Az Olasz Gótika Aranykorának első színesben forgatott díszpéldánya olyasmi élménnyel kecsegtet, mintha besétálnánk egy hatvanas évek legelején berendezett, ám még mindig felettébb hangulatos kis panoptikumba, ahová összegyűjtötték a horrorfilm-történelem néhány akkoriban illusztrisnak számító (jogdíjmentes) figuráját. A fejekre kéretik vigyázni!
Az olasz orrore felfutásának kezdetét az I VAMPIRI totemoszlopához szokás kötni, azonban Riccardo Freda ritkán látott, de annál többször felemlegetett filmje nem átallott megbukni a mozikban, maga után hagyva egy nagyjából három évig tartó pangást. Egészen 1960-ig kellett várni arra, hogy valami igazán érdemleges történjen a gótika itáliai háza táján: Angliából Terence Fisher és a Hammer Ltd. nagyüzemben szállítja markáns rémfilmjeit, bemutatják Roger Corman első Poe-adaptációját, és ami a legfontosabb, elkészül a BLACK SUNDAY. Mario Bava klasszikusának is otthont adó Galatea filmstúdió műhelyéből kikerült „Kőasszonyok malma” mindezeknek a divatteremtő opuszoknak a páneurópai szimbiózisát nyújtja.
Hans, a fiatal művészettörténész (a francia Pierre Brice, vagyis az eneszká Winnetou) ellátogat egy kis holland falucskába, hogy az ottani malomban található viaszmúzeum históriáját dokumentálja (itt említsük meg az amerikai HOUSE OF WAX hatását, na és a nagyszerű helyszínválasztást). A szobrászműhelynek is otthont adó kísérteties múzeumot Wahl professzor vezeti, kinek van egy nem kevésbé kísérteties lánya, a halálos beteg Elfi. A Sophia Loren dublőze által alakított gyönyörűség (Scilla Gabel) rögvest beleszeret Hansba, a professzor azonban olyan szörnyű családi titok birtokában van, mely nem engedheti meg, hogy kívülállók közel férkőzzenek imádott lányához…
A szellem-vámpír témát is pedzegető fabula bizonyára nem véletlenül emlékeztet az Usher ház bukására, hivatalosan azonban nem Poe, hanem egy flamand betűvető, Pieter Van Weigen egyik elbeszélése a forrás. Az amerikai hangsávon (és csakis azon) hallható előszó Van Weigennek a szebbik nemmel való sajátos viszonyát tükrözi: "A gondok mindig egy nővel kezdődnek. Találkozni fogunk egy fiatalemberrel, aki tagadja ezt a nyilvánvaló igazságot. Mivel naiv, tiszteli és szereti a nőket. Nemsokára meg fog változni a véleménye." A litera-horror trend mögé bújtatott mizoginia valójában egy kisebb focicsapatnyi olasz forgatókönyvírót takar, a stáblistán feltüntetett koszorús költő, vagyis Van Weigen sosem létezett. Bocsássuk meg nekik...
A "bávásan" megkomponált képek láttán azt a pletykát is hajlamosak lennénk elhinni, miszerint maga Mario Bava is ott ügyködött a forgatáson (ennek valóságalapját egy nemzetközi szakértői bizottság összehívása után sem sikerült eldöntenünk), de még ezen kívül is került adalékanyag ebbe az egyre sűrűbb minestronéba. A történetnek otthont adó malom zegzugos, ferde mestergerendákkal keretezett belsői a német expresszionizmust csempészik a gótikába. Erre erősít rá a szereposztás is azzal, hogy a két "őrült tudóst" tősgyökeres germanikuszok keltik életre. Doktor Bolem (sic) szerepében a hatvanas évek Dr. Mabuséjét, Wolfgang Preiss-t láthatjuk, Wahlt pedig Herbert Böhme játssza, egészen Caligari doktorig visszavezethető némafilmes manírral. Mikor néhány beállítás erejéig kilépünk a műteremből, Carl Theodor Dreyer Vámpyrjába botlunk:
A míves felmenők ellenére mégsem lelketlen másolatról van szó. A színes technikát látványos történelmi eposzok díszletei közt elsajátító spagetti-gótika különleges ízét, vagyis a lényeget, először az álom és valóság közti átjárókban keressük, majd abban a nyúlfarknyi erotikát is felvonultató végkifejletben, amitől a korabeli kritikusok frászt kaptak: "...egy beteg képzelet degenerált terméke."; "A véres jelenetek testrealizmusa egy perverz erotomán rémálmait vetíti ki a mozivászonra." Lucio Fulci is büszke lett volna ezekre a szavakra, melyek a maguk módján arra a deliriára utalnak, mely a ma már teátrálisnak tűnő, lassacskán kitárulkozó film Technicolor felszíne alatt fortyog, és az eljövendő három évtized olasz horrendumát fogja meghatározni.
A műfajhoz érzékkel nyúló Giorgio Ferroni az innovatívabb Bavával ellentétben nem volt az a született horrorfilmrendező, inkább egy olyan mesterember, aki - miután megbízták egy rémmese levezénylésével - igen alaposan felkészült a házi feladatából. Ferroni a szandáleposzok és spagetti-weszternek világából mindössze egyszer tért vissza az ijesztgetéshez: AZ ÖRDÖGÖK ÉJSZAKÁJA (1972) a Bava által már egyszer feldolgozott "Vurdalak család" történetét meséli újra, korának naturalisztikusabb (=véresebb) megközelítésével. A León Klimovsky szebb napjait idéző bizarr vámpír mood piece alighanem jó néhány hazai euro-kult rajongó szívébe belopta magát, ugyanis azon kevés italo/spanyol horrorok egyike, amely megjelent Magyarországon videokazettán, méghozzá kétszer is.