2011. február 16., szerda

SATAN’S BABY DOLL (1982)

Mario Bianchi, olasz

Az a vicc megvan, hogy "a BURIAL GROUND alkotóitól" ? Gabriele Crisanti vive ancora!


A tavaly jobblétre szenderült producer egyetemi szinten oktatott épülettervezést és művészettörténetet, díszlettervezőként olyan Cinecittá szuperprodukciókba dolgozott be, mint a Liz Taylor főszereplésével készült KLEOPÁTRA (1963). Talán éppen ez a szakmai háttér – na és egy lefizetett portás - játszhatott közre abban, hogy a zéróhoz közeli költségvetésből kigazdálkodott SATAN’S BABY DOLL belső jeleneteit a híres római Braschi-palotában vehették fel.


Producerként Crisanti harmadvonalbéli rendezőket alkalmazva készítette spagettiwesztern, maffiaszex, erotikus vígjátékait -
– később, a nyolcvanas évek közepétől, az olasz filmgyártással együtt marginalizálódva sokkoló célzatú dokumentumfilmek forgalmazásával próbál a felszínen maradni.


A szintén szebb napokat látott Stelvio Massival (EMERGENCY SQUAD) karöltve egy latin-amerikai expedíciót finanszíroz. Az ott forgatott anyag és a különböző helyekről összegereblyézett archív felvételek négy szexet, erőszakot és egyéb humán és állati atrocitásokat összekutyuló mondo filmre voltak elegendőek. „Vasból van a gyomra? Akkor nézze meg a Kutyavilág legújabb részét!”, hirdette a MONDO CANE OGGI (1986) plakátja. A vágóhídi sertésfeldolgozást megörökítő képeket egy Aids-ben meghalt férfi felboncolása követi. La veritá, tutta la veritá...


Liz Taylor és az aidszes hulla között útba esett az Italo Gore ’80, amiből Crisanti is kivette a részét. Az olasz horror legkeményebb éveiben egymás után öt filmet készíttetett, melyek közül a hírhedt GIALLO A VENEZIA krimit leszámítva ma már mindegyik hozzáférhető dvdén (hurrá!). A BURIAL GROUND-ot is magába foglaló időszak a MALABIMBA-val kezdődött (Andrea Bianchi, 1979) és azzal is ért végett, hiszen a SATAN’S BABY DOLL nem más, mint a MALABIMBA remake-je.


„Újra leforgatni a Malabimbát egy hülye ötlet volt. Nem akartam részt venni a szexjelenetekben, úgy éreztem kihasználnak és megaláznak.” – Mariangela Giordano (Mrs. Crisanti)

A gyógyíthatatlan skizofréniában szenvedő „Sátán bébidollja” (pokoli képzavar ez az angol cím) egyszerre akar szexfilm lenni, és egy olyan pszichedelikus-gótikus olasz horror, mint amilyen egy dekáddal azelőtt a NUDE FOR SATAN vagy a REINCARNATION OF ISABEL volt. A huzatos kriptahangulatért a legelső olasz horrorban (I VAMPIRI, 1956) is közreműködő Piero Regnoli a felelős, aki Crisanti alapból értelmetlen sztoriját próbálta forgatókönyvvé varázsolni.


A várkastély heroinista, impotens ura (Aldo Sambrell, spagettiweszternbandita) feleségét gyászolja. A kastély alatti katakombákban fekvő friss holttest (Marina Frajese, olasz pornósztár) a lánygyermeküket megszállva áll bosszút a haláláért felelős férjen és annak rokonain. A mozgássérült sógor kukkolja a leszbikus apácát (a 40+osan is dögös Mariangela Giordano), a családorvos az emésztőgödörben végzi, a komornyik (nemtom ki játssza, de nagy arc!) csirkét áldoz az oltáron. Mivel elég nagy a Sátán állatkertje, belefér még egy zombi is.


A vásznon téblábolók degeneráltsága arra enged következtetni, hogy a rendező Mario Bianchi bizonyára a szintén Crisanti-bérenc Andrea Bianchi (STRIP NUDE FOR YOUR KILLER, BURIAL GROUND) közeli rokona. Valójában nincs közük egymáshoz, de ez nem azt jelenti, hogy a főállásban pornográfus Mario családjában ne lett volna legalább egy sleaze-maestro, ugyanis édesapja rendezte a RIVELAZIONI DI UN MANIACO SESSUALE AL CAPO DELLA SQUADRA MOBILE-t (angolszász moziplakát ITT).


A mumifikált zombin kívül tulajdonképpen nincs horroreffekt vagy splatter, így a BURIAL GROUND-ot még éppen hogy elviselők hamar elunhatják. Pornográfiának szintén nem elég explicit, leszámítva azt a két Frajese-szifonpatront, amiket csak az XXX-es változtban (német dvd?) láthatunk. Van tehát egy filléres fumettik és Jess Franco erotikák minimalizmusát magáévá tévő, zavarba ejtően ambíciótlan  pszeudo-pornóhorrorunk - akkor meg mi a jó ebben a búbánatban?


Sorolom: a Goblint megszégyenítő főcímzene; a nonszensz párbeszédek delíriuma; az alkalomadtán egész tetszetős képeket produkáló fényképezés; a 74 percnyi erkölcsi fertőre nagy kegyesen pontot rakó finálé és az utána maradó "mi a faszom volt ez?" fíling. Ezek azok, amik megfizethetetlenek, minden másra ott van a Mastercard, amivel példának okáért megvehetnéd nekem a MALABIMBA dvdéjét. Ördög látja lelkem, de nekem az is kell!