2012. szeptember 30., vasárnap

PLANET OF THE VAMPIRES (1965)

Mario Bava, olasz-spanyol


Mario Bava, a próféta. Ha nem is rögtön a bemutatásuk után, Bava bizonyos munkái idővel megtették a maguk hatását a következő generáció horrorfilmjeire. A slasher előfutárának tartott BAY OF BLOOD mellett az Egyesült Államok autósmozijaiban széles körben forgalmazott PLANET OF THE VAMPIRES is egy olyan trendnek a csíráját hordozta magában, ami csak később, a hetvenes évek végén szökkent igazán szárba. A tudományos fantasztikum és a horror összeházasítása, kitüntető figyelmet szentelve a markáns vizuális megvalósításnak.


Eme filmek külső borítása sci-fi, de kinyitva Pandóra szelencéjük fedelét, a saját, nagyon is emberi félelmeinket szabadítják ránk. Félelem az ismeretlentől, az egyedülléttől, a testtől, önmagunk fajtájától. A PLANET ma már megmosolyogtató sci-fi allŰrje is egy nietzschei „ha hosszasan nézed a sötétséget, a sötétség visszanéz rád” horrorfantazmagóriát rejt.


Ha a női szereplők hatvanas évekbeli méhkas frizuráit, a jelmezek és kütyük a korszakra jellemző dizájnját tartjuk szem előtt, akkor valóban idejétmúlt retro-trashként fog hatni, melynek érdekessége kimerül abban, hogy bizonyos narratív és vizuális megoldásai igencsak hasonlítanak a NYOLCADIK UTAS: A HALÁL-hoz. Azóta képbe került a PROMETHEUS is, rácáfolva, hogy az idétlen tech-blabla és a szűk, testhez simuló szkafander kiment volna a divatból.


Következő filmjéhez témát kereső Bava egy olasz írók novelláit összegyűjtő sci-fi antológiában talált rá a történetre. A sztori maga nem váltja meg a világűrt - ez nem a FORBIDDEN PLANET -, mégis rendelkezik annyi rendhagyónak nevezhető ötlettel, hogy ne az előző évtized űrinváziós operáinak utánlövéseként hasson. Az írásaival a Galaktika magazinban is előfordult Renato Pestriniero „Egy 21 órás éjszaka” című novellájából készült forgatókönyv angol nyelvű változatát Ib Melchior (ANGRY RED PLANET, ROBINSON CRUSOE ON MARS) adaptálta az American International Pictures megbízásából.*


Két űrhajó a titokzatos, ránézésre lakatlannak tűnő Aura bolygóról érkező vészjelzések eredetét készül kivizsgálni. Az Aura közelébe érve az Argos elveszti a kontaktust a vele párhuzamosan haladó Galliottal (Galliot – cserélj fel egymással két betűt és mit kapsz?), a rendkívüli gravitációs erő leszállásra kényszeríti mindkét űrhajót. A landoláskor önkívületi állapotba került Argos legénysége egymásnak esik, egyedül a hidegvérét megőrző kapitány képes megakadályozni, hogy ne történjék komolyabb baj. A kijózanodást követően kimerészkednek a bolygó sűrű ködbe burkolódzó, Bava 1961-es HERCULES IN THE HAUNTED WORLD fantazi-peplumjának mitológiai poklát idéző felszínére, és pár száz méterre megtalálják a Galliotot, az egymás torkát szorongató élettelen utasaival.


A kapitány lassanként rájön, hogy valamiféle idegen intelligencia markába kerültek, ami képes átvenni az irányítást az ember tudatalattija felett. „Saját magunk váltunk a legrosszabb ellenségeinkké” - A DOLOG hasonló dilemmája élőkre és holtakra egyaránt érvényes, a fondorlatos alienek ugyanis a hullákat gazdatestként megszállják, a kozmonauták futurisztikus sírjaikból (a novellában a széttört űrhajó acéldarabjai szolgálnak fejfaként) felkelve visszatérnek, hogy kisajátítsák a javításra szoruló űrhajót. A gyakran emlegetett „éppen olyan, mint az ALIEN-ben” jelenet során felsejlik, nem ez volt az első eset, hogy szerencsétlen bolygóközi turisták áldozatul estek az Aurát benépesítő fény-lényeknek. Az auraiak fejlődésük során maguk mögött hagyták a testiséget, ugyanakkor az evolúció gonosz fintoraként pont kézzelfoghatatlanságuk miatt képtelenek bármi olyan eszközt fabrikálni, amivel elhagyhatnák a lassan élhetetlenné váló hazájukat. Ekkor jönnek kapóra az SOS jelzésekkel odacsalogatott űrutazók és repülő alkalmatosságaik...


Talán Stanislaw Lem Solarisából kölcsönzött gondolattól, vagy inkább a látványos szörnyek színre lépését megvétózó alacsony költségvetéstől vezérelve a film olyan anyagtalan idegen fajt vonultat fel, amely a tudatalattiból előhúzott ösztönöket – félelem, agresszió - használja fel célja eléréséhez. A külső veszélyforrást a legbelsőbb énünkbe ágyazó PLANET OF THE VAMPIRES-ben egyszerre két klasszikus horror/sci-fi témát fedezhetünk fel. Egyrészt ott a testrablós vonal annak paranoiájával: ki az ember és ki az, aki csak úgy néz ki? - a színészek arcmimikájából bizony meg nem mondod. Másfelől, némileg magyarázva az angol címet, intergalaktikus variáció a vámpíros szüzsére, melyben Transzilvánia (= Aura) kies vidékéről elvágyódó Noszferatu (= alienek) az odacsalt vándorokat (= űrhajósok) kihasználva fog hozzá a költözéshez.


Nem hazudtolva meg olasz mivoltát, a PLANET a marslakós kalandot testhorrorrá alakítja át, a könnyedén korrumpálható, belülről rothadó emberiséggel számolva le. Bava ezúttal sem fért a bőrébe, és a rendezőtől egyáltalán nem idegen pesszimista befejezést megfejelte még egy végső csavarral, az utolsó cseppet is kifacsarva a rendelkezésére álló comic book illúziókból: akiket mi eddig földlakóknak gondoltunk, azok a kezdetektől fogva maguk is alienek. Ez a hanyagul odavetett tényállás (a legtöbb recenzor észre sem vette!) rögtön megmagyarázza a szereplők egységesen "szögletes" gesztusait. Meg aztán eddig is sejtettük, hogy Ivan Rassimov, az a fura tekintetű fickó a giallókból, nem erről a bolygóról való...


Csapnivalóak a színészek? Az egyetlen, aki játszik ebben a filmben az a rendező és operatőre. Ügyefogyottak az utószinkronizált angol dialógusok? A valódi kommunikáció az atmoszféra nyelvén folyik. Mellőzve az olyan kalandfilmes kötelezőket, mint a jóképű főhős és a vele járó szerelmi szál, az első olasz gyártású sci-finél (LA MORTE VIENE DALLO SPAZIO, 1958) is bábáskodó Bavát elsősorban a hangulatteremtés izgatja, ettől válik a PLANET (eredeti cím: TERRORE NELLO SPAZIO) egy absztrakt trippé, a színek és formák érzéki orgiájává. Az absztrakció részben kényszerből született: a Cinecittá stúdiójában előzőleg forgatott peplum hátrahagyott műanyag szikláin kívül szinte semmi olyan eszköz nem állt Bava rendelkezésére, amivel hihetően rendezhette volna be a rábízott sci-fit. A szegénységi bizonyítványt füstgépekkel, színes reflektorokkal, hamis perspektívákkal takargató illúzióteremtés az expresszionista/gótikus fantáziák rémálom-világát költöztette az űrbe, a szellemjárta ódon kastélyt és a hozzá tartozó temetőt az űrhajók sötét folyosói, a planéta Technicolor felszíne helyettesítik be.


Az egyik legsikerültebb sokkeffekt, az üres sírgödörből kiugró műanyag lepel a HATCHET FOR THE HONEYMOON kartonlap-trükkjére emlékeztet - minimális költség (egy darab üres nejlonzacskó), maximális hatás. A miniatűr űrhajókat és modelleket a stáblistáról lemaradt Carlo Rambaldi készítette. Rambaldiról jut eszembe: Az ALIEN(S) vs. VAMPIRES ecsetelése valószínűleg kitöltene egy külön bejegyzést, de én azt javaslom, fedezzük fel saját magunk örömére a párhuzamokat. A NYOLCADIK UTAS dvdextráinak jelentős hányada a közreműködők panaszkodásából áll össze, miközben Bavához hasonlóan ki se tették lábukat a stúdióból. A millió dolláros díszlet még mindig nem volt elég nagy, a színészek elájultak a jelmezeikben, Mr. Scott mérgében tört-zúzott. „Szükség lesz egy hosszú folyosóra.” Bava odaszólt asszisztensének, az akkor 15 éves Lambertónak, hogy kérje kölcsön a Cinecittá takarítónőjétől a porszívóját. Tíz perc múlva dobozban volt a felvétel.


Bava „kamuflázs” technikája az eseményektől nem kimondottan hemzsegő, meglehetősen monoton lefolyású cselekményre is hatással van. Az egyik emlékezetes jelenetben a társai által eltemetett űrhajósok zombikként feltámadnak. Az élőhalottakat idegen lények kontrollálják, csakhogy a történet menetének azon pontjára van helyezve képsor, amikor előzetes információ hiányában még nem tudjuk értelmezni a látottakat. A narratíva hanyag kezelésével a rendező a film realitására ráhúz egy teljesen irreális réteget is - az eredményt tekinthetjük Lucio Fulci zombifilmjeinek kísérleti prototípusaként is. Mario Bava, a próféta.

Magyar vhs-borító (Mokép, "hangbemondásos"):



* A bejegyzés az angol nyelvű piacokra szánt AIP-változat alapján készült. A hatvanas években a producerek felismerték, hogy ha két vagy három európai ország közös vállalkozásban készít filmet, akkor a résztvevő felek a saját országukban nagyobb profitot tudnak lefölözni. Egy törvény azt is megengedte, hogy amerikaiak is befektethessenek európai gyártású filmekbe. 


Az American International Pictures a költségvetés mindössze negyedének befizetésével megkapta az angol változat forgalmazási jogait, amivel aztán tetemes nyereségre tett szert. Hasonlóan a THE GIRL WHO KNEW MUCH és a BLACK SABBATH-hoz, az AIP a PLANET OF THE VAMPIRES munkálataiban is tevékenyen részt vett, a saját ízlésükre formálva Bava eredeti elképzeléseit. ---> Interjú az amerikai társproducerrel.


Renato Pestriniero a Galaktikában:

A Föld még várhat
A hosszújáratú felderítőhajók legénysége büntetett előéletű és genetikailag hibás emberekből áll. Ha sikerül idegen lények lakta bolygót találniuk, mentesülnek a terhes feladat alól. Az egyik bolygó kis holdján egy magasan fejlett civilizáció nyomaira bukkannak, de a legénység tagjai közül nem mindenki éli túl az idegenek feltétlen szeretetérzéseit.
Galaktika 80.            

AU.R.A.
Három tagú Mars-expedíció indul a Földről. A három férfi pszichikai állapotára egy női android felügyel. A hosszú út során mindhárom emberből lassan feltörnek az elfojtott indulatok, ösztönök. Legelőször a hideg logikus, realista hal meg, még az odaút során. Másodikat maga a kapitány öli meg Marsra landolásuk után. A kapitány holttestére már az egyik barlangban találnak rá az utánuk küldött kutatók az android mellett.
Galaktika 49.            

Érettségi vizsga
Megtalálják a tizedik bolygót. A felszínén áll egy furcsa építmény, aminek a szomszédságában még a szkafander sisakja nélkül sem halnak meg az űrhajósok. Az egyikük kapcsolatba lép az építménnyel, amely bizonyítja, hogy a Naprendszer mesterségesen létrehozott objektum az intelligens lények létrehozásának céljából. Az építmény tanúsága szerint ez nem sikerült.
Galaktika 72.