2010. április 4., vasárnap

L’IGUANA DALLA LINGUA DI FUOCO (1971)

Riccardo Freda, giallo

Ahelyett, hogy a giallók négy-ötcsillagos klasszikusaival foglalkoznék, már megint egy olyan „futottak még” kategóriába tartozó obskuritás kerül terítékre, ami legfeljebb azok figyelmére tarthat számot, akik már mindent láttak, és jódolgukban a műfaj legmélyebbre dugott csontvázait akarják előásni. Ez van.

Dublin: a svájci nagykövet Rolls Royceának csomagtartójában egy felismerhetetlenségig összemart arcú női holttestet találnak, egyedül az áldozat holland útlevele segít az azonosításban. Mivel a nemrég Hollandiában szolgálatot teljesítő diplomata (Anton Diffring) immunitást élvez, a felügyelő egy volt kollégáját, a túlkapásai miatt a rendőrségről kirúgott Norton nyomozót (Luigi Pistilli) bízza meg azzal, hogy inkognitóban férkőzzön a nagykövet és családja közelébe. A titkos küldetés a követ lányának (Dagmar Lassander) bugyijában kezdődik, majd mikor Norton egyre közelebb jut a megoldáshoz, a saját kis famíliája is a borotvás/sósavas gyilkos érdeklődési körébe kerül.

A „Vörösseggű pávián”, akarommondani a „A tüzesnyelvű leguán” újabb mélypont az olasz horror nagypapájának karrierjében, és némiképp csalódás számomra is, pedig kedvelem Freda mélypontjait (TRAGIC CEREMONY; MURDER OBSESSION). Mint giallo, a film egyértelműen fércmunka. Arról a fajta kriminalisztikáról beszélünk, amiben az áldozatot vizsgáló doktor imigyen válik gyanúsítottá: „Az elkövető bizonyára egy specialista… akárcsak én.” --> zoom-in, Stelvio Cipriani lecsapja a zongorafedelet. Az alpári módon gubancolt történet szereplői egytől egyig ellenszenves stock-karakterek, ezért aztán szinte teljesen mindegy, hogy épp kinek vágják át a torkát. Talán Freda is tudta, hogy ebből nem kerülhet ki győztesen, így amolyan minden-mindegy alapon beszúr néhány splatter inzertet. Ezek szó szerint inzertek, mert műtermi bevilágításuk elüt a környező képkockáktól, és a technikai kivitelezésük is hagy némi kivetnivalót. Tegyük hozzá, akármennyire is amatőr az f/x, az igazán extrém italo-splatter valahol itt születik meg a szemünk láttára:

Paradox módon a rendezői érdektelenség szüli a film különleges zamatát, afféle ahogy esik úgy puffan filmcsinálás ez - lásd a finálé káoszát -, amiben az euro-kult krémjéből álló színészgárda sem menekülhet a nonszensz elől. Utánszinkronizált alakításokról elég nehéz megmondani, de vagy mindenki improvizál, vagy valamilyen tudatmódosító szer, esetleg az ír fekete sör szolgált a motivációhoz, mert hogy rendezői utasítást nem kaptak, az tuti. A comic relief szerűségként használt öregasszony (Norton mamája) ki sem mozdul a lakásból, de annyi Agatha Christie-t olvas, hogy simán megtippeli a gyilkos kilétét, helyesen!

Én mondom, a konzul fia a tettes!

A hangulat végig fullasztóan nyomott (erre az alacsony költségvetés mellett a gyenge dvd-kópia is rásegít), és ami a "Poison" feliratú üvegcsén kívül még emlékeztet arra, hogy a LO SPETTRO maestrója lézengett a kamera mögött, az a gyilkos elől egy kettényíló hídra menekülő lány szekvenciája.

Itt egy pillanatra Riccardo Freda megcsillanatja azt a tudását, ami referenciaértékű az olasz horrortörténelemben.