2012. február 25., szombat

THE BABY (1973)

Ted Post, USA



Amíg olyan kötöznivaló delikvensek kerülnek az utamba, mint a THE BABY, a Deliria nem marad szárazon. Az amerikai drive-in história egyik kiemelkedően húzós évében (THE CANDY SNATCHERS; PETS) feljegyzett orvosi esetet a stúdiófilmeket is rendező Ted Post küldte vászonra a MAJMOK BOLYGÓJA 2 és A MAGNUM EREJE között. „Az emberek ledöbbentek, hogy megcsináltam ezt a filmet. Nem gondolták volna, hogy hozzányúlok egy ilyen témához. De foglalkozni akartam végre normális emberi küzdelmek bemutatásával is.” (T.P.) Noooormáááális?


A zaklatott társadalmi légkör közepette az amerikai exploitation előszeretettel cincálta szét a konzervatív családmodellt. Ki ne emlékezne AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA kislányára, amint ásóval kigyomlálja saját édesanyját?


Egyesek szerint a vietnami háború füstje csapta meg ezeket a filmeket, mások az Usában hagyományosan erős mezőgazdasági szerszám-lobbyra gyanakodtak. Papa, mama, gyerekek, láncfűrészt vegyetek! Vagy egy ösztökét.


A THE BABY görbe grindhouse-tükrén keresztül azt illusztrálja, mi történik, ha az anyai ösztöneiktől hajtott, férfiaktól elidegenített nők átveszik a család irányítását, és hogy mindebben hol a helye a másik nemnek. Post filmje tulajdonképpen egy hárpia-thriller olyan szalonképesebb elődökkel, mint a MI TÖRTÉNT BABY JANE-NEL?, témájában mégis teljesen egyedi és merész.


A pszichohorrorba kifutó kertvárosi drámában Wadsworthékhez új szociális gondozó érkezik családlátogatásra (az előző nyomtalanul eltűnt). Az idősödő Mrs. Wadsworth (Ruth Roman, az IDEGENEK A VONATON egykori glamúrsztárja) három különböző, azóta lelépett apától származó gyermekével él egy fedél alatt. A kissé kurvás beütésű lányai mellett van egy értelmileg fogyatékos 21 éves fia, Bébi. A rácsos ágyban alvó, pelenkáztatott, gügyögő férfi-baba felkelti a fiatal gondozónő, Ann szakmai érdeklődését. Egyre gyakoribb látogatásai során lassan rájön, hogy Bébi visszamaradott, infantilis állapotáért ("arrested developement") nem valami veleszületett betegség a felelős, hanem az anya, aki volt férjei iránti gyűlöletét a szeme fényén, az identitásától szánt szándékkal megfosztott fián keresztül fejezi ki.


A magánéletében szintén férfiproblémával küzdő, anyjával élő Ann meg van győződve, hogy Bébi orvosi segítséggel képes lenne normális felnőtté válni, ezért megpróbálja rávenni Wadsworthéket, hogy adják be egy fogyatékos gyerekekkel foglalkozó intézetbe (ezt illusztrálandó, Post valódi fogyatékos gyerekeket mutat egy erre szakosodott intézményben – vajon tudták az illetékesek, miféle filmbe kerül majd a képsor?). Miután nem sikerül belátásra bírnia az asszonyt és a szexuális/szadisztikus hajlamaikat Bébin kiélő lányait, Ann hatósági beavatkozással fenyegetőzik. Ekkor arccal a pszicho-horror felé fordulunk: Annt meghívják Bébi szülinapi zsúrjára (tele marihuanát füstölő kertvárosi hippikkel), majd leütik és a pincébe cipelik. Mielőtt végeznének vele, a lánynak sikerül kiszabadulnia, magával víve Bébit a saját otthonába. Pár nappal később, az éj leple alatt...


A bölcsődésként viselkedő, gyerekruhákba öltöztetett férfi látványa először kínos nevetésre ingerli a nézőt, John Waters ízléstelen komédiáit juttatva észbe (erre Ruth Roman amúgy remek hárpia-alakítása is rátesz egy lapáttal), de várjunk, míg Bébit rajtakapják a bébiszitter csecsén csüngeni, majd haszonállatokon használt elektromos sokkolóval megfenyítik - A Bébi nem jár! A Bébi nem beszél! Bzzzz. Garantáltan az orcánkra fagy a mosoly.
Az egész jó karakterizációval dolgozó forgatókönyv és a rendező „tévés” formanyelve olyannyira egyenes módon tálalja a morbid, szexuális feszültséggel teli látleletet, hogy az anno PG besorolást kapott, azaz szülői felügyelettel megtekinthető (!) filmről menet közben nehéz egyértelműen eldönteni, hogy realista szociodrámának szánták-é, vagy annak a sokk-shownak, amilyennek a hazug moziplakát próbálta eladni (There Shall Be Mayhem Wherever He Goes!). Aztán szembe jön a hetvenes évekre oly jellemző „hát itt senki sem komplett?” befejezés, és feloldódik a dilemma.


Abban nem vagyok biztos, hogy egy KANNIBÁL BÉBI SZÜLETIKhez hasonlatos csecsemő-terrorra számító horrorista egyáltalán eljut a végéig (a filmben nincs vér vagy szex, annál több viszont a dialógus), de számomra az ördögien kitervelt finálé "csinálta meg" a THE BABY-t - a legjobb slussz, amit a SLEEPAWAY CAMP óta pipáltam. Lehetőleg ne olvassunk utána, hagyjuk magunkat meglepni, és akkor azzal a jóleső érzéssel ocsúdunk fel a kakaófoltos tévéfotelből, hogy ismét láttunk valami olyasmit, amit Anyu igen rossz szemmel nézett volna. Oáááááá!