SCUM OF THE EARTH (1963)

Herschell Gordon Lewis, USA

"Művészet? Lehet, hogy művészek vagyunk. Ami engem illet, én tökélyre fejlesztettem az átverés művészetét." - David F. Friedman, producer (interjú ITT)

Még mielőtt a BLOOD FEAST-tel belecsaptak volna a lecsóba, az akkoriban nudie cutie csacskaságokkal kereskedő Lewis-Friedman páros ezzel az "átmeneti" munkadarabbal kívánta tesztelni a moziüzemeltetők és a célközönség tűrőképességét. Mint roughie, magyarán a szebbik nemmel csúnyán bánó szexploitation, a SCUM OF THE EARTH nyomorult kis műfajának első fecskéje. Ez egyébként a Deliria harmincadik 'roughie' bejegyzése, és még mindig nem kapcsolt le minket az erkölcsrendészet!

Miami Vice '63: az erotikus fényképeket készítő és forgalmazó floridai vállalkozás a helyi középiskola környékén terjeszti portékáit. A keménypornót is kínáló illegális üzlet menete megakadni látszik, amikor a népszerű modellnek elege lesz a fotóstúdióban dolgozó emberszabásúak - a duguláselhárító Ajax és a kiskorúságával visszaélő Larry ("Nem vagyok büntethető, hapsikám!") - állandó erőszakoskodásából. Az íróasztala mögött trónoló nagyfőnök csak akkor hajlandó útjára engedni a lányt, ha az szerez maga helyett egy friss húsit, akit aztán a férfimodellek egy előbb-utóbb bekövetkező nemi erőszak keretében betörhetnének.

A pornográfusok hálójába került középiskolás (Allison Louise Downe, a BLOOD FEAST forgatókönyvírója!) az egyetemi tanulmányaihoz szükséges ötszáz dollár reményében vonakodva ugyan, de hajlandó megválni ruháitól néhány pinup fotó erejéig, azt viszont már a habonyárpis sérója mellé lelkiismeretet is növesztő fényképész sem képes tétlenül végignézni, amit Ajaxék terveznek művelni az ártatlanságát féltve őrző leányzóval.

Mindegyik Something Weird Video bevezetőjében ott virít annak a jelenetnek a részlete, amiben a főnök egyre szűkebb plánokba foglalt szájából kifröcsög a hősnőt és az összes hozzá hasonló nebáncsvirágot egyszer és mindenkorra helyre tévő 'na jól figyelj' kezdetű mondóka. Down inside, You are dirty. Do You hear me? DIRTY! Az asztalán gyerekjátékokkal szórakozó üzletember azt az amerikai mocsokládát (sleazebag) testesíti meg, akinek jellemét a Trumpok és Weinsteinek csiszolják majd fényesre. A fináléban elsütött vizuális geg akár William Castle (THE TINGLER) agyából is kipattanhatott volna: a rendőrök elől menekülő pornográfus a pisztolyával főbe lövi magát - ekkor a fekete-fehér nyersanyag közé egyetlen képkockányi vérvörös keveredik, a szó szoros értelmében felvillantva Lewis következő nagy húzását.

Ha a BLOOD FEAST ajtóstul rontott be az autósmozikba, a SCUM OF THE EARTH óvatos duhajként méri fel a piaci igényeket. A nyomában sarjadt roughie-khoz képest, mint mondjuk a THE BEATUFUL, THE BLOODY AND THE BARE (a Deliria első 'roughie' bejegyzése), sem a nyílt színi erőszak, sem a meztelenkedés nincs túlzásba víve. Meglehet éppen a visszafogottságából adódik, hogy szennyfilm létére drámaként is el-elműködget a maga primitív szintjén, árnyalatokkal igényesebb képet mutatva a BLOOD FEAST viszonylatában. Pedig nagyjából ugyanaz a gárda szerepel mindkettőben - HGL amatőr színjátszókörében elég volt őszre festetni a hajtincseket, és az itt tinédzsert alakító harmincas fazon korosodó egyiptomi ceremóniamesterré lépett elő.

"Csak egy éber társadalom tudja megvédeni magát azoktól, akik a gyengéken élősködnek." A közszolgálati bejelentéssel véget érő expozéban mégiscsak az a legszebb, hogy annak a szexploitation üzletnek az aljasságáról tudósít, aminek maguk a filmkészítők is vastagon a haszonélvezői voltak. Az én közszolgálati bejelentésem: a gore-opuszain kívül egyetlen H.G. Lewis-t szeretnénk lecsekkolni, akkor ez legyen az.

A SMELL OF HONEY, A SWALLOW OF BRINE (1966)

Byron Mabe, USA

Ott hagytuk abba, hogy David F. Friedman és a THE DEFILERS. A hírhedt exploitation-mogul következő roughie-ját a híres Kovács László fényképezte, még mielőtt megkapta volna a hollywoodi stúdiórendszerbe való bejutáshoz szükséges szakszervezeti tagságit. Összehasonlítva Zsigmond Vilmos THE SADIST-ben nyújtott teljesítményével, Kovács szegénysori korszakának egyetlen fekete-fehér nyersanyagra forgatott munkájában talán kevésbé szembeötlőek azok a magyar emigráns operatőrökre jellemző fogások, melyekkel megújították az amerikai cinematográfiát. Mindenesetre a plasztikus érzékkel irányított fények és ötletes beállítások összessége egy szakmáját a mostoha körülmények dacára is elhivatottsággal űző mesterről árulkodik. Csak pillants rá a mellékelt képkockákra.

A SMELL OF HONEY sztárja persze nem a stáblistán "Art Radford" álnéven kiírt Kovács, hanem Stacey Walker. A hajléktalan texasi lányt egy kaliforniai strandon szedte fel Friedman, és ajánlott neki rögvest főszerepet következő nudie-produkciójában. A THE NOTORIOUS DAUGHTER OF FANNY HILL bemutatásakor több rivális producer, köztük Albert Zugsmith is szemet vetett a fiatal szőkére ("That guy was evil." - mondja Friedman Zugsmithről). A mindig résen lévő Friedman, tartva attól, hogy valaki lenyúlja újdonsült sztárocskáját, három nap alatt összehozott egy forgatókönyvet egyszerű, de Walker "white trash" szexepiljét nagyszerűen kihasználó kis sztorival, mely megelőlegezi az olyan A-kategóriás  szexploitation  erotikus thrillereket, mint a VÉGZETES VONZERŐ vagy az ELEMI ÖSZTÖN.

A titkárnőként dolgozó Sharon (Stone?!) sorban csábítja el munkatársait. Mikor az aktusra kerülne sor, az addig a bájaival gátlástalanul nyomuló lány ledobja magáról aktuális partnerét, bejelenti, hogy ő még szűz, és rendőrért kiált! A nemi erőszakkal megvádolt férfiak életének tönkretételét elégedett mosollyal nyugtázza a bíróságon, és jöhet a soron következő áldozat. Sharon a film hetven perce alatt többször is sikeresen véghez viszi húzd meg/ereszd el játékát, még leszbikus társbérlőjét is lóvá teszi (ekkor hangzik el az örökzöld "I may be a bitch, but I'll never be a butch!"), mígnem ötödszörre egy helyi rockbanda énekesének személyében kifog magának egy nálánál is kattantabb pszichopatát. Azt ugyan nem tudjuk meg, pontosan mi áll Sharon kóros férfigyűlölete mögött (talán megnézte a FASTER, PUSSYCAT! KILLl! KILL!-t?), de azt igen, hogy egy alapos verés után mivé válik az incselkedésből sportot űző némber: drogos prosti az utcasarkon...

Ahogy Friedman, ez a minden hájjal megkent karneváli showman magyarázza: míg a keleti parti kollégák (Radley Metzger és társai) az európai művészfilmeseket utánozták, addig ők Kaliforniában hollywoodi minta alapján, amolyan mini-Álomgyárként terjesztették a fertőt. Friedman a pávatáncot lejtő titkárnő jellemén keresztül tulajdonképpen saját "mindent megígérek nektek, de csak keveset kaptok" filmforgalmazási hitvallását ültette át hevenyészett sztorijába. Ezek a pornó-korszak előtti szennyfilmek hangzatos szlogenekkel teli moziplakátjaikkal, figyelemfelkeltő bemutatóikkal kellették magukat (teaser, avagy a méz illata), kőkemény szexet azonban eszük ágában sem volt prezentálni a nyálukat csorgató nagyérdeműnek.

A vetkőzős jelenetekkel egész estéssé nyújtott, garázs rockkal kísért cselekmény lényegében ötször ismétli meg ugyanazt a dramaturgiát, így aztán a negyedik tekercs környékén meglehetősen egysíkúvá válik a dolog. Szerencsére Friedman a megfelelő pillanatban készen áll, hogy bedobjon valami vadságot, mint amikor az ágyból kiebrudalt férfi a belváros felé veszi az irányt. A felajzott flótás bambán bámulja a fehérnemű boltok kirakatait, képzeletben ellátogat egy sztriptízbárba, szado-mazo szexről fantáziál, megpróbál megerőszakolni egy találomra kiválasztott nőt, végül egy golyóval a fejében végzi. Sorsdráma, tíz percbe belezsúfolva.

A kis Arriflexével bűvészkedő Kovácsot elemében találó képsorokon a BDSM-től a Herschell Gordon Lewis féle gore-ig mindenféle kétes élvezet tiszteletét teszi ("Something for everybody, that was the secret of this racket." - okít minket Mr.F az audiokommentáron), a kellően rossz szájízt maga után hagyó befejezés láttán pedig ismét elgondolkodhatunk az alkotók nőkhöz való hozzáállásáról. Are You listening, Joe Eszterhas?

Ami a szépreményű főszereplőt illeti, a SMELL OF HONEY-t követően a művésznő fogta magát, és visszament Texasba, hogy befejezze középiskolai tanulmányait. Hollywood számára Stacey Walker örök tease maradt.

THE DEFILERS (1965)

Lee Frost, 100% American Roughie

Ha a Deliriát megtaláló keresőszavakból indulok ki (number 1: „beöntés”), akkor a látogatók egy része bizony perverz disznó. Ne értsetek félre, kedves perverz disznók, Ti is szívesen látott vendégek vagytok, és hogy még a kedvetekbe is járjak, időről-időre felidézek nektek egy csodálatos kort, amiben a filmipar bizonyos szegmense csak és kizárólag a Ti abnormális vágyaitok kielégítésén fáradozott. A színpadon Mr. Friedman és a The Defilers!

Carl és Jamie, az állandó füvezésbe és barátnő-szexbe beleunt két semmirekellő jóbarát elhatározza, hogy pusztán szórakozásból elrabolnak egy lányt. A célszemélynek olyannak kell lennie, akit a kutya sem fog keresni, így sétál be a képbe a Hollywoodba szép reményekkel megérkező („színésznő vagy modell szeretnék lenni, vagy valami ilyesmi”) vidéki leányzó. 

Carl, a duó elvetemültebb fele gazdag családjának köszönhetően rendelkezik annyi pénzzel, hogy perverz légyottjaikhoz kibéreljen egy mocskos pincehelyiséget, ide fogják bezárni és szexrabszolgájukká nevelni leendő áldozatukat. Az éj leple alatt először a motel ablakán keresztül alaposan szemügyre veszik a szőkeséget (= vetkőzős jelenet a kukkolást kedvelő nézők számára), aztán a tettek mezejére lépnek. 

Jamie vonakodva ugyan, de belemegy a több napig tartó veszélyes játékba, egészen addig, amíg a szadista hajlamú Carl nadrágszíjával neki nem esik a lánynak (= spanking jelenet az s/m kedvelő nézők számára). Ezt már Jamie nem képes tétlenül nézni, a két férfi közti verekedés során egyikőjük feje a falból kiálló szögben landol. The End. 

   

Képzeljünk el egy rape and revenge történetet, amiből hiányzik a revenge. Ennek a morálisan védhetetlen, az ötvenes években divatos Fiatalkorú Bűnőzés (Juvenile Delinquency) mozikat extremizáló exploitationnek egyetlen célja volt: sokkolni. A nudie cutie hullám után a szex & erőszak ilyen frontális ütköztetése az újdonság erejével tudott hatni, az öt nap alatt, tizenegyezer dollárból készült THE DEFILERS a roughie műfajának egyik korai, meghatározó darabjává vált.

Hogy jól láthatóan elkülönítsék a színesben parádézó nudiektól, a roughie-kat általában fekete-fehér nyersanyagra forgatták, vad dzsessz zenével még tovább "piszkosítva" az összképet. A THE DEFILERS kézzel fogható, ámbár vékonyka forgatókönyvéhez a körülményekhez képest jó technikai színvonal párosul; a fényképezés/vágás/rendezés (mindhárom egyetlen ember keze munkája) a korrekt és a stílusos között ingadozik, a hang élőben került rögzítésre. Aki olvasta a Deliria korábbi roughie-bejegyzéseit az tudja, hogy ebben a fillérekből űzött szakmában ezek nem feltétlenül számítottak evidenciának.

Az első fél óra, vagyis majdnem fele a 68 perces filmnek nem sok izgalmat kínál, de tetszett, ahogy Carl delikvenciáktól hemzsegő karaktere a tengerparti kiruccanás alatt szép lassan feltárulkozik. „There is only one thing that matters in this crummy, square-infested world: KICKS!” Az őt játszó fickó túl öreg a szerephez, viszont ha megtudjuk, hogy Byron Mabe-ről, a roughie-rendezőről van szó (BIG SNATCH; BUSHWHACKER; A SMELL OF HONEY), máris borsódzhat a hátunk még a gondolatától is.

„I'm a 100% American Stud." Vajon van-e valami szubverzivitás abban, hogy ezek a szüleik pénzén élő, beatnik szlenget beszélő felnőtt-kisfiúk a nőket csak örömforrásra használó szörnyetegek? A THE DEFILERS az Amerikai Álmot bassza meg hátulról? Erről jut eszembe: a nemi erőszaknál a rendező behúzza a kéziféket, és a kényszer, vagyis a cenzúra szülte véletlen folytán elkövet egy kisebbfajta bravúrt. A kamera diszkréten elfordul és az akciót egyre idegesebben figyelő Jamie arcára szegezi tekintetét. Hatásos.

Függetlenül attól, hogy nem a legjobb roughie, amit eddig láttam, a THE DEFILERS-nek helye van az amerikai exploitation-evolúció grafikonján, én például a THE LAST HOUSE ON THE LEFT elé ajánlanám bemelegítésnek, amolyan 'miből lesz a cserebogár' alapon. Bár készítettek ennél sokkal húzósabb dolgokat is a témában, a film azzal válik autentikussá, hogy ugyanúgy kezeli a női szereplőit, ahogyan a „főhősök”: üresfejű, levetkőztethető, eldobható húsdarabok ők az exploitation hentespultján. A producer David F. Friedman ezzel a filmmel lépett ki H.G. Lewis árnyékából. Rendezte: az a ZERO IN AND KILL-es fószer. Ezek az anyaszomorítók nem vicceltek.

Válogatott aranyköpések David F. Friedman audiokommentárjából:

„There were three talents in this business:

Russ Meyer, Radley Metzger and Lee Frost.”

„The only difference between take 1 and take 6

is sixhundred feet of film.”

„I don’t like to sound too immodest, but we invented the roughie.”

„Because it’s in black and white, it just has more of that forbiddenness about it, that old stag-film „oh boy” thing.”

 „The kid I’ve hired to play the lead froze on his first day on camera. Byron came up to me: „I can play that part!” I said go home, change your clothes and get back here. This was his first movie in Hollywood.”

„Jerry was in BLOOD FEAST, 2000 MANIACS, COLOR ME BLOOD RED and several of our nudist camp movies.”

„It was a combination of sex and gore,

everything that makes life worthwhile.”

„The kids were all rioting and two weeks later, Sam Katzman at AIP has a picture in production called RIOT ON SUNSET STRIP. Katzman was great at that thing. There’d be an explosion somewhere and he would have an explosion-picture out in six weeks.”

„We were having a lot of problems with the police department

of LA. Those damned filmlabs would call the vice squad when they screened the print.”

"Ed Wood would came down and borrow 50 dollars."

„There was some fairly  intricate dialogue in this thing.”

„I’m a great believer of the tease.”

„The girl does not have very big bosoms. 

I noticed it is very common with Swedish girls.”

„First day of shooting RACE WITH THE DEVIL, Lee Frost shot 600 feet of usable footage. For a major company picture, it’s incredible! They are lucky if they have a hundred feet.”

„That damn mouse cost me five dollars!”

„The trailer was nothing but a bunch of stills.

The titlehouse wouldn’t dare to touch the footage so I just took a camera and shot those stills.”

A Gore (másik) keresztapja: David F. Friedman

David F. Friedman a nudie, roughie és gore pionírja. Aki olvasta könyvét, hallotta audiokommentárjait, az azt is tudja, hogy egy két lábon járó exploitation történelemkönyv. Produceri karrierjét akkor kezdte, amikor a hadseregtől leszerelve eladott pár katonai fényszórót Kroger Babb-nak, a hírhedt utazó mozi-ügynöknek Babb roadshowjában dolgozva hamar megtanulta, hogyan lehet óriási pénzeket szakítani még a legócskább filmek forgalmazásával is. Ezt a know-howt örökítette át a hatvanas évek elejére, amikor összeismerkedik Herschell Gordon Lewis-zal. Az interjú egy régi Fangoriából van fordítva, így elsősorban a horrorra koncentrál.

Ki volt a BLOOD FEAST értelmi szerzője, Ön vagy H.G. Lewis?

Mindketten egyformán vétkesek vagyunk. Közösen vázoltuk fel a sztorit, és Allison Louise Downe (nudie-színésznő) írta meg a forgatókönyvet. Connie Mason szerepeltetése az én ötletem volt. Herschell nem volt elájulva tőle, mert borzasztó rossz színésznő volt, de én ragaszkodtam hozzá, hogy benne legyen a BLOOD FEAST és a 2000 MANIACS-ben, mert nemcsak nagyon szép lány volt, de „Az év Playmatejeként” piaci értéke is volt a nevének. A chicagói Playboy-klubban mutatták be nekem, én pedig felajánlottam 175 dollárt a három munkanappal járó szerepért. A 24.000 dollárból készült BLOOD FEAST bármennyire is topis és borzasztó, egy egészen új műfajt teremtett meg.

Akadtak gondok a cenzúrával?

Erre én máshogy emlékszem, mint Herschell, mert mindössze egyetlen ilyen ügy volt, és annak is én álltam a hátterében. Az összes trükköt, ami a nagykönyvben meg van írva bevetettem, hogy hírhedté tegyem a filmünket. Az egyik az volt, hogy sikerült beszereznem egy bírósági végzést, ami kitiltotta Saratosa városából a BLOOD FEAST-et. Ezt a dokumentumot elég volt lepasszolni néhány újságírónak, és hamarosan már az országos hírekben is benne voltunk. Sajnos a végzés valóban érvénybe lépett, ezért bíróságra kellett mennem, hogy feloldják.

Az ilyen publicitás megfizethetetlen…

Így van, még a Newsweek is foglakozott velünk, ami egy exploitation filmmel addig még sosem fordult elő. Rengeteg kritika megjelent a BLOOD FEAST-ről, de a Newsweek cikke volt legmókásabb. A film végén ki van írva, hogy a producerek megköszönik a Közegészségügyi Hivatal közreműködését. A kritikus ezt írta: „Nem értem, miért köszönték meg a Közegészségügyi Hivatalnak. Nem az ő feladatuk lenne eltakarítani ezt a szemetet?”

Milyen más promóciós trükköt alkalmazott?

A filmet először a chicagói irodánkban vetítettük le. Mikor megkérdeztem a feleségemtől, milyennek találta, ő egyetlen szóval válaszolt: „hányadék”. Ez adta az ötletet arra, hogy egy héttel a premier előtt minden autósmoziban hányózacskókat osszunk ki. Végül több mint kétszázezret kellett legyártatnunk. Chicagótól jó messze mutattuk be a filmet, így senki sem vette volna észre, ha megbukunk. De mint tudja, nem volt bukás. Az a történet, miszerint egy hosszú forgalmi dugóba kerültünk, ami egy BLOOD FEAST-et vetítő autósmoziba vezetett, valóban igaz. A Nemzetőrség be akart minket kasztlizni, amiért az egész kerület közlekedését a feje tetejére állítottuk! A déli államokban lévő forgalmazókkal is szerződést kötöttünk, személyesen mentem le elmagyarázni, hogyan csapjanak hűhót a film körül, hogyan használják a hányózacskókat, a plakátokat, mintha csak egy nagycirkusz érkezne a városba. Tudja, az egész exploitation lényege az, hogy még az előadás előtt megkapják az emberek a show nagy részét.

A BLOOD FEAST annyira sikeres volt, hogy már hat héttel a bemutató után profitot könyveltünk. A moziüzemeltető Stan Kohlbert meg is bízott minket a következővel, és mi megcsináltuk a 2000 MANIACS-t. Herschell írta egyedül, de az alapötlet tőlem származik. A Broadwayen láttam a Brigadoon titka című musicalt (Tommy, az amerikai turista, egy elvarázsolt skót faluba, Brigadoonba téved. 100 évente egyszer Brigadoon lakói felébrednek évszázados szendergésükből, de csak egy napra, hogy aztán ismét álomba merüljenek. - Port), Herschell pedig áthelyezte a történetet Délre. Körülbelül 70.000 dollárból készült és hasonlóan lett forgalmazva, mint a BLOOD FEAST. A COLOR ME BLOOD RED volt az utolsó film, amit Herschellel közösen csináltam.

Miért vált szét ez a nyerő páros?

Az én hibámból, egy hülye nézeteltérés miatt. Herschell sosem gondolt a konkurenciára, míg én állandóan trash-filmeket néztem, hogy tudjam, miben sántikálnak a többiek. Amikor mi a COLOR ME BLOOD RED-et csináltunk, Hollywoodból egyre jobb minőségű filmek jöttek ki, mint például az American International Pictures Poe-filmjei. Én abban hittem, hogy ha fel akarjuk venni velük a versenyt, nekünk is fel kell javítani a színvonalat. Herschell ezt nem így látta. Megkértem, csináljon második felvételt azokról a jelenetekről, amiket én túl csiszolatlannak éreztem, de szerinte azok úgy voltak jók, ahogyan elsőre felvette. Ekkor mondtam neki, hogy ideje külön utakon járnunk, és elmentem Kaliforniába.

A SHE FREAK volt az első horror, amit Lewistól függetlenül készített?

Igen, de előtte csináltam egy fekete-fehér filmet, a THE DEFILERS-t. A Lepkegyűjtő című könyv átdolgozása, két punk szórakozásból elrabol egy lányt. Van egy verekedés a végén, amikor az egyik srác fejét nekivágják a falból kiálló szögbe - az egy nagyon sokkoló jelenet. Én írtam, vettem fel a hangot, és mint saját filmjeimnél általában, a kamerát is néha én kezeltem.

A SHE FREAK a FREAKS (Tod Browning, 1932) szándékos másolata?

Igen. A FREAKS-et még kilenc évesen láttam, és soha az életben nem fogom elfelejteni. A legnagyobb problémám az volt, hogy híján voltunk igazi torzszülötteknek. Mikor Browning az eredetit készítette, az utazó karneválok tele voltak ezekkel az emberi furcsaságokkal, akiket aztán a filmjében szerepeltethetett. De 1966-ra az ilyesfajta exploitationre már rossz szemmel néztek, Kaliforniában még a törvény is tiltotta. Így hát a törpe és még néhány másik kivételével az összes freak hamisítvány.

Még úgy is elég félelmetesnek tűnnek…

Egy Harry Thomas nevű fickó készítette a maszkokat (Thomas az ötvenes évek olcsó szörnyfilmjeinek, köztük Ed Wood klasszikusainak a speciális effektusaiért volt felelős - szerk.). Elég sikeres volt a mozikban és még mindig kapós videón. Bill McKinney, aki később a DELIVERANCE-ben alakította az egyik hegyi parasztot, itt kezdte. Byron Mabe rendezte nekem, ő a THE DEFILERS-ben is benne volt, hasonlóan Herschell-hez, vele is nagyon könnyű volt kijönni.

Miért nincs kiírva a neve az ILSA, SHE-WOLF OF THE SS stáblistáján?

Én kértem, hogy vegyék le. Több ok miatt is nagyot csalódtam azokban az emberekben, akik felkértek a munkára. Ez azon kevés esetek egyike volt, amikor alkalmazottként dolgoztam és nem én voltam a film tulajdonosa. Egy Cinepix nevű kanadai cég keresett meg, hogy legyek a filmjük producere. Elküldtek egy 150 oldalas forgatókönyvet, amit rengeteg pénzből lehetett volna csak leforgatni - a végén egy egész hadseregnyi katona vonul fel, hogy felszabadítsa a koncentrációs tábort! Lefaragtam és beszűkítettem a történet keretét. Az egészet a Hogan Hősei lebontásra váró színfalai között csináltuk meg. A telket már eladták egy építési vállalkozónak, én pedig egy hétre kibéreltem a helyet, ami alatt leforgattuk az ILSA-t. A végén porig égettük a díszletet. Felküldtem Kanadába a musztereket, ott tették össze a filmet. Eredetileg Phyllis Davis (korabeli tévésztár) játszotta volna Ilzát, de amikor elolvasta a forgatókönyvet, visszautasított. Dyanne Thorne-t még burlesque-táncos korából ismertem, ő vállalta, majd később többször is eljátszotta a szerepet. Volt egy Ilza-film, amit beharangoztak, de sosem készült el: „Ilza Találkozik Bruce Lee-vel a Bermuda-háromszögben”. Óriási cím!

Ki csinálta a speciális effektusokat az ILSA-ban? Nagyon hatásosak.

Joe Blasco-t szerződtettem, aki most az ABC csatornánál irányítja a make-up részleget. Levetítettem neki a 2000 MANIACS-t, hogy megmutassam, mit is akarok tőle. Rögtön hangulatba került, és olyan hátborzongató effektekkel állt elő, amit addig még senki sem látott. Például ott van, amikor Ilza és két náci asszisztense levágják a fickó heréit, vagy egy lányt elevenen megnyúznak, illetve forró vízben kifőznek. A leghírhedtebb jelenet az, amikor a banketten az a meztelen lány a nyaka köré tekert zongorahúrral áll egy lassan olvadó jégtömbön. Mire vége a bankettnek, a lány fel van akasztva.

Az Igaz, hogy a rendező Don Edmonds kiütött egy színésznőt?

Az a következő Ilza-film forgatása közben történt, abban, amelyikben az olajsejkek vannak. Ahhoz nem volt személyesen közöm, de pont aznap Radley Metzger-rel közösen kilátogattunk a forgatásra és szemtanúi voltunk az esetnek. Don Edmonds színészként szerepelt Frankie Avalon beach-party filmjeiben, az ILSA előtt legfeljebb csak nudie-kat rendezett. Rendes fickó, csak kissé temperamentumos.
Éppen azt a jelenetet forgatták, amiben az arab rabszolgakereskedők elárverezik a lányokat. Az egyik arabnak sikerült százezer dínárért eladnia az egyik lányt. A jelenet végén Don már szemmel láthatólag nagyon ideges volt, mert kezdtek kifogyni az időből. Gyorsan kameraállást váltottak, és egy másik lány is eladásra került, ezúttal tízezer dínárért. Miután Don elkiáltotta magát, hogy „ennyi!”, ez a kislány odament hozzá, megérintette a vállát és azt mondta: „Don, az hogy van, hogy ő százezret ért, én meg csak tízet?”. Erre Don megfordult és beküldött az állkapcsára egy jó nagy maflást. Radley elkapta a lányt, én meg Dont betuszkoltam a kocsimba, mielőtt még valaki kihívta volna a rendőrséget.

Mi a helyzet a BLOOD FEAST 2-vel?

Herschell és én sokszor beszéltünk arról, hogy ismét összejövünk és csinálunk valamit közösen, talán a BLOOD FEAST 2-őt. De nem hiszem, hogy ez meg fog történni, mert, hogy őszinte legyek, mi már nem volnánk képesek felvenni a versenyt. Még ha ráköltenénk teszem azt negyedmillió dollárt, akkor sem tudnánk olyan effektekkel előrukkolni, amit az emberek elvárnak egy mai filmtől. Az a cucc manapság egy vagyonba kerül. A BLOOD FEAST nagyon nyersen van elkészítve, de mi voltunk az elsők, és ez volt a sikerünk titka. Elindított egy filmes zsánert, ami mára már messzire eljutott. Herschell és én nagyon szerencsések vagyunk, és most egyikünknek sem kellene csak azért filmet csinálnia, hogy meglegyen a betevő. Azt hiszem eljött az idő, hogy eljárjunk ezekre a retrospektív előadásokra, megválaszoljuk a kérdéseket, aztán meghajoljunk, és ha bármilyen elismerést kapunk, azért legyünk hálásak.

http://www.imdb.com/name/nm0293354/

Utószó: 2002-ben Lewis elkészíti a BLOOD FEAST folytatását, Friedman „executive producer”.

Friedman a Delirián:
SCUM OF THE EARTH
THE DEFILERS
A SMELL OF HONEY, A SWALLOW OF BRINE

+ „Idesüss mim van” rovat: a BLOOD FEAST első vágatlan amerikai vhs kiadása 1982-ből, a hírhedt rosszránézni borítóval: