2019. január 13., vasárnap

THE CASE OF THE BLOODY IRIS (1972)

"Anthony Ascott", olasz

Bongiorno! A Giallo Művektől jöttem.  

A nyereségvágyból elkövetett filmipari bűncselekmény egy húszemeletes bérházban játszódik. A BLOOD AND BLACK LACE formaruhába bújt gyilkos kezdésnek orvosi szikével lemészárol egy prostituáltat a liftben. Maradva Mario Bava alapművének nyomvonalán, másnap az épület felső szintjének egyik lakásában táncosnőt fojt bele a kádba. A megüresedett kéglit a jóképű építész (George "Suspect Nr.1" Hilton) kiajánlja két fotómodellnek (Edwige Fenech és szőke barátnője). Lakva ismeri meg az ember a szomszédjait: a hegedűjén cincogó nyugdíjas professzor és leszbikus lánya, valamint az újságosnál véres horrorfüzeteket vásároló kellemetlen öregasszony ("beteg elme, aki ilyeneket olvas"). A ház külön bejáratú sorozatgyilkosának éjszakai látogatásain kívül Fenechnek leginkább volt férje megy az idegeire. A valamiféle szex-szektát vezető, őrült tekintetű férfi csak nem akar leszállni az asszonyról, miközben az már legszívesebben Hiltonnal hemperegne a szőnyegen. Mik azok a furcsa vércseppek Jennifer testén? Ez az olasz cím.


Virágmotívumtól a leszbikus vonzalmakig minden '71-ben en vogue italo-krimi hozzávaló bele lett dobva a darálóba, hogy aztán a másik végén egy aránylag koherens Sergio Martino giallo jöjjön ki, melyet éppenséggel nem Martino, hanem a spagetti-westernek felől érkező - és a RATMAN-nel távozó - Giuliano Carnimeo rendezett meg. A szokásos gyanúsítottak mindenesetre ott sorakoznak a stáblistán: Luciano Martino producer, Ernesto Gastaldi író, Bruno Nicolai zeneszerző, no meg a Fenech-Hilton páros. A Szerelmi vérszomj egyik nagyjelenetéből kiinduló forgatókönyvben a karakterek, szituációk ilyen-olyan formában már felbukkantak vagy hamarosan fel fognak bukkanni valamelyik Gastaldi jegyezte másik krimiben, ezért amolyan 'Best of Giallo' benyomását keltve szórakoztat, meglepően joviális hangulatban, köszönhetően az ügyön dolgozó két detektívnek. Aszongya (rendőr a leszbikusnak): "Rossz nézni, ahogy egy ilyen gyönyörű lány elvesztegeti a tehetségét. Próbálja csak ki a másik nemet, ezért vagyunk mi itt!" A végére a puritánok is a helyükre lesznek téve - a rémalak egy önjelölt erkölcsrendész, a másságot elutasítók szélsőséges esete.


A film gépies járással halad egyik suspense-jelenetről a másikra, egészen az írói önkény diktálta abszurd (de azért kimagyarázható) befejezésig. Ez nem jelent unott közönyt az alkotók részéről, ahhoz túlságosan jól lett összerakva, de bizonyos giallókban tetten érhető művészi ambíciókról itt nem igazán beszélhetünk. Az érzéketlenség érdekes módon a kamera előtt jelenik meg: a liftben talált áldozat ("Ha ez bárkit is érdekel, egy fiatal lányt meggyilkoltak!"), a nyílt utcán fényes nappal megkéselt nő körül hömpölygő tömeg ("az újság szerint percenként három bűncselekményt követnek el"), az apátiában szenvedő rendőrség (a főfelügyelő a bélyeggyűjteményére fordítja a legtöbb figyelmet) mind-mind mintha azt a paranoiával vegyes félelemérzést közvetítené a kor emberének, hogy egy közönyös emberekkel teli nagyvárosban sehol sem tudhatjuk magunkat biztonságban. Mindehhez tegyük hozzá, hogy az elkövető egy másik hibbant figura alapján öltözik a gyilkosságokhoz, akit meg a Killer Man című horror-fumetti inspirált, és jogosan juthat eszünkbe a tíz évvel későbbi TENEBRE-re.


Rutinos szakembergárdával a háttérben a BLOODY IRIS nem alábbvalóbb Martinóék soron következő ALL THE COLORS OF THE DARK-jánál, a műfaj rajongói örömüket fogják lelni benne. (Beteg elme, aki ilyeneket néz.) Ha netán nem találtuk eléggé feslettnek az erkölcsi fertőt, akkor utána tűzzük műsorra a STRIP NUDE FOR YOUR KILLER-t - a kettő együtt nagyjából lefedi Edwige Fenech domborzati viszonyait és az 'amit tudni érdemes a hetvenes évek első felének szexi giallóiról' tételt.