"Felejtsd el Ed Woodot.
Felejtsd el George Romerót.
William Castle volt a legnagyobb.
William Castle az Isten."
– John Waters
"A legridegebb, legkönyörtelenebb szélhámos,
akit valaha ismertem."
– Robb White, forgatókönyvíró
A nevem William Castle. Látták Az Usher-ház bukását? Na és a Drakulát? Ide a bökőt, hogy a magam módján én is tudok kosztümös gótikát készíteni! A vetítőteremben felszerelt Sikolymérő berendezéssel bebizonyítom Önöknek, hogy legújabb produkciómban hagosabban szólnak a sikoltások, mint bármelyik más filmben. Jó szórakozást!
Ezt a sikolymérős szöveget Mr. Castle után szabadon jómagam ötöltem ki, rámutatva arra, hogy az amerikai gimmick-király saját maga felkonferálta mozija az akkoriban divatos, tizenkilencedik században játszódó rémfilmek árnyékában született. Összevetve Mario Bavával vagy Roger Cormannel (Terence Fisherről már nem is beszélve), Castle rendezése jóval kevésbé rafináltabb, viszont tényleg olyan baromi hangosan sikítnak benne, hogy nincs az az álomszuszék néző, aki fel ne riadna a hallatán. De ne legyünk igazságtalanok Stuart Gordon kedvenc gyerekkori horrorfilmjével: ha a MR. SARDONICUS hozzávalói külön-külön lerágott csontoknak is tűnnek, az egészet összefogó risus sardonicus ördögien jó truváj. Truváj: ötletszikra, sziporka, remek gondolat - lehet, hogy éppen ez kéne a mai horrorokba, és akkor nem lenne a többségük olyan, hogyismondjam, szardonikusz?
"It's good to see You again, my homicidal friends!" üdvözli a közönséget a XIX. századi London papírmasé díszletei közé besétáló Castle, tréfásan utalva előző kasszasikerére (HOMICIDAL). Ezután egy értelmező kéziszótár segítségével felvilágosít minket a „ghoul” szó jelentéséről, s közben a párját ritkítóan tenyérbemászó képét vizslatva megértjük, hogyan tudott ez a néhány évig Alfred Hitchcockkal vetekedő hírnévre szert tevő ember 80 ezer dolláros produkciókból ötmillió hasznot húzni.
Sir Robert Cargave, a fiatal és sikeres londoni orvosprofesszor egy messziről jött, „S” betűs pecséttel ellátott levél olvastán csapot papot otthagyva útnak indul, hogy végre ismét találkozhasson egykori kedvesével, aki valahol Kelet-Európában, Drakula várától délre a titokzatos Sardonicus báró feleségeként szomorkodik. Ekkor még nem sejti, hogy önként és dalolva sétál bele a Sardonicus állította csapdába: a kastély fura ura (Guy Rolfe, a DOLLS játékkészítője) a paralízisek kezelése területén új eredményeket elért orvostól várja gyógyulásának utolsó esélyét.
Sir Robert Cargave, a fiatal és sikeres londoni orvosprofesszor egy messziről jött, „S” betűs pecséttel ellátott levél olvastán csapot papot otthagyva útnak indul, hogy végre ismét találkozhasson egykori kedvesével, aki valahol Kelet-Európában, Drakula várától délre a titokzatos Sardonicus báró feleségeként szomorkodik. Ekkor még nem sejti, hogy önként és dalolva sétál bele a Sardonicus állította csapdába: a kastély fura ura (Guy Rolfe, a DOLLS játékkészítője) a paralízisek kezelése területén új eredményeket elért orvostól várja gyógyulásának utolsó esélyét.
Történt ugyanis (itt kezdődik egy flashback), hogy évtizedekkel azelőtt, még jóravaló szláv parasztemberként, Sardonicus pénzéhes ex-felesége unszolására kiásta saját apját a sírból, hogy szert tegyen az elhunyt kabátzsebében felejtett nyertes lottószelvényre (!). Azon a végzetes éjszakán nemcsak a gyomra rándult görcsbe apja eltorzult tetemének láttán, de a pofázmánya is. A risus sardonicus egy létező idegbetegség, a Wikipédia ide vonatkozó passzusa majd elszpojlerezi helyettem is.
A bűntudattól és fizikai állapotától emésztett Sardonicus a nyereményt kiváltotta, s azóta gazdagon, arcán egy maszkkal éli a vérbárók melodramatikus életét, ötcsillagos kínzókamrával, deformált szolgával (Oskar Homolka ellopja a showt) és egy kényszerházasság során hozzá került gyönyörű nővel az oldalán. Ha Sir Robertnek sikerül meggyógyítania Sardonicust, szabadon távozhat a hölgyeménnyel. Ha nem, mindketten a torture chamberben végzik.
Az eredetileg a Playboy magazinban novellaként leközölt MR. SARDONICUS morbid alapötlete és karakterkészlete adja magát, hogy körbelengessék túlvilági Edgar Allan Poe atmoszférával, a fun-horror pionírjának tekinthető Castle azonban nem az az európai mesterekre jellemző alkat volt, aki hajlandó lett volna túlórázni egy-egy költői ihletettségű kamerafahrtért. „Csodálom Hitchcockot, de ha hivatkoznom kéne valakire, akkor az inkább Barnum lenne.” A pályája elején a Drakula színpadi változatában Lugosi Bélát instruáló Castle cirkuszra esküsző hitvallása rávilágít teátrális B-szériájának mozgatórugójára: csak semmi felesleges művészkedés, lényeg a hideglelős szórakoztatás!
A HOUSE ON HAUNTED HILL, 13 GHOSTS, THE TINGLER interaktív gimmick-mozijai mögött egy igencsak agyafúrt és számító „őrült professzor” állt, aki a horror és thriller műfajának félelmet, neki pedig temérdek zöldhasút termelő hatásmechanizmusát fiatal mozilátogatóin tesztelte. És a matinék tizenéves kísérleti nyulait - kik közül néhányan az élmény hatására maguk is híres rendezővé váltak - aligha zavarta, hogy a rendezés itt meg amott kissé ordenáré, vagy hogy Elenka, a szláv parasztlány úgy van kisminkelve, mint egy hollywoodi ribi.
A fent nevezett camp-klasszikusokat megíró Robb White lelépése után készült MR. SARDONICUS némileg kilóg a Castle-sorból, hiszen korrekt körítésben tálalt narratívája valójában nem kiált semmiféle extra marketingfogás után. Hatodik horrorját maga Castle is olyannyira színvonalasnak találta, hogy nem tartotta szükségesnek a gimmick használatát, a Columbia Pictures azonban ragaszkodott hozzá. Így született meg a „Punishment Poll”, a ma már dvdéken rendszeresen előforduló alternatív befejezések őse.
A mozik elé kihelyezett hangosbemondókon keresztül azzal csábították be a járókelőket, hogy a római gladiátorjátékokhoz hasonlóan ők dönthetik majd el a film gonosztevőjének sorsát. Még mielőtt elkezdődne az utolsó tekercs, William Castle ismét tiszteletét teszi a vásznon, felkérve a nagyérdeműt, hogy szavazzanak a bejáratnál kezükbe adott, kézfejet ábrázoló foszforeszkáló kartonlapokkal:
"Amennyiben egyetért velem, és a tetteihez méltóan szeretné megbüntetni Sardonicust, tartsa fel a táblát hüvelykujjal lefelé. Ha viszont maga egy légynek sem ártó, édes-kedves-finom lélek (fúj), és elengedné büntetlenül Sardonicus urat, akkor emelje a táblát hüvelykujjal felfele.
Az a kisfiú leülne ott hátul, hogy rendesen megszámolhassam a kártyákat? 1...2...3... A fiatal pár balra, az egy vagy két szavazat? Kettő? Köszönöm. 11+26 (...)
Meghozták a döntést: NINCS KEGYELEM.
Mozigépész úr, kérem hajtsa végre az ítéletet!”
Máig nem tudni, hogy vajon leforgatták-e a másik befejezést...