Vincent Dawn, olasz-spanyol
„May God forgive us for what we have produced here.”
Mondják, a szart nem lehet polírozni, de most megpróbálkozunk vele. A HELL ahelyett, hogy szép csendben visszamászna sírjába, a zombifilmek Kincs, ami nincseként még harminc év múltán is itt kísért köztünk. Patetikus fércmunka? Az. Szórakoztató? Pokolian!
Az alapötlet, amit a társrendező/író, mellesleg balos anarchista Claudio Fragasso maga elé vizionált potens, máig aktuális és politikailag abszolút inkorrekt. A gazdaságilag két részre osztott világunk rosszabbik felében a legnagyobb probléma a túlnépesedés és az ezzel járó élelmiszerhiány. Az ENSZ fejlett országainak képviselői titokban egy olyan tervet eszelnek ki, amely helyi kezeléssel oldaná meg a lassan kritikus méreteket öltő helyzetet: egy újfajta pandémia kifejlesztése, mely az éhínséggel leginkább sújtotta területeken ismét divatba hozná a kannibalizmust. Hadd egyék meg egymást! Az Operation Sweet Death azonban egy technikai malőr folytán idő előtt kiszabadul a palackból, miközben öko-terroristák a médiát használva próbálják figyelmeztetni a mit sem sejtő nyugati lakosságot. Aztán megérkezik Bruno Mattei, hóna alatt egy régi japán természetfilm ütött-kopott kópiája.
A mondofilmezésben is jártas celluloidlakatos előre tudta, hogy úgyis a vágószobában lesz egybekalapálva az egész, s a megvalósíthatatlannak nyilvánított forgatókönyvet kukába dobva rögtön munkához látott: Fragassóval leforgatta a horror és akciójeleneteket, melyekben a hadviselés történetének alighanem leginkompetensebb kommandós egysége verekszi át magát a zombiktól hemzsegő afrikai dzsungelen. A négy fős SWAT-team és az útközben hozzájuk csapódó két dokumentumfilmes valójában nem jutott messzebb Barcelonánál; Mattei az említett „found footage”-ből (valamint Barbet Schroeder LA VALLÉE című Új-Guineán forgatott alkotásából) szemezgetve teremtette meg a nagyszabású kalandhoz szükséges afrikai légkört. Mondo Brillante!
A zene- és filmarchívum temetőkből összelopkodott, ügyetlen járású Matteistein-szörny olyan útjába kerülő extrém horrorokat kebelez magába, mint a DAWN OF THE DEAD, a Fulci féle ZOMBI vagy a CANNIBAL HOLOCAUST, felveszi azok jellemzőit, de hátrányos helyzetéből adódóan esélye sincs olyanná válni, mint az „igaziak”. Ehhez a tragikomikus igyekezethez tudatosan becsempészett önirónia társul, elég csak ránézni a rendezői álnévre. A többi már a nézőn múlik, vajon észreveszi-e, hogy a film első fejbe lőtt zombijának agya egy „what a beautiful day” feliratú táblán loccsan...
A mufurc zombigyerkőc és a nagymamából kiugró kismacska az Italo Gore ’80 emlékezetes pillanatai közé tartoznak - nem véletlen, hogy Fragasso a Vincent Dawn filmek véres jeleneteit előszeretettel sajátítja ki magának (olvasd a vele készült interjút). A CANNIBAL FEROX és NIGHTMARE CITY mészárszékeiért is részben felelős Giuseppe Ferranti primitív, ugyanakkor hatásos effektjei sem mentesek a férceléstől. Miután a spanyol producer nem találta elég erősnek a munkakópiát, semleges háttér előtt utólag vettek fel és illesztettek be splatter-jeleneteket. A kelleténél jóval többször bevágott stock-dzsungel ugyan teljesen feleslegesen duzzasztja 100 percesre a játékidőt, Mattei és Fragasso a maguk pofátlan csibészségével mégis valami lenyűgözőt hoztak létre: valahol Európában, nagyrészt improvizálva pár hét alatt vérbe borították Új-Guineát. Csináld utánuk.
In the head!
„Spanyolország azokban az időkben szabadult fel a diktatúra nyomása alól, és mi pont akkor voltunk ott, amikor végleg kiborult a fazék. Az emberek szabadjára engedték az addig elfojtott ösztöneiket, a ’menny és pokol’ hangulata minket is magával ragadott.” - Franco Garofaldo, színész