NIGHT OF THE LIVING DEAD {AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA} (1990)

Tom Savini, USA

Tegnap éjjel szörnyű rémálom gyötört: olyasvalaki kattintott rá a Deliriára, aki nem látta az 1968-as NIGHT OF THE LIVING DEAD-et. Kétségbeesetten próbáltam eltorlaszolni a virtuális bejáratokat, miközben egyre többen és többen gyülekeztek odakint a kibertér sötétjében. Nem láttuk, nem láttuk - skandálták rendületlenül, és én végső elkeseredésemben a Blog Törlése gomb felé nyúltam...

A NIGHT OF THE LIVING DEAD '68-ból az archetipikus modern zombifilm. George A. Romero (A, mint Atyaúristen) home-made, fekete-fehér filmjében demitologizálta az addig a vudu valláshoz így vagy úgy kötődő jelenséget, az élőhalottak ott és akkor a popkultúra máig rendszeresen foglalkoztatott mozisztárjaivá váltak. Nem mellesleg minden idők egyik legjobb horrorfilmje.

Az 1990-es, azonos című változat - merthogy ez kerül most boncasztalra - azon egyáltalán nem titkolt szándékból látott napvilágot, hogy a kultuszművük jogdíjaiból kisemmizett alkotók végre egy kis pénzhez jussanak. A hosszú éveken át dédelgetett projektre végül a Cannonból kivált Menahem Golan hozta össze a négymillió dollárnyi költségvetést, melynek fele egyenesen az érintettek zsebébe vándorolt.

A Golan vezette 21st Century Film Corporation neve akkoriban olyan box-office katasztrófákhoz kapcsolódott, mint a Freddy Krügeres THE PHANTOM OF THE OPERA, vagy a Marveltől licenszelt, az Imdb tőzsdéjén jelenleg 2.9 ponton jegyzett CAPTAIN AMERICA. A NIGHT OF THE LIVING DEAD fedőnevű pénzmosási hadműveletre az 1990-es Halloween szezonban került sor, és akkorát taknyolt, mint ide Pittsburgh.

Még mielőtt átkapcsolnék szubjektívbe, érdemes kitérni a készültének körülményeire, valamint a kritikai fogadtatásra, azok ugyanis horrorisztikusabbak, mint bármi, ami végül a vászonra került.

Két héttel a munkálatok megkezdése után a Columbia Pictures megveszi a disztribúciós jogokat Golantól. Valószínűleg ekkor szembesültek azzal, hogy a költségvetés tetemes része eltűnt (Golannál ez business as usual).  A hollywoodi öltönykommandó kilátogat a forgatásra, és ellentmondást nem tűrve oldalakat tépnek ki a forgatókönyvből. „George (Romero) és én köztem máig tabutémának számít a remake” árulta el a rendező, Tom Savini a Mad Movies magazinnak. „Mivel időrendben forgattam, egyedül a temetőtől a házban játszódó első néhány jelenetig tartó részt tudtam korrektnek mondható körülmények között megcsinálni.”

Savini számos ötletéről kénytelen volt lemondani a stúdió állandó zaklatása és a drasztikusan lerövidített forgatási idő miatt. „Az volt az érzésem, hogy se George-nak, se a többi producernek nem tetszett a filmem. Egyikük, John Russo (az eredeti társírója ) ezt nyíltan a szemembe is mondta.” Arra a kérdésre, hogy a remake vágatlan, rendezői változatához asszisztálna-e, Savini határozott nemmel válaszol. "Ez a film még 30%-át sem képviseli annak, amit eredetileg elképzeltem. A director's cut egyedül a storyboardjaimon létezik."  Savini még jó képet vág a DVD extráihoz (érthető: a Columbia adta ki a hazánkban is forgalmazott lemezt), később viszont élete legrosszabb élményének nevezi a forgatást.

Történetünk idején az Amerikai Mozgókép Szövetség vasököllel csapott le a horrorfilmekre. A DAWN és a DAY OF THE DEAD - megkerülve az MPAA-t és a velük járó 'X' besorolást - úgynevezett Unrated változatban jutottak be az Egyesült Államokbeli forgalmazásba. A nyolcvanas évek végétől azonban a mozihálózatok nemcsak az X, de az Unrated filmek műsorra tűzését is megtagadták. A producerek paranoiás félelme a korhatárbizottságtól egyenes úton vezetett az öncenzúrához, melynek eklatáns példája a NOTLD: Tom Savininek, a briliáns maszkmesternek, a gore effektek koronázatlan királyának első és egyetlen nagyjátékfilmje visszafogott.

Ez az, amit NEM látsz a NOTLD-ben (munkakópia)

A romeltakarítás nagy részét a szőrös szívű horrorzsurnaliszták végezték el, akik stílszerű módon elevenen trancsírozták fel a remake-et. A Fangoria lagymatagnak (tepid) nevezte, rosszmájúan megjegyezve, hogy Romero végső konklúziója, miszerint a zombik mi magunk vagyunk, most már a filmkészítőkre is igaz. Chas Balun így summáz: "Teljes csőd (total misfire), amely karót döf mindazok szívébe, akik szerették az eredetit." A főszereplő Tony Todd, aki a NEW JACK CITY Wesley Snipes-ból sztárt csináló szerepét utasította vissza Savini kedvéért, azóta is megvetéssel beszél a filmről és annak producereiről (olvasd: Gorezone #25). A mozipénztáraknál fejbe lőtt zombifilm egy idejekorán derékba tört rendezői karriert maga után hagyva a kábeltévék és videokazetták homályába temetkezett...

... Ahol aztán ha nem is kultstátuszt, de egyre több elismerő megjegyzést gyűjtögetett össze magának. A DVD-t revizionálva mi is könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a korábbi és későbbi modernizálásra tett kísérletekhez képest (John Russo 30th Anniversary Edition gaztette mellett volt egy kiszínezett megerőszakolás is) Tom Savini a tőle telhető legnagyobb tisztelettel hasznosította újra az anyagot. Az eredetit radikális, húsba vágó realizmusa tette a nézők tudatalattijába beégő, időtlen klasszikussá, míg a Rém Rendes Remake kiglancolt atmoszférája korának mainstream filmes ízlésvilágát tükrözi. A stáblisták nélkül mindössze nyolcvan perces film (tíz perccel rövidebb, mint a '68-as) komolyabb gore híján szinte sportot űz az ajtók-ablakok bedeszkázásából, egységes vizuális megvalósítása azonban egyáltalán nem szégyellni való, az a bizonyos visszafogottság pedig hitchcocki (MADARAK) érettséget kölcsönöz az 1990-re széltében-hosszában kizsigerelt alműfajnak.

George A. Romero a saját forgatókönyvével van jelen, és mivel a zombitörténelem első számú dramaturgjáról van szó, ez válik csak igazán javára ennek a kétes vállalkozásnak. Az alapállást - vidéki házba szorult túlélőket terrorizáló élőhalottak - békén hagyva kisebb meglepetésekkel próbálja fenntartani a cselekményt kívülről fújó nézők érdeklődését. Ilyen az emblematikusnak számító temetői nyitány („Coming to get You, Barbara!”) fake zombiattakja, vagy a befejezés, amit a szó konkrét és átvitt értelmében is nevezhetünk telitalálatnak.

Az ismert sztori fordulatainak ügyes ironizálása mellett Romero, zombijainak kérdéses eredetét kihasználva, gyakorol egy kis aktualizált médiakritikát is. Az egyre fokozódó helyzetben a tömegtájékoztatás a legnagyobb "bullshitter", össze-vissza magyarázva a járvány lehetséges okait (spanyol uborka, hogy én is aktualizáljam a dolgot). A legszembetűnőbb változtatást - megint csak jól ráérezve az idők szavára - a női főszereplőn hajtja végre: Barbarát passzív idegroncsból trendi akcióhősnővé neveli át, teszi ezt végtelenül egyszerű, ugyanakkor hiteles módon. Romero DAWN/DAY OF THE DEAD párosban is jelen lévő macsó-kritikája itt kerül igazán a frontvonalba azzal, hogy míg az egymással vitatkozó férfiakat önző viselkedésük, patriarchális szellemben nevelt egójuk hajtja a pusztulásba, Barbara az egyetlen olyan karakter, aki képes hideg fejjel kezelni a zombi-szituációt.    

Huszonkét évvel korábbi hasonmásaikkal összehasonlítva a három vezető színész, Tony Todd (Mr. KAMPÓKÉZ), Tom Towles (Otis a HENRY-ből) és az addig főként kaszkadőrként dolgozó Patricia Tallman mindannyian megállják a helyüket, a maszkmesterek által nagyképűen a valaha látott legrealisztikusabb élőhalottakként beharangozott zombisereg pofásra sikeredett.

Hiába színes, A NIGHT OF THE LIVING DEAD újrája holtsápadttá szürkül '68-as ikertestvére mellett  - na bumm, minden idők egyik legjobb horrorfilmjéről van szó, ahogy ezt már jeleztem. Önmagába véve viszont egy meglepően korrekt, különösebb erőfeszítés nélkül élvezhető horror. Szűk mozgástere (a HELL OF THE LIVING DEAD ehhez képest epik) és mértéktartó újításai okán amolyan se nem oszt, se nem szoroz adalék Romero zombi-univerzumához.