikor Mario Bava megcsinálja első spagetti-krimijeit, vagyis a giallókat.
A Krimik többségét az egykoron nálunk is közkedvelt Winnetou-filmekért felelős Rialto filmvállalat készítette a forgalmazó Constantin Film megbízásából. A szigorúan betartott recept alapján (Spannung, Grusel und Humor), professzionális rutinnal sorozatgyártott széria bő tíz esztendőn át kevergette a Wallace-kártyákat: családi vagyonokért folyó ármánykodás, kettős identitású gazemberek, bizarr módon elkövetett sorozatgyilkosságok és egy Scotland Yard által delegált inspektor, humorfelelőssel az oldalán. Az időnként beköszönő fantasztikumért hol kriptaszökevény ál-szellemek, hol gorillaaggyal kísérletezgető őrült doktorok gondoskodtak, mindez kivétel nélkül a ködös Albionban, ahogy azt a német díszlettervezők elképzelték. Az alábbi, 1967 és '68 között bemutatott részek színes atmoszférája egy olyan rendező keze munkáját dicséri, aki ha nem a viszonylag zárt német filmgyártás keretein belül dolgozik, esélye lett volna bekerülnie a Roger Corman / Mario Bava fémjelezte B-filmesek panteonjába. Hier spricht Alfred Vohrer...
A Krimik többségét az egykoron nálunk is közkedvelt Winnetou-filmekért felelős Rialto filmvállalat készítette a forgalmazó Constantin Film megbízásából. A szigorúan betartott recept alapján (Spannung, Grusel und Humor), professzionális rutinnal sorozatgyártott széria bő tíz esztendőn át kevergette a Wallace-kártyákat: családi vagyonokért folyó ármánykodás, kettős identitású gazemberek, bizarr módon elkövetett sorozatgyilkosságok és egy Scotland Yard által delegált inspektor, humorfelelőssel az oldalán. Az időnként beköszönő fantasztikumért hol kriptaszökevény ál-szellemek, hol gorillaaggyal kísérletezgető őrült doktorok gondoskodtak, mindez kivétel nélkül a ködös Albionban, ahogy azt a német díszlettervezők elképzelték. Az alábbi, 1967 és '68 között bemutatott részek színes atmoszférája egy olyan rendező keze munkáját dicséri, aki ha nem a viszonylag zárt német filmgyártás keretein belül dolgozik, esélye lett volna bekerülnie a Roger Corman / Mario Bava fémjelezte B-filmesek panteonjába. Hier spricht Alfred Vohrer...
IM BANNE DES UNHEIMLICHEN (1968)
Az angol arisztokrata temetését maga az elhunyt zavarja meg hangos nevetésével. A hulla eltűnik, hogy aztán csontvázruhás pulp-horrorhősként visszatérve skorpió alakú pecsétgyűrűjével a halálba mérgezze ismerőseit. Közben nyoma vész tízezer fontnak, a gyanús egyedek száma legalább féltucat, én meg ugyanúgy elvesztem a fonalat, mint a Scotland Yard nyomozója, ugyanis a DVD-n ehhez az epizódhoz nem mellékeltek angol feliratot. A történet amúgy érdekes párhuzamot mutat Sergio Martino egyik giallójával: a THE CASE OF THE SCORPION'S TAIL (1971) szintén használt skorpiómotívumos ékszert, és a repülőgép balesetben eltűnt karakter is fontos szereplője mindkét sztorinak. Elég bizonyíték a Krimi - Giallo kapcsolatra?
Mire a fekete-fehérben induló sorozat átváltott a színes technikára, a klasszikusnak tartott darabok már elkészültek (DIE TOTEN AUGEN VON LONDON, DER HEXER usw.), de a BLOOD AND BLACK LACE Eastmancolorjában pompázó Alfred Vohrer-epizódoknak is megvannak a maguk sajátos bája. A színes Krimik irreleváns hangvétele, öniróniát sem nélkülöző humora populárisabb vizeken evez, mint a szex/erőszakra koncentráló giallók; talán éppen ezzel magyarázható, hogy ma közel sem akkora a kultuszuk, mint "gonoszabb" olasz megfelelőiknek.
A rekord számú, tizenöt Krimit levezénylő Vohrer és állandó operatőre, Karl Löb játszi könnyedséggel varázsolják elénk a germán filmstúdióban előállított kisBritanniát. A Krimik Angliája ugyanannyira sztereotípiákból van kitalálva, mint az Ufa-vadnyugat, mégis van az egésznek egyfajta máig megőrzött fiatalos vitalitása, köszönhetően egy-egy jól kiválasztott szereplőnek (a krimi-lányok), vagy a jazzpopnak, ami még a horrorisztikusabb jelenetek alatt is rendületlenül szól. A célzatosan betett popkulturális utalásokra - a Beatles és a The Avengers tévésorozat konkrétan szóba kerül - nyilvánvalóan a korszellem jegyében volt szükség, de csakúgy, mint minden egyes kosztüm és bútordarab (a tigrisasztal!), a trendiségre való törekvés is jól áll a filmnek.
DER MÖNCH MIT DER PEITSCHE (1967)
Alfred Vohrer és a forgatókönyvíró Herbert Reinecker párosa nemcsak a Derrick szinonimája, hanem a Krimiké is, bár a szocreál tévésorozat és a német Edgar Wallace adaptációk közti stiláris kapcsolatot még nem sikerült tetten érnem (mindkettőben szereplő színészeket annál inkább: Uschi Glas, Karin Baal, Siegfrid Rauch és persze Horst Tappert). Több későbbi részhez hasonlatosan a MÖNCH is egy néhány évvel korábban készült fekete-fehér EW film (esetünkben a DER UNHEIMLICHE MÖNCH) Reinecker által felújított változata. A reciklálás arra enged következtetni, hogy a Rialto Wallace-tára a hatvanas évek második felében már csaknem üres volt. Edgar Wallace írói munkásságát ismerők megspórolhatják maguknak a fejtörést, vajon melyik detektívregényén alapulnak ezek az agyalágyult történetek: valószínűleg semelyiken. A producerek eleinte még ügyeltek rá, hogy a címadó irodalmi alapanyag szereplőit és konfliktusait viszonylag hűen vigyék vászonra, később azonban már különböző Wallace könyvekből összeollózott motívumokkal dolgozó eredeti forgatókönyvek szolgáltatták a cselekményt.
„Az ostoros szerzetes” egyszerre idézi meg a másik nagy krimi germanikuszt, Fritz Lang Doktor Mabuséjét, és egy németül hablatyoló NUDE SI MUORE-t. Korrupt kémikus feltalál valami tödliche csodaszert, ami az áldozat arcába spriccelve azonnali halált okoz. A leánykollégium közelében megbúvó arctalan főgonosz rögtön rendel is belőle két hektoliternyit, és egy börtönből ki-be szöktetett elítélt segítségével megkezdi az intézményben tanuló lányok megtizedelését. Hogy miért? A végén majd kiderül!
A kreatív mörderek mellett a Krimik ördögi huncutsága abban is megnyilvánul, hogy az elkövetők gyakran köztiszteletnek örvendő egyházi figuráknak álcázva végzik gaztetteiket. A DIE TOTEN AUGEN VON LONDON-ban a bandavezér egy pap, a DIE GORILLA VON SOHO nevelőintézetének apácái szadisták, a MÖNCH-ben pedig nem más a gonosz játékszere, mint egy toxikus szert spriccelő Szentírás.
Ha nem is annyira ellenállhatatlanul menő, mint az IM BANNE DES UNHEIMLICHEN, ez a horror-krimi-vígjáték is kínál egy feledhetetlen főkolompost (a vörös csuhában, fehér ostorral mászkáló Mönch), olyan kiegészítőkkel, mint aligátorokkal teli úszómedence, lefüggönyözött Rolls Royce vagy savat szóró futurisztikus vízipisztoly - tisztára The Avengers! A párhuzamosan futó angol tévésorozat Németországban is népszerű volt, Vohrer egy beállítás erejéig le is rója tiszteletét John Steed esernyős/keménykalapos figurája előtt:
DER HUND VON BLACKWOOD CASTLE (1968)
Ahogyan a cím sejteti, ez egy német tenyésztésű Sátán kutyája, mindenféle Wallace truvájokkal kiegészítve. Agyafúrt Sherlock Holmes helyett a sorozat tökfej főrendőre, Sir John és szexi titkárnője próbál a Blackwood kastély és az Öreg fogadó („Old Inn”) között elterülő lápvidéken történt titokzatos halálesetek végére járni.
Míg a kastélyban az egyetlen örökös, egy fiatal lány dönteni készül a birtok sorsáról, a szomszédos fogadóban látszólag vadidegen férfiak gyülekeznek, majd halnak szörnyet egy vámpírfogazatú dobermann karmai közt. Az egyikük, Horst 'Derrick' Tappert itt mutatkozott be a szériában, hamarosan már övé a főszerep.
Herbert Reinecker (Alex Berg álnéven) karakterhalmozó forgatókönyve ötletesen csinál viccet a tősgyökeres angol mystery regények kliséiből, és a hamis-Britannia sem hat annyira erőltetettnek, mint amilyeneket az olasz/spanyol horrorfilmekben megszokhattunk. Általában az eredeti hangsávra esküszöm, ám a Wallace-Krimiket érdemes angol nyelven nézni, mert a jól elkészített szinkron elveszi azt a német nyelv adta poroszos felhangot, ami egyszerűen nem passzol a miliőhöz.
DER GORILLA VON SOHO (1968)
A "gorillás" forgatókönyv a DER HUND VON BLACKWOOD CASTLE bemutatása után készen állt a megvalósításra, a szerepek ki lettek osztva, a producerek azonban egy hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntöttek, nem akarnak egymás után két állatos témájú filmet a közönségre szabadítani. A stáb és a színészek a fent említett IM BANNE DES UNHEIMLICHEN-be fogtak bele, a GORILLA - új szereposztással - csak ezt követően készülhetett el.
A fáradhatatlan Vohrer ezúttal saját, hét évvel korábbi svarcveisz Wallace-sikerét, a London sötét szemei című novella alapján készült DIE TOTEN AUGEN VON LONDON-t remakelte meg. Az újdonság kedvéért a bűnbanda megbízásából garázdálkodó nagydarab vak férfit lecserélték egy... gorillára!
Ausztrál milliomos tetemét halásszák ki a Temzéből (a Temze szerepében mint mindig, ezúttal is az Elbát láthatjuk). Ez már a harmadik, hasonló körülmények között elhalálozott jómódú külföldi Londonban. A vizihulla zsebéből egy műanyag játékbaba kerül elő, rajta afrikai nyelven írt szöveggel. A Perkins felügyelő (Horst Tappert) mellé kirendelt csinos, afrikai nyelvekben járatos asszisztensnek (Uschi Glas) sikerül lefordítania néhány szót a titokzatos feliratból, úgymint „gyilkosság” és „gorilla”. A pengeéles eszű felügyelő rögtön kapcsol: a hírhedt Gorilla-banda visszatért!
A kedves Zuschauer ezzel már rég tisztában van, mivel még a főcím előtt színre lép a gorilla kosztümben ólálkodó tettes. Az elhalálozott milliomosok vagyona adományként a "Szeretet és Béke" néven bejegyzett jótékonysági alapítványnál köt ki, onnan pedig a nyomok egy apácák működtette javítóintézetbe vezetnek.
A DER GORILLA VON SOHO az egyik legrosszabb Rialto-Krimi hírében áll, ein Katastrophe, ami a sorozat végének a kezdetét jelentette. Mi tagadás, az idétlen fordulatokkal teli történet valóban szánalmas kategória, itt aztán már végképp messze járunk a fekete-fehér adaptációk szöveghűségétől. Ha látta volna szegény Edgar Wallace, King Kong atyja, hogy mit műveltek a nevében, valószínűleg főbe lőtte volna magát. {Persze az utolsó oldalon kiderülne, hogy az öngyilkosságnak álcázott gyilkosság is a gorilla műve volt...} Ez a teljesen komolytalan krimi Horst Tappert második Wallace-filmje, és az első, amelyben felügyelőt alakít. Végig egy marsallbottal a kezében jár-kel, mint valami ex-Standartenführer - német filmben ez azért kissé furcsán veszi ki magát.
A Derrick nézőközönségének Tappert láttán már eleve garantált a bűnös szórakozás, és Vohrer is megteszi a tőle telhetőt, hogy a negyvenes évek szegénysori Lugosi Béla filmjeit idéző mystery alatt ne aludjon be a publikum (tény: a film ősváltozatában, az 1939-es brit DARK EYES OF LONDON-ban a mi Bélánk vitte a prímet). Az egyik visszatérő helyszín egy exkluzív klub, ahol prostituáltak meztelenül állnak modellt a kuncsaftoknak. A szexista poénkodások mellett a cicivillantgatás is be lett vetve a siker érdekében – na ja, a liberalizált korral mégiscsak haladni kellett. (Érdekesség: Vohrer egy Derrick epizódban visszatért a szexklubba - lásd itt.)
A 17 EW filmben szereplő Klaus Kinskit és a 23-mal csúcstartó Eddi Arentet (ő volt a Krimik ügyeletes komikusa) egy-egy doppelganger helyettesíti, olyan színészek, akik hasonlítanak rájuk, de bizonyára alacsonyabb órabérért dolgoztak. Meglehetősen billig a produkció, éppen ezért külön dicséret illeti az operatőrt, hogy még így is egy aránylag jól kinéző filmet forgatott össze. Gondolom Karl Löb ekkorra már csukott szemmel is képes volt lefotografálni egy Krimit.
Ami a giallo-kapcsolatot illeti, Dario Argento az eredeti változatból, vagyis a DIE TOTEN AUGEN VON LONDON-ból átvett egy gyilkossági jelenetet. Íme az OPERA kulcslyukon keresztüli fejlövésének forrása:
A GORILLA bőrkesztyűs kézben végződő szubjektívjét is nyugodtan nevezhetjük proto-Argentónak.
A többségében lesújtó kritikák ellenére a 27. Rialto Krimi csaknem kétmillió fizető nézőt vonzott be a mozikba, így aztán folytköv, míg társproducerként a németek át nem adták a stafétabotot az olasz kollégáknak (A DOPPIA FACCIA; WHAT HAVE YOU DONE TO SOLANGE; 7 VÉRFOLTOS ORCHIDEA).
----------------------------
A fejenként négy filmet tartalmazó német díszdobozok
angol szinkronos/feliratos lemezei:
Vol. 1: angol szinkronos/feliratos lemezei:
DER FROSCH MIT DER MASKE (FELLOWSHIP OF THE FROG)
DER ROTE KREIS (THE RED CIRCLE)
DIE BANDE DES SCHRECKENS (THE TERRIBLE PEOPLE)
Vol. 2:
DIE SELTSAME GRAFIN (THE STRANGE COUNTESS)
Vol. 3:
DAS RATSEL DER ROTEN ORCHIDEE (THE SECRET OF THE RED ORCHID)
DIE TÜR MIT DEN 7 SCHLOSSERN (THE DOOR WITH SEVEN LOCKS)
DAS GASTHAUS AN DER THEMSE (THE INN ON THE RIVER)
DER ZINKER (THE SQUEAKER)
Vol. 4:
DER SCHWARZE ABT (THE BLACK ABBOT)
DAS INDISCHE TUCH (THE INDIAN SCARF)
ZIMMER 13 (ROOM 13)
DER HEXER (THE MYSTERIOUS MAGICIAN / THE WIZARD)
Vol. 5:
DIE GRUFT MIT DEM RATSELSCHLOSS (CURSE OF THE HIDDEN VAULT)
WARTEZIMMER ZUM JENSEITS (MARK OF THE TORTOISE)
Vol. 6:
DER UNHEIMLICHE MONCH (THE SINISTER MONK)
DER BUCKLIGE VON SOHO (THE HUNCHBACK OF SOHO)
Vol. 7:
DER MONCH MIT DER PEITSCHE (COLLEGE GIRL MURDERS)
DER HUND VON BLACKWOOD CASTLE (THE HORROR OF BLACKWOOD CASTLE)
DER GORILLA VON SOHO (GORILLA GANG)
Vol. 8:
DER MANN MIT DEM GLASAUGE (THE MAN WITH THE GLASS EYE)
DIE TOTE AUS DER THEMSE (THE DEAD ONE IN THE THAMES RIVER)
DAS RATSEL DES SILBERNEN HALBMONDS (SETTE ORCHIDEE MACCHIATE DI ROSSO)
