LA LAMA NEL CORPO (1966)

„Michael Hamilton”, olasz-francia

Megkockáztatom, egy ilyen nehezen beszerezhető őskövülethez kizárólag azok fognak hozzányúlni, akik miután hosszú évek még hosszabb éjszakái alatt kivégezték a klasszikus olasz horror összes közjegyzett darabját, még mindig megszállottan keresik az utolsó parlagon felejtett ritkaságot, amin keresztül újra el lehet merülni a Mario Bava/Riccardo Freda szabadalmaztatta italo-atmoszférában. 

Ha másra nem is, erre a nemes célra valóban megfelel a LA LAMA NEL CORPO („Penge a testben”, angol cím: THE MURDER CLINIC), mely a szárnyait bontogató giallo műfaját tessékeli be a végnapjait élő gótikus horror fedele alá. A fedél egyébként ugyanaz, mint az egy évvel korábban forgatott NIGHTMARE CASTLE-ben. Az élet sötét oldalára száműzött doktoroknak otthont adó, dekadens grandeurt sugárzó villa és parkja igazi főnyereménynek bizonyult a többször használatos rémálmokkal dolgozó olasz filmeseknek.

Dr. Robert Vance (William Berger) isten háta mögött található pszichiátriai klinikáján hidegvérű gyilkosságok borzolják az idegeket. A gyógyulásra abszolút alkalmatlan intézményben a doktor szívbeteg feleségén és a személyzeten kívül mindössze három beutalt lakik: egy öregasszony kitömött macskájával („Ő az én egyetlen barátom, hát nem gyönyörű?”), az emeletről átszűrődő lépések zajától dührohamot kapó skizofrén férfi („Egy nap ránk fog szakadni a mennyezet!”) és Jane, a süketnéma fiatal lány („.....”). Lehet tippelni, ki lesz a tetőtől talpig feketébe öltözött borotvás gyilkos következő áldozati báránya.

A hajdanán sógornőjének megölésével vádolt, bíróság által felmentett Dr. Vance maradék hírnevét féltve nem hajlandó rendőrséghez fordulni, inkább egy közelben lévő barlangban saját maga hantolja el az előző éjszaka meggyilkolt holttestet. Pechjére a temetésnek szemtanúja lesz egy pár perccel korábban maga is gyilkosságot elkövetett nőszemély. A körmönfont szőkeség vendégként bebocsájtást nyer a klinikára, találkozik az emeleti szoba ortopéd cipőben sántikáló szörnyetegével, ötvenezer fontra megzsarolja a doktort, majd intim kapcsolatba kerül egy borotva pengéjével.

A megvilágosodásban a jó öreg flashback segít: a „szörnyeteg” nem más, mint a maró mészbe pottyantott sógornő, Vance egykori szeretője. A doktor bőrátültetéssel való állatkísérletezgetése elnyeri értelmét, de vajon tényleg a deformált sógornő a tettes? Vagy inkább a doktor? Esetleg az éles tárgyakkal hadonászó skizofrén páciens? Ernesto, Ernesto (Gastaldi), már megint a bolondját járatod velünk.

A XIX. századi Angliáról álmodó környezet, melodramatikus kriptaromantika, szürreális színkezelés és egy rettenetes titkot őrző doktor – az öszes bizonyíték a L’ORRIBILE SEGRETO DEL DR. HITCHCOCK irányába mutat, és ez nem pusztán a véletlenek összjátéka. A forgatókönyvíró, az operatőr, a házvezetőnő (Harriet Medin) pár éve még mindannyian Riccardo Freda alatt szolgáltak. „Michael Hamilton” álnév mögött azonban nem Freda rejtőzködik, hanem Elio Scardamaglia, más források szerint Lionello De Felice. Egy whodunit, amiről nem tudjuk, hogy whodunit – csodás!

Bárki is rendezte, az a bőr alá hatoló perverzitás, ami a DR. HITCHCOCK-ot kiemelte korának olasz és nemzetközi horror-mezőnyéből itt inkább kliséhalmozásként köszön vissza, egy pokolian olaszos befejezéssel és csipetnyi szánt szándékot feltételező camp-pel nyakon csapva. "Én... csak a tengerimalacot jöttem megnézni" mondja a titkos laboratóriumban rajtakapott nővérke. Ekkor össznépi kacaj hallható a hangsávon, ti. valaki egy kibaszott diktafonnal vette fel a hozzám került kópia olasz hangját.

Ernesto Gastaldi banalitásba mártott tollából származó kosztümös giallóban érdekes mód már felismerhetjük a későbbi Gastaldi/Sergio Martino pszichothrillerek kontúrjait. Sorozatgyilkos, saját démonaival küzdő, hozzá közel álló személy által manipulált protagonista és egy erős női karakter, aki ugyan pórul jár, de a passzív figurák között az ő aktivitása szolgál kulcsként a rejtély nyitjához. Ha minden igaz, ez volt az első giallo, amelyben a gyilkos választott fegyverneme a borotva, ám látványos vérengzésre itt még ne számítsunk, ahogy az erotika is kimerül egy-egy lenge hálóingben.

Amint azt a bevezetőben jeleztem, a film igazi sztárja - William Berger tiszteletre méltó játékát elismerve - a XIX. századi szellemtanyát megidéző légkör, a valódi helyszíneken aprópénzből megteremtett kulissza. Marcello Masciocchi operatőr néhány jól elhelyezett reflektor és színes szűrő segítségével olyan képeket produkál, hogy le sem lehet venni róluk a szemet. Éppen ezért kár, hogy a német vhs-kazettáról digitalizált kópia 1.66-ra vágja le a Techniscope széles vásznát, pont attól a vizuális élménytől fosztva meg 1/3 részben a nézőt, amiért igazán érdemes lenne megnézni. Arrivedercsi, egy szép remaster reményében.