A hazai videoforgalmazás kegyetlen fintoraként a SLEEPAWAY CAMP-sorozat rögtön a második részével debütált a magyar vhspiacon. A sarki kölcsönző kuncsaftjai emiatt csak pisloghattak: kinek a fiaborja ez az Andzsela? És mi a faszom történt az Arawak táborban, amiről a szereplők egyfolytában hadoválnak? Az előzmény ismerete nélkül az SC 2 még azt a csekély értelmét is elveszti, ami volt nekije. A DVD - a legjobb dolog, amit a parizer óta feltaláltak - ezt a kapitális problémát orvosolja, a Navigátor Film Kft. lemezén ugyanis az alapmű is helyett kapott mindenki okulására, így most már pontosan tudjuk, ki mit tett tavaly nyáron. (Vagy ha nem, három hónappal ezelőtt ITT leírtam.)
Born in the USA, Die in a Summer Camp - Az első részben megismert Angelát kiengedték az ideggyógyintézetből, és most Angela álnéven az Arawaktól pár mérföldnyire eső Rolling Hill táborban dolgozik, mint felügyelő. Nem is tudom, melyikük érdemel több dicséretet: a forgatókönyvíró, aki ezt kitalálta, vagy a casting director, aki Pamela Springsteenre, Amerika leghíresebb rockénekesének húgára osztotta a Halál Angyala szerepét. A konzervatív értékrendet valló szűzlány mindent megtesz, hogy ismét hasznos tagja legyen a tini-társadalomnak, de ahol fát vágnak (isznak-basznak-drogoznak), ott hullik a forgács. Az erkölcsi tyúkszemére rátaposó táborlakókat Angela ellentmondást nem tűrve „hazaküldi”. Az eszközök között találunk egyszerű husángot vagy bicskát éppúgy, mint akkumulátorsavat, fúrógépet, gitárhúrt, és egy kabint az erdőben, amibe a maszkmester elmondása szerint a költségvetés jelentős hányadát belezsúfolták. Final girl: Renée Estevez (tudodkinek a húga). Hát ennyi, barátaim. Tudom, nem sok, de állítólag benne van a slasher szolgálati szabályzatában, hogy a forgatókönyv terjedelme nem haladhatja meg a 13 oldalt.
 |
| FREDDY VS. JASON been there, done that |
Mivel a suspense-tartalom eleve zéró - ennyire feszültségmentes slashert tán még sose láttunk -, a készítők nagyon helyesen rögtön az elején néven nevezik a játékot: szűk egy évtizeddel a SCREAM előtt ez a kis hülyeség poszt-modernkedő műfajszatírában utazik. Hogy ráijesszenek társukra, két gyerek Freddynek és Jasonnek öltözik be, aztán jön Bőrpofa, és lemészárolja őket láncfűrészével :) Az egyik lány hangosan gyanakodni kezd a táborból hirtelen eltávozottak sorsát illetően, miközben a vele egy szobában tartózkodó Angela célnak megfelelő gyilkos szerszám után kutat :)) A pöcegödrös „kreatív gyilkosság” a szójátékosságával funny egy shit :))) Ha azok közé tartozol, akik szmájlikkal pakolják tele az emiljeiket, magyarán rendkívül kifinomult a humorérzéked, fetrengeni fogsz a röhögéstől ;)
A mis-en-scéne, vagyis a Le Rendezés büszkén vállalja Hitchcock szellemi örökségét, Hitchcock szellemi öröksége ellenben mereven elhatárolódna a látottaktól. „Megnéztem minden idők legjobb és legrosszabb horrorfilmjeit, hogy lássam, mi működik és mi nem.” – nyilatkozta a forgatásra kilátogató Fangoria magazinnak a rendező-stróman. Szakfordítás: fingom sincs, hogyan kell horrort csinálni, de majd csak lesz valahogy. Simpson a filmiskolában (tegyük fel, hogy járt ilyesmibe) csak egyetlen fogást tanult meg alaposan, az úgynevezett „lassú svenkelés a kamerával”-t, azt viszont orrba-szájba alkalmazza, szubjektivitástól függetlenül. A legjobb, amikor a női vécében szeretkező pár lábát egyperces megszakítatlan snittben követi nyomon egy tacskó nézőpontjából. ’80s direct-to-video bravúr a köbön!
Ej, de szeretjük az ilyen olcsó B-mozit a mi ungárise nyomorúságunk magas lován ülve pökhendin kikacagni, s közben megfeledkezünk arról, hogy valójában emberi létünk három legfontosabb, örökérvényű elemével szembesít minket: Élet, Halál, Heavy Metal.
Krisztus után 1988. évben járunk (lásd THE BLOB), a hajmetál olyan retro-hangminőségben bömböl a dvdén, mint Hitachi magnóból az Elektromos Krokodilban vásárolt Anvil kazetta. A főcímdalt eljátszó kanadai banda mellett az Obsession és a Hurricane egy-egy megfizethető jogdíjú slágere is elhangzik. A legtöbb maszületett báránynak úgy el fog menni a feje felett, mintha ott se lett volna, ezért jegyezzük le, hogy a lánykörlet falán a nyálas-tupíros Poison együttes képe virít (ha jobban megnézed, látszik, hogy a lemezborító van felszögelve - na, ilyet tényleg csak azok a hülye lányok csináltak),
Krisztus után 1988. évben járunk (lásd THE BLOB), a hajmetál olyan retro-hangminőségben bömböl a dvdén, mint Hitachi magnóból az Elektromos Krokodilban vásárolt Anvil kazetta. A főcímdalt eljátszó kanadai banda mellett az Obsession és a Hurricane egy-egy megfizethető jogdíjú slágere is elhangzik. A legtöbb maszületett báránynak úgy el fog menni a feje felett, mintha ott se lett volna, ezért jegyezzük le, hogy a lánykörlet falán a nyálas-tupíros Poison együttes képe virít (ha jobban megnézed, látszik, hogy a lemezborító van felszögelve - na, ilyet tényleg csak azok a hülye lányok csináltak),
míg a gyilkos búvóhelyét egy kőkemény thrash-legenda, a Flotsam And Jetsam teszi ijesztőbbé.
Még néhány cicivillantós trágárkodás, egy lefordítatlanul maradt, önirónikus cserkésznóta („I’ll Camp Till I Die”) és nagyjából megvagyunk. A Teenage Wasteland képes slashertörténeti krónikában említést sem érdemlő SLEEPAWAY CAMP 2 lehetett volna akár instant kulthorror is, ha mondjuk véresebbre sütik, és Sam Raimit kérik fel a rendezésére. De mivel gore fronton nem elég erős (csak hasonlítsd össze az évfolyamtárs INTRUDER-rel), a rendezés meg olyan, amilyen, az egész meglehetősen fajsúlytalanul lebeg műfajának sémáktól bűzlő pöcegödrében. Mégis, ha templomba járnék, biz' isten meggyónnám: Atyám, vétkeztem. Én élveztem a SLEEPAWAY CAMP 2-őt.
Mert a csodával és 80 perces játékidejével határos módon egyáltalán nem unalmas. Mert hiányzik belőle az a futószalag professzionalizmus, ami a stúdiók H és P betűs slasher-frencsájzait oly ellenszenvessé teszi. Mert olyan, mint egy csillogó szemű kis korcs: egyszerűen képtelenség úgy istenigazából megorrolni rá.