Ravasz róka ez a PETS. Vegyük a borítót: két láncravert nő, Csoki és Vanília, alattuk a felirat „Minden nőben egy állat lakozik...” Ezért manapság minimum hat hónap felfüggesztett járna, de ’73-ban vagyunk, a LAST HOUSE ON THE LEFT - TEXAS CHAINSAW MASSACRE közé belőve mocskosul rendben van az ilyesfajta provokatőrség.
És a film úgy is indul, ahogy az egy igazi grindhouse játékostól elvárható. Los Angeles külvárosában két white trash testvér vitatkozik a parkolóban, a lány elfut brutális bátyja elől, aztán jönnek a fekák, verekedés, főcím – good shit! Eközben többször is szakadással fenyeget a celluloid, a tisztára suvickolt remaszterek korában jó végre látni egy kópiát, ami majdnem olyan piszkos, mint annak a negyvenkettedik utcai mozinak a padlószőnyege, ahol ezt vetítették.
A hajléktalanná vált szőkeség, Bonnie (Candice Rialson – holy smoke!) Malibu gazdag negyedében sétálva jön össze a kisstílű, de annál erőszakosabb blaxploitation-csajjal, és közösen elrabolnak egy pénzeszsáknak látszó idősebb pasast. Amíg társa kipakolja a házat, Bonnie a fickóra vigyáz (megesik az első szexjelenet), de a zsákmányból nem jut neki semmi. -You’re not a kitten, You are just a little pussy!
Az átvert lány ismét egyedül bóklászik tovább, mígnem szembejön vele Geraldine (Joan Blackman). A leszbikus festőnő szárnyai alá veszi Bonnie-t, s készít róla egy portrét, amit rögtön meg akar vásárolni egy dúsgazdag műgyűjtő (Ed Bishop - nagyszerű). Az őrülten féltékeny Geraldine és a ’mindegy kivel csak csináljuk’ Bonnie nem sok jóval kecsegtető kapcsolatába egy fiatal betörőfiú tenyerel bele.
Már több mint felénél járunk, és nekem eszembe jut a borító. Valami itt gyanús, mert a cunamiként felénk áradó dialógusok szinte minden húzósabb exploitation elemet lemosnak a színről. Nem akármilyenül odahányt mondatok ezek, mint egy roughie-ban, hanem jó előre megírt – mit megírt, túlírt – párbeszédek, egyszerre keltve az intelligencia és a vagányság benyomását. Mi ez, egy kibaszott Tarantino film??
Nem, hanem három egyfelvonásos színpadi tragikomédia összevont adaptációja, innen a szokatlanul epizodikus dramaturgia, melyben karakterek jönnek, majd örökre eltűnnek, az egyetlen biztos pont Bonnie és az ő "fejlődéstörténete" a szexuális forradalmat követő homályzónában. A kevésbé intellektuális szexploitationre felkészült lélelknek már éppen kezdene terhessé válni a dolog, amikor az utolsó felvonásban a leszbikus nyomás alól kibúvó Bonnie a műgyűjtő kitárt karjaiba fut.
A lány a csöbörből egy olyan vödörbe pottyan, aminek nem szeretném felfedni a tartalmát, különös tekintettel arra, hogy érzésem szerint a befejezést a háziállat-létről elmélkedő forgatókönyvírók is meglepetésnek szánták. A különcségében a THE CANDY SNATCHERS-hez vagy a BONE-hoz hasonlítható PETS a végére helyre teszi magát, félig meddig konkretizálódik a dvdborító is, Bonnie pedig pussycatből végre kittenné változik ebben a beteg, beteg világban. Én nem leszek sohasem a játékszered...
És ne hagyjuk ki a kihagyott jelenetet, mert vicces!