Roger Corman, USA
Folytatódik a Vincent Price Fesztivál itt a Delirián, ismét szépirodalmi vonatkozással. A magaskultúra árnyékában lesz nekrofília, lefejezés meg élőhalott, Poe után igencsak szabadon.
Producerként több száz B-filmet jegyző Roger Corman maradandó értékkel bíró munkái között előkelő helyet foglalnak el az American International Pictures megbízásából gyártott Edgar Allan Poe feldolgozások. A brit Hammer-horrorokra adott amerikai válaszként felfogható színes, szélesvásznú, kosztümös rémfilm-folyam 1960-ban indult útjára (HOUSE OF USHER) és 1964-ben ért végett (THE TOMB OF LIGEIA), legalábbis nyolc, egymás után készült Poe-film után ekkor hagyott fel velük a több szemtanú visszaemlékezése szerint inkább közlekedési rendőr, mintsem kreatív rendezői posztot betöltő Corman. A nálunk is fogható német kábeltévéken éjjelente gyakran kísértett egy-egy AIP/Poe, többek között a mesébe illő küllemük láttán kezdtem komolyabban érdeklődni a régi horrorfilmek iránt.
A sorban negyedik TALES OF TERROR-on a ciklus egyenletes színvonalát garantáló szakemberek dolgoztak: az adaptálásért felelős Richard Matheson író, az Oscar-díjas veterán operatőr Floyd Crosby, a fillérekből csodát művelő látványtervező Daniel Haller, Les Baxter zeneszerző, és végül, de a siker titka szempontjából egyáltalán nem utolsó sorban az AIP elnyűhetetlen celebje, Vincent Price. Ami újdonság, az az antológia formátum, és az addig borongós hangvételű filmekbe különleges vendégként beinvitált vígjáték.
A sorban negyedik TALES OF TERROR-on a ciklus egyenletes színvonalát garantáló szakemberek dolgoztak: az adaptálásért felelős Richard Matheson író, az Oscar-díjas veterán operatőr Floyd Crosby, a fillérekből csodát művelő látványtervező Daniel Haller, Les Baxter zeneszerző, és végül, de a siker titka szempontjából egyáltalán nem utolsó sorban az AIP elnyűhetetlen celebje, Vincent Price. Ami újdonság, az az antológia formátum, és az addig borongós hangvételű filmekbe különleges vendégként beinvitált vígjáték.
A rövid történeteket műsorra tűző The Twilight Zone és Thriller tv-sorozatok népszerűségének idején a televízióval konkuráló AIP-nek különösen kapóra jött, hogy Poe nyúlfarknyi írásainak átdolgozásával bajlódó Cormanék három sztorit tuszkoltak bele a másfél órányi moziba. Bár szórványosan előtte is előfordultak horror-antológiák (a leghíresebb talán a brit DEAD OF NIGHT 1945-ből), a TALES OF TERROR kulcsfontosságú szerepet játszott a formátum tartós meghonosításában. A Mario Bava dirigálta BLACK SABBATH már ezen recept alapján készül a következő évben, a japán KWAIDAN-tól kezdve a francia-olasz KÜLÖNLEGES TÖRTÉNETEK-en át a brit Amicus produkciókig a hatvanas években nem volt hiány a szkeccs-fantasztikumból. Szintén az AIP (és Corman) jó üzleti érzékére vall, hogy felismerték, a régi filmeket műsoron tartó moziknak és televíziónak hála, az egykori horrorsztárok renoméját újra ki lehetett használni.
A színészkedés skáláját a búvalbaszottságtól a bohóckodásig végigzongorázó Price mellett a TALES OF TERROR költségvetéséből két másik mumus-legenda gázsijára is futotta, tovább fokozva a Poe-élmény matiné jellegét. A magyar származású Peter Lorre (szül. Löwenstein László) amerikai pályafutását egy klasszikus horror, az 1935-ös MAD LOVE főszerepében kezdte; Basil Rathbone (szül. Patkánycsont Bazil?) a roppant sikeres SON OF FRANKENSTEIN-ben ifjabb Frankenstein báró, emellett Sherlock Holmes első számú megszemélyesítője a negyvenes évek mozivásznain. Hamarosan Boris Karloff és Lon Chaney Jr. is meghívást kapott a Poe-buliba, egyedül szegény Bélánk (Lugosi) hiányzott, igazoltan.
Vincent Price halálról elmélkedő narrációjával összekötött rémmeséket - a CREEPSHOW-hoz hasonlatosan - egy-egy megelevenedő rajz nyitja:
A színészkedés skáláját a búvalbaszottságtól a bohóckodásig végigzongorázó Price mellett a TALES OF TERROR költségvetéséből két másik mumus-legenda gázsijára is futotta, tovább fokozva a Poe-élmény matiné jellegét. A magyar származású Peter Lorre (szül. Löwenstein László) amerikai pályafutását egy klasszikus horror, az 1935-ös MAD LOVE főszerepében kezdte; Basil Rathbone (szül. Patkánycsont Bazil?) a roppant sikeres SON OF FRANKENSTEIN-ben ifjabb Frankenstein báró, emellett Sherlock Holmes első számú megszemélyesítője a negyvenes évek mozivásznain. Hamarosan Boris Karloff és Lon Chaney Jr. is meghívást kapott a Poe-buliba, egyedül szegény Bélánk (Lugosi) hiányzott, igazoltan.
Vincent Price halálról elmélkedő narrációjával összekötött rémmeséket - a CREEPSHOW-hoz hasonlatosan - egy-egy megelevenedő rajz nyitja:
Morella – a címszereplő halálos ágyán megszüli leánygyermekét, közli férjével, hogy boldogsága óráinak vége, majd kileheli a lelkét. A férfi egyedül, a külvilágtól elzárva neveli fel lányát, mígnem döbbenettel veszi tudomásul, hogy a tíz éves csemete felesége kiköpött másává vált. Olyannyira, hogy a keresztelőkútnál elnevezi őt is Morellának, de ó jaj, az ifjabb Morellát szintúgy elragadja a halál. Amikor az apa befekteti a holttestet a kriptába, az eredeti Morellának csak a hűlt helyét találja... Ez lenne Poe elbeszélése, Babits fordításában öt és fél oldal az egész, érdemes elolvasni, nagyon szellemes.
A filmes interpretáció a várkastélyában magányosan éldegélő, búbánatát alkoholba fojtó Vincent Price-szal finoman szólva kissé át lett szabva. Az apjától távol felnőtt lány huszonhat év múltán tér vissza a szülői házba, saját névvel és önálló karakterrel. Morella nem a kriptában, hanem a hitvesi ágyban nyugszik, diszkrét nekromantikus képzeteket keltve. A feleség visszatérése jóval látványosabb kereteket ölt, köszönhetően a speciális effektusoknak.
"Shirley Temple a kísértetházban" - hivatkozott az epizódra a Morella-lánynak választott szőkeséggel elégedetlen Matheson. Az egészségtől majd kicsattanó tévésorozat-színésznő Maggie Pierce valóban harmatgyengén játssza az elvileg haldokló lányt, ellenben Price kifogástalanul marcangolja önmagát a szürke, pókhálós díszletek között (amit a végén természetesen felgyújt), a rendezés és az operatőri munka eleganciája az első osztály érzetét kölcsönzi a B-kategóriának. A ciklus expresszív színhasználatára példaként lásd a lányon lévő ruha és Price kifakult köntösének kéksége közti finom párhuzamot.
A filmes interpretáció a várkastélyában magányosan éldegélő, búbánatát alkoholba fojtó Vincent Price-szal finoman szólva kissé át lett szabva. Az apjától távol felnőtt lány huszonhat év múltán tér vissza a szülői házba, saját névvel és önálló karakterrel. Morella nem a kriptában, hanem a hitvesi ágyban nyugszik, diszkrét nekromantikus képzeteket keltve. A feleség visszatérése jóval látványosabb kereteket ölt, köszönhetően a speciális effektusoknak.
"Shirley Temple a kísértetházban" - hivatkozott az epizódra a Morella-lánynak választott szőkeséggel elégedetlen Matheson. Az egészségtől majd kicsattanó tévésorozat-színésznő Maggie Pierce valóban harmatgyengén játssza az elvileg haldokló lányt, ellenben Price kifogástalanul marcangolja önmagát a szürke, pókhálós díszletek között (amit a végén természetesen felgyújt), a rendezés és az operatőri munka eleganciája az első osztály érzetét kölcsönzi a B-kategóriának. A ciklus expresszív színhasználatára példaként lásd a lányon lévő ruha és Price kifakult köntösének kéksége közti finom párhuzamot.
A sorozat jellegzetes pszichológiáját felvonultató családi dráma patológiás pátriárkáról és a pusztító női bosszúról leginkább egy egész estés Poe-film tömörített változataként működik, ha egyáltalán működik, mert a húsz perc valójában alig több egy szellemeskedésre kifutó, háromszereplős epizódjelenetnél. Corman és Matheson mini Poe-reprízükkel mintha a jól ismert AIP-gótika komfortzónájába akarták volna beterelni a nézőket, hogy aztán annál jobban meg tudják lepni őket az egészen eltérő hangulatban fogant folytatással.
A fekete macska – "Már akkor tudtam, hogy kezdjük ismételni magunkat és variálni kellene a formulát. /Corman/ A változást Richard Matheson szorgalmazta, aki azt javasolta, parodizáljuk ki magunkat. Nagyszerűnek tartottam az ötletét, és tényleg működött.” Így történt, hogy a két "kőműves" Poe novella, A fekete macska és az Egy hordó amontillado összehabarcsolása bohózatot eredményezett. A műfaji elemeket átértelmező novelláiról és az azokból készült filmekről nevezetes Matheson (Legenda vagyok; Párbaj; A doboz) nem tartozott Poe irodalmának lelkes hívei közé, éppen ezért kellően könnyed kézzel tudta kiaknázni azt. Remekül megírt, a felszín alatt Poe morbid agyszüleményeihez azért valamennyire hű maradó szkriptjét Vincent Price és Peter Lorre összjátéka teszi igazán élvezetessé.
Lorre a felesége fekete macskáját rühellő, részeges férj szerepében a rögtönzés mestere, míg a sznob borszakértőt játszó Price klasszikus vaudeville-kabaréban nyomul. A két magasan képzett színész (Price másfél fejjel magasabban hordja az orrát, mint Lorre) ütköztetése a borkóstoló jelenetben oly parádésra sikeredett, hogy a fekete komédiához korábban is jó érzékkel nyúló (A BUCKET OF BLOOD, THE LITTLE SHOP OF HORRORS) Corman a soron következő THE RAVEN-t már teljes egészében ennek a komikus párbajnak a mintájára készítette el, majd az AIP a Jacques Tourneur rendezte THE COMEDY OF TERRORS-ban eresztette össze újra az öregfiúkat.
Az úton-útfélen italra való pénzt kunyeráló Lorre tulajdonképpen Poe önpusztító hőseit karikírozza. Bevillan maga E.A. Poe, a szánalomért esedező alkoholista, amint a kocsmába betérve ingyen feleshez próbál jutni a 2012-es A HOLLÓ-ban - kár /szólt a holló/, hogy az alkotókat idejekorán cserben hagyta a humorérzék. Nem úgy Cormant, aki a gülüszemű, eleve groteszk megjelenésű sztárját a Poe-filmek elmaradhatatlan lázálom-jelenetének hisztérikus önparódiájában még kövérebb törpévé zsugorítja össze, feleség és szerető a fejével kézilabdázik a pincében.
Poe és a fejdobálás elkötelezett híveként Stuart Gordonnak nagy kedvence lehet a cenzúrát a negatív eltorzításával kikerülő képsor. Lucio Fulci a nyitány macskát követő kameráját jegyezhette meg magának,
hogy később felhasználja saját THE BLACK CAT-jéhez, Dario Argento TWO EVIL EYES-hoz forgatott Fekete macskájával a fanyar humor a közös nevező. Bármelyik változatról legyen szó, a befejezés láttán mindig Kőmíves Kelemenné jut eszembe - Nem szólhatok, fiam, mert a kőfal szorít; Magos kövek között vagyok berakva itt. Kérem a következőt:
Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban - ez a történet szintén visszaköszön a TWO EVIL EYES-ban; ha egymás mellé rendeljük a két adaptációt, egyértelművé válik, hogy George A. Romero nem a pár oldalas elbeszélést, hanem Corman rövidfilmjét vette alapul. A kapitalizmus illúziójával leszámoló Romerónál a kapzsiság, a pénz démona ügyködik (- Rich people. The sick stuff always turns out to be rich people.), a boldogult hatvanas években ilyesmiről szó sincs. A szituációban rejlő borzalom mindenesetre ugyanaz: a halál utáni életnél talán még félelmetesebb a gondolat, hogy holtunkban is kihasználhatnak minket az élők.
Az agydaganatban szenvedő Valdemár (Price), tudván, hogy hamarosan meg fog halni, szép feleségét fiatal orvos barátjának a gondjaira bízza. A betegségével járó kínt egy másik, idősebb doktor (Basil Rathbone) enyhíti delejezéssel, aki megkéri Valdemárt, hadd hipnotizálja őt a halála pillanatában. A forradalmi kísérlet mögött önös érdek bújik meg, melynek célja a másnak odaígért asszony megkaparintása.
A Monsieur Valdemárral visszakanyarodunk a klasszikus értelembe vett rémületkeltéshez, Rathbone vérvörös mentében feszítő hipnotizőrjével az élen mindenki halál komolyan veszi a szerepét. A fantasztikumban általában a holtak vegzálják az élőket, itt azonban fordított a helyzet: a doktor nem hagyja békén nyugodni a a légynek sem ártó halottat, s ezért súlyos árat fizet. A fél óra a maga EC Comics módján hibátlan, a végén a trükk ("ott feküdt egy halomban az undorító lucsok") mindmáig lenyűgöző. Good trip/bad trip? Helyettesítsük be a hipnózist LSD-vel, és a sztori tudatmódosítás-tematikája előrebocsátja Corman THE TRIP-jét.
„Tökéletesen elhibázott és stilisztikailag félreértelmezett” – írja Janisch Attila, az olcsó vásári borzongatás szándékától vezérelt filmesek buta önkényétől viszolygó művészfilmes a Filmvilágban. Az alapanyaggal szembeni lojalitást számon kérők felháborodhatnak azon, hogy Poe miféle elbánásban részesült a szerző reputációját egyre gátlástalanabbul kihasználó AIP produkcióiban, azt viszont a védegylet legvérmesebb tagjai is elismerik, hogy a mélylélek oldalakon keresztül ecsetelt, perceken, órákon, éveken átívelő szorongásait egy az egyben filmre vinni rendezőt (és nézőt) próbáló feladat. Nem úgy a belső gonoszság időnként felszínre törő megnyilvánulásait: síron túlról visszatérő feleség; orvosa szeme láttára szétrohadó élő-halott; befalazott nő macskával a fején...
Látványcentrikus, kommersz horrorfilmekként a TALES OF TERROR és társai ezeket az iszonyatokat próbálták műgonddal előállított atmoszférájukba csomagolva cselekményesíteni. Ahogy az AIP-producer, James H. Nicholson találóan fogalmazta: "Poe írja az első vagy az utolsó tekercset, Roger Corman megcsinálja a maradékot." Ennek a popkulturális szűrőn át lepárolt szépirodalomnak az apoteózisa a már említett A HOLLÓ (r. James McTeigue), melynek skanzenszerű világában végighurcolják a néző-turistát a látnivalókon - ez itt a holló, az ott az inga, az az ideges fickó meg Edgár -, miközben az idegenvezető összevissza füllent a koszorús költő életéről. Innét tovább butítani Poe-t igazi művészet lesz.
A TALES OF TERROR nem jelent meg nálunk videokazettán. Helyette íme a harmadik Corman/Poe, a THE PREMATURE BURIAL borítója:
A THE RAVEN díszletei között lezavart majdnem-Poe, a THE TERROR:
Roger Corman producerként felügyelte a THE MASQUE OF THE RED DEATH 1989-es változatát:
