"Stendhal-szindróma" egy pszichoszomatikus tünetre utal, melyet gyönyörű műalkotások letaglózó látványa válthat ki az erre hajlamos múzeumlátogatóból. Szívritmus zavar, hallucináció, depresszió, paranoia - hát csoda, hogy be nem tenném a lábamat egy múzeumba? De bizony még az olyan kulturálatlan lény, mint eme sorok írója is áldozatul eshet a XIX. századi francia halfajtáról elnevezett szindrómának. Amikor először Bécsben jártam és betértem egy bizonyos üzlethelyiségbe, a polcokon sorakozó horrorvideók megemelték a pulzusomat, a Fangoriáktól az ájulás kerülgetett. Eufóriás állapotom csakhamar mély depresszióba csapott át, midőn rágondoltam, hány siling maradt a pénztárcámban.
A felettébb különös jelenségről Graziella Magherini, firenzei pszichiáter írt nagyobb terjedelmű tanulmányt a hetvenes években, miután egyre több ájulásos eset történt a Stendhal-szindrómások fellegvárának számító Uffizi képtárban. Érdekes mód a kórházba szállított turisták közül kiemelkedően sok volt az amerikai állampolgár, szakértők szerint az ő idegrendszerük tudta legkevésbé feldolgozni a számukra ismeretlen európai kultúra szépségeit. Ha gonoszkodni akarnék, akkor azt mondanám: egyeseknél a Stendhal Szindróma - A film by Dario Argento is hasonló befogadási nehézséget okozhat, olyan tünetekkel, mint remotisz destruktisz (a távirányító tévékészülékhez való dobása) vagy narkolepszia. A tudományos alaposságú bevezető után lássuk végre magát a műalkotást, Argento celluloidra festett giallóját!
Az Uffiziben forgatott nyitó jelenetben egy fiatal nő a festmények hatására hallucinálni kezd, majd eszméletét veszti. Ő Anna Manni, a római Anti Rape Department rendőrtisztje (Asia Argento), akit azzal a megbízással küldtek Firenzébe, hogy egy nőket erőszakoló sorozatgyilkos után nyomozzon. A szőke, kisportolt szuper-killer, Alfredo Grossi (a később rendre náci tiszteket alakító Thomas Kretschmann) a jelek szerint már várta érkezését. A sokkot kapott felügyelőnőt hotelszobájában megerőszakolja, elrabolja és szemtanújává teszi soron következő gyilkosságának.
Annának ugyan sikerül élve megúsznia, de személyiségén mély nyomokat hagy az esemény, különösen ami saját identitását illeti. A rendőrségi pszichiáter felvilágosítja zavarodott páciensét a Stendhal-szindrómáról (Magherini fentebb említett könyve ekkor kameózik), és azt tanácsolja, utazzon el szülővárosába regenerálódni. Ez nem bizonyul túl jó ötletnek, mert Viterbo kisvárosába visszatérvén Annának először a problémás gyerekkorával kell szembenéznie (két fiútestvér + egy nem túl szívderítő apafigura), aztán a sorozatgyilkossal - egy óra leforgása alatt kétszer erőszakoltatja meg a rendező saját 21 éves lányát (ajaj). Anna felülkerekedik támadóján, a hasba lőtt, szemkiszúrt, folyóba dobott hulla azonban eltűnik, a gyilkosságok pedig a következő felvonásban tovább folytatódnak...
A teljes mértékben Made in Italy produkció a TWO EVIL EYES és a karrier-mélypontkén megélt, szintén Amerikában forgatott TRAUMA által ejtett csorbákat volt hivatott kiköszörülni. "A (TRAUMA) producerei azt követelték, hogy vegyek vissza az erőszakból, hogy vágjak ki minden olyan jelenetet, ami zavart okozhat. Kifogások mögé bújva azt mondták, a mostani közönség nem akarja a horrort (...) A STENDHAL-nál elhatároztam, hogy nem fogok öncenzúrát alkalmazni, a legkisebb kompromisszum nélkül, ragaszkodva a víziómhoz." Az eredménnyel elégedett Argentónak jót tett a hazai levegő, az olasz mozipénztárakban a film sikert aratott, de sokak szemében inkább csak tovább rontotta a mester renoméját. Már a forgatás során elkezdődtek a (mű)balhék, mikor is a sajtó megszellőztette, hogy Argento pályafutása legkegyetlenebb, már a vállalhatatlanság kategóriájába tartozó jelenetét rögzítette filmre, saját lánya közreműködésével. A szóban forgó vagina-csonkítás nem került be a végső vágásba, helyette rácsodálkozhatunk az olasz horror első CGI-effektjeire. A fejcsóválás nem csak a kezdetleges pixelképkockáknak szólt: Asia Argento túl fiatal és tapasztalatlan a nehéz szerephez, az erőszak ábrázolásmódja – akkor még nem ismerték a kifejezést, de ma már biztosan ezt használnák - torture pornósan visszataszító, és ami talán a legnagyobb szálka a rajongói szemben: klasszikus giallo-értelemben a film nem igazán nevezhető szórakoztatónak. A STENDHAL az összes korábbi Argento-műhöz képest egy nyomasztó, szomorú, kilátástalan fekete lyuk.
-----------------------------------------------------------
Innentől masszívan szpojleres lesz a dolog, úgyhogy javaslom, akik még nem látták a filmet, azok továbbolvasás helyett végezzék el a Stendhal-tesztet: kattintsunk az alábbi műalkotásra, alaposan tanulmányozzuk, és ha ezután sem válunk jobboldali szavazóvá, akkor minket minden valószínűség szerint nem fenyeget a Stendhal-szindróma veszélye.
--------------------------------------------------------------
A BÁRÁNYOK HALLGATNAK nyomdokain elinduló (eredetileg Amerikában, hollywoodi sztárokkal akarták leforgatni a történetet), majd egy hitchcocki csavarral teljesen máshol kilyukadó lélektani krimi nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy „externalizálja” 120 percen át azt a belső folyamatot, ami Argento giallóiban eleddig csak villanásnyi flashbackekkel és a tettes kilétének felfedését követő egyperces pszichologizálással lett elintézve. Vajon egy bűntény puszta látványa és/vagy elszenvedése képes a személyiséget radikális mértékben megváltoztatni? A testi-lelki traumák feldolgozása során az áldozat - adoptálva az elkövető deviáns jellemzőit - maga is agresszorrá válhat? A STENDHAL-ban - up close and personal - azt követhetjük nyomon, hogyan születik meg a nagy mű: egy Argento-gyilkos.
A maguffinként használt Stendhal-szindróma ennek a hatásmechanizmusnak a metaforikus bevezetésére szolgál. A fantasztikus kezdést (különleges effektekkel életre keltett festmények) követően a sztori Argentónál addig sosem látott brutálreál rape & revenge-ként sokkol. Ez a kellemetlen rész szintén szimbolikus jelentőséggel bír: a hiperérzékeny, a PHENOMENA Jenniferjének ártatlanságát magában hordozó főhősnőt ekkor termékenyítik meg azzal az őrülettel, ami - mint valami fertőző vírus - lassanként felőrli pszichéjét. Miután megbecstelenítették, Anna Manni kényszeresen szabadulni akar női mivoltától. Hosszú haját levágja, szoknyáját nadrágra cseréli, kickboxolni kezd és mindenfajta szexuális közeledésre férfias erőszakkal reagál („You wanna fuck me? I will fuck You!”). Az egyik jelenetben megpróbálja kifesteni magából a traumát, de a művészetterápia végén saját magát kenni össze festékkel, mintha érezné: itt ő maga a megformálandó anyag teremtője, a sorozatgyilkos vásznán.
Egy Argento filmben a végkifejlet (a gyilkos halála) bizonyára maradandó sérüléseket hagy maga után, gondoljunk például David Hemmings vértócsába meredő tekintetére a PROFONDO ROSSO stáblistája alatt, vagy Daria Nicolodi sikolyára a TENEBRE utolsó képkockáján. Vajon a "gonoszság áldozatai" mihez kezdtek magukkal másnap reggel? A STENDHAL a közepére helyezett katarzisával innen gombolyítja tovább a fonalat, és megkezdődik az utolsó fázis, Anna Manni sorozatgyilkossá válása. A lány a bosszúját látszólag bevégezte, de személyiségének leválaszthatatlan része maradt Alfredo Grossi. Fején szőke parókával a már nem Stendhal-, hanem Stockholm-szindrómában szenvedő Anna a film noirokból kölcsönvett femme fatale imidzzsel imitálja a szőke homme fatale Grossit - az átváltozás ezzel elérte Norman Bates-i végpontját.
A forgatókönyv mindeközben egy nagy (Grossi tényleg halott?) és egy kisebb (a sanda pszichiáter) vörös heringet is odadob a néző elé, ezáltal a film többé-kevésbé végig megfelel a giallo követelményeinek, a befejezés pedig az egyik legmeghatóbb, amit Argento valaha véghez vitt ebben a zsánerben.
Talán a szokásosnál mélyebbre szántó lélektana miatt, Argento félrerakta heavy metal barokkját, és az olasz filmművészet két köztiszteletben álló „szent tehenét” helyezte kulcspozícióba. Az Állat-trilógia óta távol lévő Ennio Morricone huszonöt év elteltével visszatért, hogy főtémájával adja meg az alaphangot egy olyan giallóhoz, amely ha a hetvenes évek elején készül, A LIZARD IN A WOMAN’S SKIN-nel rivalizált volna. A színészeknél is fontosabb szerepet játszó fényképezés a saját szakmájában csak Morriconéhoz hasonlítható legenda, Giuseppe Rotunno munkája. Frederico Fellini egykori operatőrével (SATYRICON, AMARCORD) állítólag rendesen meggyűlt a baja a legújabb technikai vívmányokat előszeretettel alkalmazó rendezőnek. Rotunno például egyáltalán nem akart steadicamet alkalmazni, miközben Argento előző filmje, a TRAUMA szinte csak ide-oda szánkázó steadicam képsorokból állt.
Talán a szokásosnál mélyebbre szántó lélektana miatt, Argento félrerakta heavy metal barokkját, és az olasz filmművészet két köztiszteletben álló „szent tehenét” helyezte kulcspozícióba. Az Állat-trilógia óta távol lévő Ennio Morricone huszonöt év elteltével visszatért, hogy főtémájával adja meg az alaphangot egy olyan giallóhoz, amely ha a hetvenes évek elején készül, A LIZARD IN A WOMAN’S SKIN-nel rivalizált volna. A színészeknél is fontosabb szerepet játszó fényképezés a saját szakmájában csak Morriconéhoz hasonlítható legenda, Giuseppe Rotunno munkája. Frederico Fellini egykori operatőrével (SATYRICON, AMARCORD) állítólag rendesen meggyűlt a baja a legújabb technikai vívmányokat előszeretettel alkalmazó rendezőnek. Rotunno például egyáltalán nem akart steadicamet alkalmazni, miközben Argento előző filmje, a TRAUMA szinte csak ide-oda szánkázó steadicam képsorokból állt.
A két egó közti kompromisszum szülhette az expresszíven bevilágított statikus beállítások és mértékletes kameraakrobatika, realizmus és fantázia ötvözetéből álló vizualitást, melynek európai felfogására jellemző, hogy a legtöbb képben találhatunk valamilyen asszociatív jelentőségű részletet (pl. egy fejszobron lévő vérfolt, finoman jelezve a hasonló sebhelyet viselő tettes keze nyomát). Ha Argento szokásos vágója, Franco Fraticelli vágja készre az anyagot, akkor valószínűleg rövidebbnek tűnne a két óra, de amióta az OPERA környékén Fraticelli otthagyta Argentót, már nem egészen olyan a filmjeinek lendülete, mint korábban. Az új vágó mintha nem merné rövidre zárni Rotunno képeit, gyakorta túl sokáig hagyja kifutni a jeleneteket, nehezen találja a film ritmusát. Mintha festéket bámulnánk száradni - figyelembe véve a kontextust, még ez a kritikusi közhely is picivel több jelentéssel bír, mint amire általában használják.
A tagadhatatlan hibái ellenére is mind tematikailag (felkavaró), mind a képi megjelenítés terén (művészi) a STENDHAL SZINDRÓMA az egyre problémásabbá váló Argento-filmográfia egyik bátor, provokatív, feminista megnyilvánulása, melynek kifejezetten jót tett az eltelt idő. Miután megnézted a STENDHAL-folytatásnak betervezett, a kétezres évekhez igazított THE CARD PLAYER-t, könnyesre röhögted magad A KÖNNYEK ANYJA láttán, a mindkettőnél jóval érdekesebb STENDHAL SZINDRÓMA megnövekedett esélyekkel fog pályázni a neki kijáró újrafelfedezésre.
Dario és Asia Argento által dedikált magyar vhs-borító (©Vittorio)
Dario és Asia Argento által dedikált magyar vhs-borító (©Vittorio)
