A slasher sem született bele csak úgy a turulmadárba, volt neki rendes, mozgóképes ősképe, méghozzá nem is egy. A szex & erőszak kártyákat kijátszó független brithorror ezen jövőbe mutató darabja közéjük tartozik. Most ne a HALLOWEEN féle bébiszitteres változatra gondoljunk, annak a poénját a FRIGHT már lelőtte, viszont az ANTHROPOPHAGUS (szigeten hajótörött mániákus fiatalokat üldöz) vagy a HUMONGOUS (szigeten hajótörött fiatalokat mániákus üldöz - érzed a különbséget?) már beugorhat a láttán. A korához mérten igencsak explicit film a „kirándulókat lemészároló degenerált” nyolcvanas évekbeli szezonját keveri a ’70-es fazonnal, beleszőve az anyagba egy kis misztikumot, gótikát és whodunit-et is. A TOWER OF EVIL mögött álló lángelmék nyilvánvalóan nem a véletlenre bízták magukat.
Az angol horror-mogul, Richard Gordon (FIEND WITHOUT A FACE, DEVIL DOLL, HORROR HOSPITAL, INSEMINOID) producelte film Horror On Snape Island címen jutott el a tengeren túlra, ahol aztán 1981-ben ismételten elővették a megkopott kópiákat, hogy A KÖD farvizén Beyond The Fog néven az utolsó dollárnyi hasznot is kipréseljék belőle. Valóban tetten érhető némi összecsengés John Carpenter retrós kísértethistóriájával, bár a TOWER-t én inkább a BAY OF BLOOD-dal tenném double-billre.
Két cornwalli halász „Tengeri Szellem” névre hallgató hajójukkal a parányi, de annál félelmetesebb Snape Island felé tartanak. Az alattomos sziklákkal körülvett, ködbe burkolt szigeten álló, használaton kívüli világítótorony árnyékában három megcsonkított holttestet és egy nagyon is eleven mezítelen lányt találnak, aki késével azon nyomban le is mészárolja az egyiküket. A felvezetés figyelemfelkeltő, véres, hisztérikus – ahogy az egy szenzációhajhász exploitationtől elvárható.
Orvosok drog (LSD?) és pszichedelikus hipnózis segítségével megpróbálnak rájönni, mi motiválta a katatóniába esett fiatal amerikai turistalányt az esztelen öldöklésre, midőn társaival egy jazz-fesztiválról hazafele a szigetre vetődött. A füvezéssel, szexszel és hamis amerikai akcentusokkal tarkított visszaemlékezés-foszlány a kérdésre nem ad egyértelmű magyarázatot, ellenben a forgatókönyv bedob egy dramaturgiailag előremutató, józan paraszti észt hátrahagyó bizarrságot: muzeológus professzor az egyik áldozat halálát okozó, tömör aranyból készült kard alapján megállapítja, hogy századokkal korábban a dél-angliai partok közelében fekvő szigetre érkező föníciaiak orgiasztikus rituálékat szerveztek Baál, a termékenység madárképű istenének tiszteletére, és minden valószínűség szerint mesés kincseket hagytak maguk után. A történelmileg megalapozott okfejtés Dennis Price szájából hangzik el ---
Ő nem Vincent Price bátyja, hanem egy ismerős euro-kult arc, az < ünnepelt sztárból Jess Francóval dolgozó alkoholista színész > életút tipikus esete. Price rövidke jelenését leszámítva a szereposztáson csak az angol színjátszás szakavatott ismerői igazodnának ki, a kislányos arcú Jill Haworth és a halászt játszó Jack Watson kitűnőek, legalábbis a többiekhez képest.
Régészek, egy magándetektív, valamint a film elején látott halász és Mick Jagger fazonú, semmirekellő rocker kölke („- Te amolyan gördülő kő vagy? – Bárcsak az lennék. Sok lóvé és még több csaj!”) közösen útra kelnek felfedezni a sziget titkát. A helyet utoljára a halász testvére, annak felesége és pólyás korú gyermekük lakták, mindhárman tragikus körülmények között a tengerbe vesztek. A gyilkosságokkal gyanúsított lány mindeközben tovább flashbackel a kórházban, a szörnyű események felidézése során határozottan körvonalazódik egy ápolatlan karmokban végződő szőrös kar, amint egyenként kivonja a forgalomból a szexuálisan túlfűtött hippiket. A társaságból a túlélő lány volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó a nemi aktusra barátjával, de mivel orálisan kielégítette a fiút, a szigorú forgatókönyv a perverziót elmebajjal bünteti. Valamit valamiért, kisanyám.
A proto-PÉNTEK 13. fuck & die moralizálás nagyjából ennek mentén folytatódik, és a szexjelenetek után újra lecsap a macséta. Az egyik régésznő nimfomániás, a másik visszahúzódó típus - vajon melyikük lesz a final girl? A szőrös kéz egy degenerált ember-szörnyhöz tartozik, a világítótorony egykori gondnokához, aki felesége rothadó hullájának árnyékában (kötelező PSYCHO célozgatás) henteli az elébe kerülőket. Az izoláltságában elállatiasodott mumus bír némi hasonlatossággal a szintén ’72-es, szintén brit, de szubverzívebb DEATH LINE metróalagútban senyvedő kannibáljával. A szakállas rémemberrel egyébként már jóval a film megtekintése előtt ismeretséget kötöttem, ugyanis egy réges-régen vásárolt német horrorlexikonban látható róla egy, a fiatal elmémre mély benyomást gyakorolt kép:
Az illusztráció alatti szöveg valami ilyesmi: "Átgondoltam a dolgot, Ethelbert: én inkább Robert Redfordhoz szeretnék feleségül menni." Dajcse humor.
A történethez járul egy anyacsavar is, de azt juszt sem árulom el, nem mintha a fentebb leírtak alapján olyan nehéz volna kitalálni.
A történethez járul egy anyacsavar is, de azt juszt sem árulom el, nem mintha a fentebb leírtak alapján olyan nehéz volna kitalálni.
A vizuális sármja ennek a teljes egészében műtermi falak között forgatott horroripari terméknek éppen a műviességéből adódik. Még a sokat látott operatőr, Desmond Dickinson (HORRORS OF THE BLACK MUSEUM – persze, írhattam volna Laurence Olivier HAMLET-jét is, de ez a kibaszott Deliria!) sem tudta rendesen palástolni a festett/vetített hátterek, gipszkartonfalak és makettek segítségével felépített környezet színpadiasságát. A háború előtti Frankenstein-filmekre emlékeztető látványvilág egészen sajátos karakterrel tüntet az akkori, egyre realistább B-filmek között.
Az egész ott bicsaklik meg és válik önkéntelenül komikussá, hogy az értelmi szerzők jóval idősebbek voltak a történetükben szexelő, drogozó, jazz-fesztiválra (sic) járó sztereotíp libertinusoknál. A generációs szakadék John Baxt (HORROR HOTEL, CIRCUS OF HORRORS) sztorijának konzervatív, ezek a mai fiatalok felhangjában, a szexuális célzatú dialógusok erőltetettségében nyilvánul meg (kedvencem az „I wanna ball ya” és ugyanennek a női változata, a „Zip me, baby!”). A sziget gyomrába rejtett, kincsesládákkal körülvett föníciai démon szintén a megmosolyogtató elemeket gyarapítja, az angol horrorfilmekben egykoron divatos okkultizmus itt nem több, mint macguffin, átlátszó kifogás a cselekmény mozgásba lendítésére.
A stúdió kulisszáit maximálisan kihasználó Jim O’Connolly (BERSERK, VALLEY OF GWANGI) cinikus forgatókönyvéből egészen szórakoztató filmet rendezett. Merem állítani, stílusból - legyen az öltözködés vagy rendezés - a TOWER OF EVIL gyári hibáival együtt is leiskolázza a bejegyzés elején említett nyolcvanas évekbeli leszármazottait. Elsősorban a korabeli eurohorrorok kedvelőinek, illetve szakdolgozatot író slasher-történészeknek ajánlom, ködös éjszakákra.