Első fázis: AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA - George A. Romero interjú

Az alábbi interjút a Mad Movies magazin Romero-különszámából fordítottam.

A fantasztikus mozi iránti érdeklődése mikor kezdődött?

Ezt a műfajt mindig is szerettem. Kisgyerekként az összes horrorképregényt elolvastam, és ezzel egy időben felfedeztem magamnak Val Lewton filmjeit. A CAT PEOPLE-t és az I WALKED WITH A ZOMBIE-t újra műsorra tűzték a mozik, csakúgy, mint a Universal klasszikus szörnyfilmjeit. Ezeken kívül a HOFFMANN MESÉI (Powell-Pressburger) és a THE THING FROM ANOTHER WORLD (Howard Hawks) tartoznak a felejthetetlen moziélményeim közé. Teljesen padlót fogtam ettől a két filmtől. Rohantam is az egyik nagybácsimhoz kölcsönkérni a 8mm-es kameráját, hogy leforgassak pár rövidfilmet.

A gyerekkorban látott filmek hatással voltak Önre rendezőként?

Nem hiszem, legalábbis tudatos módon nem. Ami kreatív szempontból meghatározó volt számomra, az a festészet és rajz területén folytatott tanulmányaim. Azért költöztem Pittsburgh-be, hogy művészetet és spanyol kultúrtörténetet hallgathassak az egyetemen. A spanyol festészet nagyobb hatást tett rám, mint ez vagy az a rendező munkássága. Azért van egy kivétel: Orson Welles és az ő Shakespeare-adaptációi. A MACHBETH és az OTHELLO fekete-fehér árnyjátékai nagy hatással voltak rám. Ha drámákban ennyire nyugtalanító tud lenni ez a képi világ, akkor egy horrorban még hatványozottabban fejtené ki hatását. Az ÉLŐHALOTTAKhoz ezt a stílust próbáltam adaptálni. Be kell valljam, hogy a televízió is nagymértékben befolyásolt. Na nem a fikciós adások, hanem a híradó és a riportműsorok. Minden fekete-fehérben ment akkoriban. 

A Legenda vagyok és az ÉLŐHALOTTAK közti párhuzamot sosem rejtette véka alá.

Így van, kedvelem Richard Matheson könyveit. Az alapötlethez a Legenda vagyok témáját használtam: egy új rend, amely a régi helyébe lép, az anarchia és őrület lebontja a racionális, jól megszervezett társadalmunkat. Ez az, ami néha a való életben is megtörténik. Matheson könyvének koncepcióját nemigen tudták filmre adaptálni, bár a THE LAST MAN ON EARTH Vincent Price-szal végül is nem annyira rossz, mint mondják.

1968-ban szinte az összes fantasztikus film színesben készült. Művészi indíttatásból forgatott fekete-fehérben?

Két lehetőségünk volt: vagy 35mm-es fekete-fehér nyersanyagra dolgozunk, vagy 16mm-es színesre. A fekete-fehért azon egyszerű megfontolásból választottuk, hogy olcsóbb volt. Félúton már összejött annyi pénz, hogy színesben is meg tudtuk volna csinálni; el is gondolkodtunk azon, hogy nem-e lenne érdemes újrakezdeni az egészet. Két hetünk volt hátra a forgatásból, ami rövid idő, de ha nagyon akartuk volna, megcsináljuk. Addigra azonban a fekete-fehér már meghatározó részét képezte a filmnek. Nemcsak az esztétikáját szerettem benne, de azt a realitást is, amit a filmnek kölcsönzött. A televízióadások miatt a világkép akkoriban fekete-fehérben tárult a nézők elé, ez volt a valóság színe.

Eredetileg egy sokkal nagyszabásúbb, túlságosan ambiciózusnak bizonyult treatmentet írt.

Három, egymástól jól elkülöníthető fejezetre volt osztva a történet. Az első felvonás megegyezik az elkészült film kezdetével, ebben lett felvázolva a szituáció és a szereplők. A második, jóval rövidebb rész a főhős halálát mutatja be, akit éppen az a Nemzeti Gárda lő le, aminek ő maga is a tagja volt. A harmadik fejezet az élő-halottakra koncentrál, akik hadsereget alkotva jönnek le a környező hegyekből. Csak a végén fedtem fel, hogy ezek a zombik valójában emberek irányítása alatt állnak, a hadsereg domesztikálta és használta fel őket a saját céljaira. Ennek a harmadik fejezetnek néhány fontos elemét később A HOLTAK NAPJÁhoz használtam fel.

Az ÉLŐHALOTTAK terrorja mögött meghúzódik valami más is… Mi volt az igazi célja ezzel a filmmel?

Megpróbáltam lefesteni egy politikai és szociális téren változásban lévő társadalom portréját. Nem akartam semmilyen üzenetet belesulykolni, csupán odatartani egy tükröt egy robbanás előtt álló rendszer elé, felnagyítva az egyének közti dialógusok hiányát, a kommunikációképtelenséget. Hihetetlen tudományos értekezéseket olvastam a filmről, olyan dolgokat tudtam meg, amikről nem is gondoltam volna, hogy beleraktam! Azt hiszem, az egész a tudatalattimból törhetett a felszínre.

Bizonyára nem a véletlen műve, hogy a főszerepre egy fekete bőrű színészt választott. A filmet a Wattsi-i faji zavargások után két évvel forgatta.

Pedig nincs semmi köze hozzá. Ben szerepét két okból osztottam Duane Jones-ra: jó barátom volt, és ő bizonyult a legjobbnak a meghallgatásokon. Miután megkapta Duane a szerepet, egy szót sem változtattam a dialógusokon. A forgatókönyv úgy volt megírva, hogy Ben egy középosztálybeli fehér férfi, és az is maradt. Kétséget kizárólag ezért tudott hatást gyakorolni a film, ezért működött a forgatókönyv. Sok szempontból persze tükrözte a korát: egyik este, amikor pakoltuk a kocsiba a tekercseket, hogy levetítsük a filmet a forgalmazóknak, a rádióból tudtuk meg, hogy meggyilkolták Martin Luther Kinget.

Figyelemre méltóan van összerakva a forgatókönyv, ahogy a maga egyszerűségével útnak indítja a történetet. 

A nyitó jelenetek, egészen addig, amíg Barbara bemenekül a házba, döntő fontosságúak. Az akkori közönség teljesen összezavarodott, fogalmuk sem volt, mi történik valójában. Valaki odakint veszélyt jelent, ez világos, de az a valaki valami más. Ezek a hétköznapinak mutatkozó emberek rendkívül ellenségesen viselkednek. A történetben állandóan átcsúszunk a hétköznapiból a rendkívülibe. Azt hiszem, a film sikerét részben az is magyarázza, hogy milyen típusú félelmet kelt. Ez a fajta félelem teljesen szakított a korral. Ősi félelem a túlvilágtól, a haláltól. Rettegés attól, hogy elszigetelődve egyedül maradunk, akár egy közösségen belül. Régóta tréfálkozom a szomszédi viszonyokról, hogy a közelben lakók tudnak a legfélelmetesebbek lenni a világon. Az ÉLŐHALOTTAKban ez nem vicc. Valaki, akit felismersz közeledik feléd, és neked fogalmad sincs, mekkora veszélyt jelent. Szerintem ez a rettegés netovábbja.

Amikor befejezte a filmet, gondolt rá, hogy hamarosan klasszikus lesz, hivatkozási alappá válik?

Dehogyis! Egyébként ha megnézem, késztetést érzek arra, hogy ezt vagy azt megváltoztassak rajta. Vagyis egyáltalán nem tartom tökéletesnek. Ha nem is fogtam fel, mekkora visszhangot vált majd ki, azt azért tudtam, hogy messzebbre mentünk el vele, mint a korabeli fantasztikus filmek többsége. Teljesen tudatában voltam, hogy egy dühöt kifejező, zsigeri alkotás. Egyszerű exploitation filmként jött ki teljes anonimitásban, néhány külvárosi mozi és drive-in játszotta. A bevételei elég jók voltak - mondtuk is magunknak: "Nagyszerű, ez az üzlet rentábilis!"  Számunkra, akiknek néhány héttel korábban még hamburgerre se tellett, ez hihetetlen volt. Amikor a reputációja elkezdett nőni, már mindenki mással foglalkozott, új filmbe fektette a pénzt. Az ÉLŐHALOTTAK más miatt is beszédtémává vált: az erőszak. Rendszeresen szerepelt olyan listán, ami azokat a filmeket vette számba, amik miatt szigorúbb cenzúrára lenne szükség. Összességében a hólabda-hatás érvényesült, előre megjósolhatatlan módon történtek a dolgok.

Időről időre újra megnézem. Minden egyes alkalommal terápiának fogom fel, egy módszer, amivel levezetem a gyilkos ösztöneimet! 

FLESHEATER - REVENGE OF THE LIVING DEAD (1988)

Bill Hinzman, USA

GIF-O-VISION ZOMBI-RAMA

-ban!

Ghoul No.1 húsz évnyi békében nyugvását megszakítva megint kiszökött a temetőből. A saját sírját kifosztó szörnyeteget George A. Romero ügyvédei sem tudták megállítani - két hivatalos folytatást és tetemes mennyiségű utánzatot követően maguk a zombik is elkezdték ripoffolni AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJÁt.

Aki nem tudná, a Flesh Eaters munkacímen forgatott 1968-as alapműben Bill Hinzman alakította a vásznon feltűnő első élőhalottat. -Eljönnek érted, Barbara! - tréfálkozik húgával Johnny. Pár másodperccel később a temetőben lófráló öltönyös pacák letámadja a vicces kedvű Johnnyt, és üldözőbe veszi a halálra rémült Barbarát.

Az élőhalottak éjszakáját ünnepélyesen megnyitó Hinzman több volt egyszerű zombi-statisztánál. Akkoriban a rendőrségnél helyszínelő fotósként dolgozó pittsburghi lakos (jó ajánlólevél, ha éppen hullát kell alakítanunk egy George A. Romero filmben) kisbefektetőként járult hozzá a produkció létrejöttéhez, a forgatáson világosító, kamera-asszisztens és standfotós feladatokat is ellát. Néhány évvel később a THE CRAZIES-t fényképezi Romerónak. A nyolcvanas években oktató és ipari rövidfilmek gyártásából él, játékfilmes rendezői debütálása a THE MAJORETTES (1986). A virágzó videópiacot megcélzó pittsburghi slasher az Élőhalottak írójának, John Russónak egyik régi novelláját dolgozta fel, nem sok sikerrel. "Rossz alakítások, rossz rendezés, rossz fényképezés... rossz." - Deep Red

Hinzman egy horror/sci-fi rendezvényen döbben rá, hogy AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA körül az évek során népes rajongótáborral rendelkező kultusz alakult ki, ráadásul az 1986-ban kiszínezett változat újból ráirányította a figyelmet a műre. Egy ilyen klasszikus alapanyaggal nem lehet mellé lőni, színre vitele sem bonyolult művelet, potom összegű ráfordításból tisztességes bevétel. 1987-ben, amikor a FLESHEATER-t előkészíti, kapcsolatba lép Romeróval. A válasz egy beszüntetési felszólítás alakjában érkezik. "Csak egy kis történet meztelen nőkkel, vérrel és belekkel. Egyszerűen elkészített dolgozat, kizárólag a műfaj rajongóinak szánva" - magyarázta művét Hinzman. Ezek szerint a fogyasztói célcsoport horrorfilmeket csakis a beléjük passzírozott szex és erőszak miatt néz, minden más (értelmes sztori, egyediségre való törekvés) csak túlbonyolítaná a dolgokat. Tinédzser önmagamra visszagondolván ebben van valami...

Az ikonikus szerepét újra reflektorfénybe állító író/vágó/rendező/producer/színész oldalakat kebelezett be AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA forgatókönyvéből, az otromba plágiumot némi keresetlen okkultizmussal vegyített tini-slasherként próbálta lenyomni a "rajongók" torkán. Városi lányok és fiúk kis csapata traktorral kiviteti magát az erdőbe, hogy ott bulizzák át Halloween éjjelét. A közelben egy farmer éppen fatörzset fordít ki a földből, amikor rábukkan a pentagrammal jelölt sírköre. A vészjósló szövegezésű pecséttel lezárt koporsóban fekvő öltönyös hulla életre kel (Hinzman saját maga alakítja feltámasztott legendáját), megkezdődik a kettőpontnullás élőhalottak éjszakája. 

A menekülő fiatalok egy útba eső faházban barikádozzák el magukat. Mire hullaszagot fog a helyi média és kivonul a fegyveres redneck gárda, már legalább tizenkét vicsorgó zombi fenyegeti az emberiséget.

A FLESHEATER ékes helyi tájszólásban megszólaló szereplőivel a videókorszak regionális zombifilmjeinek hadát gyarapította (REDNECK ZOMBIES, THE VIDEO DEAD, DEAD NEXT DOOR). A képi világ ugyan gagyi, de a 16mm-es nyersanyag fantasztikusan képes megörökíteni a dimbes-dombos pennsylvaniai vidék őszi hangulatát. A háztáji zombi-apokalipszis ad absurdum elszórakoztathatja azokat, akik az aktuális (Fear) The Walking Dead epizód okozta kellemetlen szájízt egy régisulis funsplatterrel öblítenék le. Romerónak nem volt mitől tartania, egykori munkatársa John Russónál (MIDNIGHT) is szerényebb ambíciójú filmkészítőnek bizonyult, a rémületkeltéshez meg egész egyszerűen kontár.

Akad egy-két Halloween ünnepe ihlette pillanat, amit a két vérengzés közti helykitöltéssel ügyetlenkedő rendezés sem tud teljesen elcseszni. Egy család kosztümös partira készül, csöngetnek. Az ajtóban kétméteres főhősünk áll, teljes zombi-díszben. Trick or treat? Az ajtót nyitó hétéves kislány mire felfogná a helyzetet, már a flesheater vacsorájaként végzi, hogy aztán maga is sétáló halottként térjen vissza. A DVD extráiból megtudjuk, apa-lánya előadást láttunk. Halloween sajátosan amerikai közösségi rituáléjának összefüggésében a film félamatőr, "home movie" megvalósítása helyén való. Amúgy is azt feltételezem, hogy a híres alteregójának beöltözött apukával az élen a Hinzman családnál minden Halloweenkor állt a zombi-bál, a szomszédok legnagyobb örömére.

A mikroköltségvetésű produkcióban azzal spóroltak, amivel tudtak, kivéve a művért. Az agyatlan zombifilmet a hol egész jól, hol kevésbé meggyőzően kivitelezett effektek tartják mozgásban. Mivel egyből kazettára szánták a műsort, nem kellett törődniük a cenzúrával, puszta mennyiségét tekintve az f/x túlszárnyalja Tom Savini meglepően visszafogott remake-jét. Egy vasvillával mellkason döfött karakter felnyársal magára egy elébe kerülő nőcit. Ezt, valamint az áldozatát ököllel hátulról átszakító zombi gegjét a HULLAJÓban fogjuk viszont látni, persze jobb kivitelezésben.

Az indokolatlan meztelenkedésről a fejükön dauer hegyeket viselő lányok gondoskodtak, a középkorú Hinzman kéjes élvezettel szaggatja le róluk a ruhát. Szex, zombik és... rock and roll? Az ötvenen plusszos rendező tinédzsereit Old Boys retro tánczenére buliztatja. Szakítva a romerói hagyománnyal, egyetlen színes bőrű sincs a szereplők között, ellenben arra vették a fáradságot, hogy a '68-as eredetinek a zárlatában eldördülő ironikus csattanó megismétléséhez ugyanazt a fószert hívják meg a szerepre. Good shot!

Chas. Balun írja: "Egészen bájos az öreg Hinzmant viszontlátni véres húscafatokkal a szájában, vagy ahogy egy frissen kitépett, még dobogó szíven csámcsog. Mások az ő korában egy kényelmes fotelbe süppedve kapcsolgatják a tévéjüket." S. William Hinzman, az Amerika-szerte megtartott horror-találkozók gyakori vendége (szinte mindig kosztümben, zombi-sminkben jelent meg) 2012-ben hunyt el. Nyugodjék békében, de most már tényleg.

Fulci & Romero: a könyv

Orosdy Dániel / Schreiber András

A   közgazdaság  horror mesterei:

Lucio Fulci & George A. Romero

"E kötetben Orosdy Dániel és Schreiber András közvetlen, olvasmányos stílusban, de tudományos alapossággal vizsgálja a modern horrorfilm két fontos figurája, az olasz Lucio Fulci (Farkasvér, Zombi, A pokol hét kapuja, Zombik városa) és az amerikai George A. Romero (Holtak-sorozat, Creepshow – A rémmesék könyve, Majomszeretet: Egy félelmetes kutatás, Stephen King: Halálos árnyék, Csonttörő) karrierjét, életét, fontosabb műveit és munkásságuk néhány eddig ritkábban elemzett vonatkozását. A horror mesterei nem kizárólag a műfajt és az alkotókat közelebbről ismerőket, illetve a filmmel aktívan foglalkozókat kívánja megszólítani, a portrék célja túlmutat az ismeretterjesztésen vagy a rémfilmekkel foglalkozó tudományos munkák szaporításán. Az olvasó az esszék révén képet kaphat a horror alműfajainak, különösen a zombihorrornak a fejlődéséről, az olasz és amerikai filmgyártás elmúlt 50 évéről, számtalan kevésbé ismert, de figyelemreméltó műről, alkotóról, stílusról, irányzatról, fogalomról, valamint a színes egyéniségű filmesekhez és sajátos mozijaikhoz kapcsolódó anekdotákról.

A Kapuk a Túlvilágra – Lucio Fulci élete, pályája és filmjeivel Orosdy Dániel a rendező horror műfaján kívüli munkáit is mérlegre helyezi, és jelentős ismeretanyag átadása mellett megpróbál válaszolni mindazokra a kérdésekre, melyek a rendező életművének ismerőit és az iránta érdeklődőket foglalkoztathatják: Tényleg „csak” horrorrendező volt, méghozzá elsősorban zombifilmeké? Kontár volt, megbízható iparos, vagy saját vízióját követő művész? Érdemes egyáltalán felfedezni a munkáit? ← költői kérdés (D.)

A George A. Romero, a zombikirály – Csonka portréval Schreiber András elsősorban a modern zombifilmek atyjának társadalomkritikus felfogását veszi szemügyre közelebbről, sajátosan értelmezését nyújtva e munkáknak, kitérve a zombifilm műfajának genezisére, és a rendező egyes művei közti tartalmi és témabeli összefüggésekre."

Eddig a szponzorált tartalom, de ha pocsék lenne a könyv (és nem lenne benne a Deliria linkje), nem reklámoznám itt az oldalon. 

A műfaji film, azon belül a horror hazai szakirodalma enyhén szólva szegényes, talán ha egy olyan tanulmánykötet látott napvilágot az elmúlt tíz-húsz-száz évben, ami a polcokra kívánkozik (A vámpírfilm alakváltozatai - Varga Zoltán kiváló és alapos munkája a témában). A most megjelenő Fulci/Romero split-könyv létjogosultsága tehát megkérdőjelezhetetlen, a Filmvilágban publikáló szerzők ráadásul értik a dolgukat. Na igen, az említett orgánum nem örvend túl nagy népszerűségnek a rovásírással tetovált, délidőben black metált hallgató horroristák körében, de az újságot rendszeresen átlapozgatva megállapíthatjuk, hogy az utóbbi években színre lépett egy új, "posztmodern" generáció, akinek már teljesen más a hozzáállása a nálunk sokáig lenézett, ill. semmibe vett műfajokhoz. Mi sem példázza ezt jobban, mint eme kötet, melynek egyik írója szerint akár a ZOMBI 3 is lehet "nagyon szórakoztató"!

Radikális töltetű témáját elegánsan puritán borító ellenpontozza, megfelelő távolságból nézve mintha Fulci & Romero, a két neves közgazdász okfejtéseit olvasnád a globális pénzpiaci folyamatokról (van pár csaj, akinek ez bejön). A közel 300 oldalas könyv hamarosan rendelhető lesz az interneten, állítólag boltokban is lehet majd kapni (fogy.ár 2690Ft). Addig is, egy példányt nyerhet az a Deliria-olvasó, aki először elküldi emailben - designhernadi(X)gmail.com - annak a négy, nálunk videokazettán megjelent Lucio Fulci & George A. Romero filmnek a címét, amit az alábbi VHS-leírások takarnak: / GAME OVER!

A nyertes nevét itt a lap alján fogom közzé tenni. - Aki nem más, mint Székely Ádám. Hm, honnan ismerős ez a név?

Ha forgalmazásba kerül a könyv, ki fogok tenni egy linket az oldalsávba.

Zombieland

TWO EVIL EYES (1990)

George A. Romero / Dario Argento, olasz-amerikai

Szegény, szerencsétlen Edgar Allan Poe, ha tudta volna, hogy a huszadik század egyik leggyakrabban celluloidra adaptál szerzője lesz, örömében talán már negyven éves kora előtt a halálba itta volna magát. A nyolcvanas/kilencvenes évek fordulópontján újabb Poe-reneszánsz ütötte fel a fejét, ezúttal a videotékák polcain. A Roger Corman istállójából kikerült felújítások (A vörös halál álarca {Hungarovideo}; Morella), a három Dél-Afrikában forgatott Harry Allan Towers produkció (Az Usher ház bukása; A vörös halál álarca megint!; Bosszú a sírból) és Stuart Gordon anyagi gondok miatt évekig készülő A kút és az ingája mellett a TWO EVIL EYES kecsegtetett a legszebb reményekkel. Elvégre a horror két nagyágyúja állt össze, hogy modern felfogásban ki-ki a maga módján adaptáljon egy szabadon választott művet a detektívregény és romantikus torture pornó ősapjától.

A vállalkozás ügyvezető producere, Dario Argento a korábban már Sergio Martinót és Lucio Fulcit is megihlető A fekete macskát vette kezelésbe, míg a felkért amerikai márkanevek közül egyedül a fedélzeten maradt George A. Romero választása a Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban című novellára esett, nyilván annak „élőhalottas” témája miatt. Minő véletlen, a két elbeszélés, így együtt, Roger Corman TALES OF TERROR-jában is felbukkant. Az 1962-es amerikai film olasz plakátja olyan imádni való, hogy azonnal közszemlére is teszem:

Az antológia formátum régi motorosaként (CREEPSHOW 1-2, TALES FROM THE DARKSIDE) Romero könnyedén - a kritikusai szerint túl könnyedén - kirázza a halál utáni élettel rémisztgető ötven percet, melyben a pénzsóvár trófeafeleség és doktor szeretője hipnózis segítségével próbálják a halottas ágyán agonizáló idős férjből kiszedni milliókra rúgó vagyonát. They are coming to get You, Jessica!

A címénél nem sokkal hosszabb, úgy önmagában megfilmesíthetetlen forrásműben se feleség, se milliók, se ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA idézet, csak egy delejezéssel kísérletező orvos és élet-halál között megrekedt páciense. A moralista E.C. Comics körítés Romero saját kútfejéből származik, így lesz Poe-show helyett Creepshow, annak képregényesen túlvezérelt képi világa és fanyar fekete humora nélkül. „Mintha csak egy Columbo epizódot forgatnék” nyilatkozta a készültekor, ezek szerint nagyon is tudatosan használva a tévéfilmek banális realizmusát, hogy aztán egyre sötétebb, fantasztikusabb árnyalatot kapjon a történet. Ódákat nem lehet zengeni róla, sematikus az egész, de valahol becsülendő az az integritás, amivel a Hollywoodtól kiütést kapó rendező/forgatókönyvíró ("Mit akartok, Pittsburgh-ben élek!") újra és újra kinyilvánítja a hatalom és pénz iránt érzett ellenszenvét.

A HOLTAK HAJNALÁban a bevásárlóközpont, emitt a dollár bankjegyen látható, a hipnotizálásra használt eszköz formájában is visszaköszönő piramis szolgál az emberek feletti kontroll, a kapitalizmus szimbólumaként. Rövid játékidejének köszönhetően még a nézhetőség határán innen lévő, egy jó alakítást magába foglaló (a CREEPSHOW-ban is hasonló bitch szerepet játszó Adrienne Barbeau) horrorfilm-kezdeményezés végén besétálnak a zombik, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, és a TWO EVIL EYES bármiféle összekötő kapocs nélkül áthajózik Argento térfelére.

A bűn és bűnhődés bűvkörében maradunk, de Argento nagyobbat markol és mélyebbre metsz. Nem szöszmötölve holmi expozícióval, az olasz maestro rögtön fejest ugrik az őrületbe. Elég sportszerűtlen módon már az első két percbe annyi vad horrorizmust pakol, amennyitől Romero épp hogy csak véget ért műsorszáma egy hullaszagú előzenekar benyomását kelti.

Harvey Keitel egy Usher nevű művészfotóst alakít, kinek "fekete-fehér képei kendőzetlen, dokumentarista stílusban ábrázolják a városi élet árnyoldalait, a bűnözőket, baleseteket és az erőszakos halált halt áldozatokat." Weegee, a valaha volt leghíresebb utcai fotográfus eredeti keresztneve a Wikipédia szerint Usher, tehát a karaktertanulmányban ott van Weegee, Poe, és persze maga Argento. A bűncselekmények tetthelyein legyeskedő profi voyeurt tulajdonképpen csak a képalkotásra használt eszköze választja el egy új inspirációkat kereső, a sötét oldalról ihletet merítő horrorfilmművésztől.

A megjelenés előtt álló albumához durvábbnál durvább képeket összeválogató fényképészt saját kiadója próbálja egy kicsit változatosabb témák felé terelgetni. Usher olyannyira nyakig ül a morbid horrorban, hogy a barátnőjével boszorkányos dacszövetséget kötött fekete macskát sem gombolyag és virágváza társaságában rendezi fényképre, hanem kitekert nyakkal. A megörökített cat-snuff a "Nagyvárosi Borzalmak" című fotóalbum borítóján köt ki, melynek láttán a hegedűművésznő élettárs (a vörös Madeleine Potter, Argento testet öltött nőfóbiája) szörnyülködve összepakolja cókmókját, és már távozna is az Usher-házból, ha az alkoholtól, féltékenységtől és kínzó látomásaitól teljesen megzakkant férfi be nem falazná a vhs-polc mögé.

 Nekem is van egy vhs-polcom, ami mögött

… ezt inkább hagyjuk.

A forgatókönyv Poe-hoz méltó beteges ötlete [a gyermeknemzésre képtelen pár életét beárnyékoló állat terhes] az ismerős végkifejletnek ad egy bónusz-sokkot, Tom Savini effektzseni tálalásában.

Hű maradva a novellához, Argento kedvenc Poe-műveire tett utalásokkal dekorálja szegmensét: A kút és az inga félbevágott hullával, Tom Savini mint Berenice fogsorát begyűjtő sírrabló. A fekete macska egymondatos, boszorkányságra tett megjegyzéséből középkori álomjelenet születik.

„A boszorkányok reinkarnációiként hitt fekete macskákat évszázadokon át felakasztották, elégették, vízbe fojtották. Nagyon sokáig ezek a hiedelmek kísértették őket, ezért különböznek a többi macskától. Titokzatos, maguknak való állatok. Nézz csak rájuk, és tudni fogod, hogy valami folyik odabenn a fejükben.” (D.A.)

De ne higgyük, hogy csak Poe-ból áll össze az egyórás homázs-fesztivál: éppen a felénél járunk, mikor bekopog Martin Balsam, kinyitják a zuhanycsapot és Pino Donaggio rázendít a PSYCHO főcímzenéjére - DO YOU LIKE HITCHCOCK?

Az OPERA hazai sikertelenségét követően a TWO EVIL EYES a nem sokkal később füstbe ment amerikai karrier előfutárának tekinthető, kísérlet arra, mihez kezd magával Argento az Egyesült Államokban, ottani színészekkel, helyszíni angol hangrögzítést alkalmazva. A Valdemar pragmatizmusa után A fekete macska európai l'art pour l'art stílusosságával vonzza a tekintetet, a formalizmus prímjét ezúttal nem az élénk színek, hanem a macskaként osonó steadicam viszi. A dolgozat lázálomszerűsége, tudatállapotot megjelenítő szubjektív elbeszélésmódja (ha nem is itt nyújtja élete alakítását, Keitel telitalálat Poe modern narrátoraként) nemcsak Poe-kompatibilis, de megmarad igazi olasz horrorkezdeményezésnek, még ebben az idegen közegben is.

Nem véletlenül használtam mindkét esetben a „kezdeményezés” jelzőt, mert sem Romero lassú víz partot mos hozzáállása, sem a túlzsúfolt Argento rész nem kínál mozifilmre elegendő izgalmakat, és abban is biztos vagyok, hogy érdektelenségbe, ill. értetlenségbe fulladt bemutatása idején egyikük sem szerzett vele új híveket magának. Ami a sötét irodalom óriását illeti, az amerikai és olasz reklámanyagokon érthetetlen okokból hanyagolták a nevét. A francia poszteren a következő borzadály virít: "Edgar Allan Poe Két gonosz szempár című novellája alapján". Ülj le, fiam, egyes.

Kerettörténet nélküli, tévéepizód szerű szerkezetéből adódóan a TWO EVIL EYES két egybecsomagolt Masters of Horror megfelelője. Akinek tetszett Stuart Gordon Fekete macskája, az jó eséllyel elégedett lesz a  „szolid sokk”-kal, hogy idézzem a dvdborítón lévő idézetet. Az más kérdés, hogy bizony volt idő, amikor a két rendező és a szolid még nem szerepelhettek volna egy bekezdésben. S szólt a holló: soha már.

NIGHT OF THE LIVING DEAD {AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA} (1990)

Tom Savini, USA

Tegnap éjjel szörnyű rémálom gyötört: olyasvalaki kattintott rá a Deliriára, aki nem látta az 1968-as NIGHT OF THE LIVING DEAD-et. Kétségbeesetten próbáltam eltorlaszolni a virtuális bejáratokat, miközben egyre többen és többen gyülekeztek odakint a kibertér sötétjében. Nem láttuk, nem láttuk - skandálták rendületlenül, és én végső elkeseredésemben a Blog Törlése gomb felé nyúltam...

A NIGHT OF THE LIVING DEAD '68-ból az archetipikus modern zombifilm. George A. Romero (A, mint Atyaúristen) home-made, fekete-fehér filmjében demitologizálta az addig a vudu valláshoz így vagy úgy kötődő jelenséget, az élőhalottak ott és akkor a popkultúra máig rendszeresen foglalkoztatott mozisztárjaivá váltak. Nem mellesleg minden idők egyik legjobb horrorfilmje.

Az 1990-es, azonos című változat - merthogy ez kerül most boncasztalra - azon egyáltalán nem titkolt szándékból látott napvilágot, hogy a kultuszművük jogdíjaiból kisemmizett alkotók végre egy kis pénzhez jussanak. A hosszú éveken át dédelgetett projektre végül a Cannonból kivált Menahem Golan hozta össze a négymillió dollárnyi költségvetést, melynek fele egyenesen az érintettek zsebébe vándorolt.

A Golan vezette 21st Century Film Corporation neve akkoriban olyan box-office katasztrófákhoz kapcsolódott, mint a Freddy Krügeres THE PHANTOM OF THE OPERA, vagy a Marveltől licenszelt, az Imdb tőzsdéjén jelenleg 2.9 ponton jegyzett CAPTAIN AMERICA. A NIGHT OF THE LIVING DEAD fedőnevű pénzmosási hadműveletre az 1990-es Halloween szezonban került sor, és akkorát taknyolt, mint ide Pittsburgh.

Még mielőtt átkapcsolnék szubjektívbe, érdemes kitérni a készültének körülményeire, valamint a kritikai fogadtatásra, azok ugyanis horrorisztikusabbak, mint bármi, ami végül a vászonra került.

Két héttel a munkálatok megkezdése után a Columbia Pictures megveszi a disztribúciós jogokat Golantól. Valószínűleg ekkor szembesültek azzal, hogy a költségvetés tetemes része eltűnt (Golannál ez business as usual).  A hollywoodi öltönykommandó kilátogat a forgatásra, és ellentmondást nem tűrve oldalakat tépnek ki a forgatókönyvből. „George (Romero) és én köztem máig tabutémának számít a remake” árulta el a rendező, Tom Savini a Mad Movies magazinnak. „Mivel időrendben forgattam, egyedül a temetőtől a házban játszódó első néhány jelenetig tartó részt tudtam korrektnek mondható körülmények között megcsinálni.”

Savini számos ötletéről kénytelen volt lemondani a stúdió állandó zaklatása és a drasztikusan lerövidített forgatási idő miatt. „Az volt az érzésem, hogy se George-nak, se a többi producernek nem tetszett a filmem. Egyikük, John Russo (az eredeti társírója ) ezt nyíltan a szemembe is mondta.” Arra a kérdésre, hogy a remake vágatlan, rendezői változatához asszisztálna-e, Savini határozott nemmel válaszol. "Ez a film még 30%-át sem képviseli annak, amit eredetileg elképzeltem. A director's cut egyedül a storyboardjaimon létezik."  Savini még jó képet vág a DVD extráihoz (érthető: a Columbia adta ki a hazánkban is forgalmazott lemezt), később viszont élete legrosszabb élményének nevezi a forgatást.

Történetünk idején az Amerikai Mozgókép Szövetség vasököllel csapott le a horrorfilmekre. A DAWN és a DAY OF THE DEAD - megkerülve az MPAA-t és a velük járó 'X' besorolást - úgynevezett Unrated változatban jutottak be az Egyesült Államokbeli forgalmazásba. A nyolcvanas évek végétől azonban a mozihálózatok nemcsak az X, de az Unrated filmek műsorra tűzését is megtagadták. A producerek paranoiás félelme a korhatárbizottságtól egyenes úton vezetett az öncenzúrához, melynek eklatáns példája a NOTLD: Tom Savininek, a briliáns maszkmesternek, a gore effektek koronázatlan királyának első és egyetlen nagyjátékfilmje visszafogott.

Ez az, amit NEM látsz a NOTLD-ben (munkakópia)

A romeltakarítás nagy részét a szőrös szívű horrorzsurnaliszták végezték el, akik stílszerű módon elevenen trancsírozták fel a remake-et. A Fangoria lagymatagnak (tepid) nevezte, rosszmájúan megjegyezve, hogy Romero végső konklúziója, miszerint a zombik mi magunk vagyunk, most már a filmkészítőkre is igaz. Chas Balun így summáz: "Teljes csőd (total misfire), amely karót döf mindazok szívébe, akik szerették az eredetit." A főszereplő Tony Todd, aki a NEW JACK CITY Wesley Snipes-ból sztárt csináló szerepét utasította vissza Savini kedvéért, azóta is megvetéssel beszél a filmről és annak producereiről (olvasd: Gorezone #25). A mozipénztáraknál fejbe lőtt zombifilm egy idejekorán derékba tört rendezői karriert maga után hagyva a kábeltévék és videokazetták homályába temetkezett...

... Ahol aztán ha nem is kultstátuszt, de egyre több elismerő megjegyzést gyűjtögetett össze magának. A DVD-t revizionálva mi is könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a korábbi és későbbi modernizálásra tett kísérletekhez képest (John Russo 30th Anniversary Edition gaztette mellett volt egy kiszínezett megerőszakolás is) Tom Savini a tőle telhető legnagyobb tisztelettel hasznosította újra az anyagot. Az eredetit radikális, húsba vágó realizmusa tette a nézők tudatalattijába beégő, időtlen klasszikussá, míg a Rém Rendes Remake kiglancolt atmoszférája korának mainstream filmes ízlésvilágát tükrözi. A stáblisták nélkül mindössze nyolcvan perces film (tíz perccel rövidebb, mint a '68-as) komolyabb gore híján szinte sportot űz az ajtók-ablakok bedeszkázásából, egységes vizuális megvalósítása azonban egyáltalán nem szégyellni való, az a bizonyos visszafogottság pedig hitchcocki (MADARAK) érettséget kölcsönöz az 1990-re széltében-hosszában kizsigerelt alműfajnak.

George A. Romero a saját forgatókönyvével van jelen, és mivel a zombitörténelem első számú dramaturgjáról van szó, ez válik csak igazán javára ennek a kétes vállalkozásnak. Az alapállást - vidéki házba szorult túlélőket terrorizáló élőhalottak - békén hagyva kisebb meglepetésekkel próbálja fenntartani a cselekményt kívülről fújó nézők érdeklődését. Ilyen az emblematikusnak számító temetői nyitány („Coming to get You, Barbara!”) fake zombiattakja, vagy a befejezés, amit a szó konkrét és átvitt értelmében is nevezhetünk telitalálatnak.

Az ismert sztori fordulatainak ügyes ironizálása mellett Romero, zombijainak kérdéses eredetét kihasználva, gyakorol egy kis aktualizált médiakritikát is. Az egyre fokozódó helyzetben a tömegtájékoztatás a legnagyobb "bullshitter", össze-vissza magyarázva a járvány lehetséges okait (spanyol uborka, hogy én is aktualizáljam a dolgot). A legszembetűnőbb változtatást - megint csak jól ráérezve az idők szavára - a női főszereplőn hajtja végre: Barbarát passzív idegroncsból trendi akcióhősnővé neveli át, teszi ezt végtelenül egyszerű, ugyanakkor hiteles módon. Romero DAWN/DAY OF THE DEAD párosban is jelen lévő macsó-kritikája itt kerül igazán a frontvonalba azzal, hogy míg az egymással vitatkozó férfiakat önző viselkedésük, patriarchális szellemben nevelt egójuk hajtja a pusztulásba, Barbara az egyetlen olyan karakter, aki képes hideg fejjel kezelni a zombi-szituációt.    

Huszonkét évvel korábbi hasonmásaikkal összehasonlítva a három vezető színész, Tony Todd (Mr. KAMPÓKÉZ), Tom Towles (Otis a HENRY-ből) és az addig főként kaszkadőrként dolgozó Patricia Tallman mindannyian megállják a helyüket, a maszkmesterek által nagyképűen a valaha látott legrealisztikusabb élőhalottakként beharangozott zombisereg pofásra sikeredett.

Hiába színes, A NIGHT OF THE LIVING DEAD újrája holtsápadttá szürkül '68-as ikertestvére mellett  - na bumm, minden idők egyik legjobb horrorfilmjéről van szó, ahogy ezt már jeleztem. Önmagába véve viszont egy meglepően korrekt, különösebb erőfeszítés nélkül élvezhető horror. Szűk mozgástere (a HELL OF THE LIVING DEAD ehhez képest epik) és mértéktartó újításai okán amolyan se nem oszt, se nem szoroz adalék Romero zombi-univerzumához.