Armando Crispino, olasz
Az ember, aki túl sok giallót nézett
Crispino banális krimijét némi fenntartással ugyan, de végül a legrosszabbak közé soroltam Giallo Listámon. Technikai szempontból kétségtelenül rendben van, de ha jobban belegondolok, inkább jöjjön egy harmadosztályban kivitelezett agymenés (FRENCH SEX MURDERS), mint a MACCHIE SOLARI, ami annyira túlbonyolítottan akar megfelelni az Argento-szabályoknak, hogy - egy filmbéli karakterhez hasonlóan - hamar belefullad a saját hányásába.
Az agyhalál fél órán belül beáll, miután a néző kellően el lett homályosítva mindenféle lehetetlen alakokkal, akik messziről bűzlenek a "vörös hering" szagától. Rendben, a giallokban mindig voltak potenciális gyilkost mímelő szereplők, de ezt a félrevezetést oly fantáziátlanul teszi Crispino forgatókönyve, hogy azt már nem is olyan nagy öröm nézni, pláne ha ilyen haláli komolyan van előadva. A pálmát a Rómában ministráló pap viszi el, aki előző életében tömegbalesetet okozó amerikai autóversenyző volt ("I've already killed a lot of people, I will kill You too!"). Persze nem ő a gyilkos, se a sánta házmester (esküszöm, van ilyen is), hanem a kertész.
Az agyhalál fél órán belül beáll, miután a néző kellően el lett homályosítva mindenféle lehetetlen alakokkal, akik messziről bűzlenek a "vörös hering" szagától. Rendben, a giallokban mindig voltak potenciális gyilkost mímelő szereplők, de ezt a félrevezetést oly fantáziátlanul teszi Crispino forgatókönyve, hogy azt már nem is olyan nagy öröm nézni, pláne ha ilyen haláli komolyan van előadva. A pálmát a Rómában ministráló pap viszi el, aki előző életében tömegbalesetet okozó amerikai autóversenyző volt ("I've already killed a lot of people, I will kill You too!"). Persze nem ő a gyilkos, se a sánta házmester (esküszöm, van ilyen is), hanem a kertész.
Mimsy Farmer a 4 FLIES ON GREY VELVET-ból lett leszerződtetve, ahogy Ennio Morricone is egy Argento filmből visszamaradt partitúrából rutinoz. A napkitörések indukálta tömeges öngyilkossági hullám eredeti ötlet, de végső soron ez is csak azért lett beleszőve a cselekménybe, hogy elterelje a figyelmet magáról a bűntényről, ami jószerivel teljesen érdektelen (tegnap láttam, de ma már meg nem mondom ki-mit-hogyan-kivel).
De akkor miért is volt az egyik legismertebb giallo Amerikában? Joseph Brenner, a TORSO amerikai sikere mögött álló marketingzseni 1977-ben újravágta, átnevezte és betette az összes létező grindhouse-ba, hogy AUTOPSY néven elhíresüljön boncolásos jeleneteivel. A filmben valóban van egy igazi boncterem (Miss Farmer patológián dolgozik), bizonyára ide volt beillesztve a mondo matéria valami dokumentumfilmből, a dvdén megjelent európai verzióban ennek a gimmicknek nyoma sincs. Viszont a zombis rész az elején nem rossz, kár, hogy a morbid hangulattal rendezőnk nem tudott mit kezdeni.
Vajon az első, szintén hangzatos angol címmel ellátott giallójával jobban járunk?
Az etruszk temetőre épült THE DEAD ARE ALIVE (L’ETRUSCO UCCIDE ANCORA, 1972) készítésekor Crispino rendelkezésére állt a legtöbb olyan eszköz, amely egy működőképes giallóhoz általában szükségeltetik. A filmet Erico Menczer fotografálta (A KILENCFARKÚ MACSKA), musiche di Riz Ortolani (gyönyörű szvitje más hangszerelésben majd a CANNIBAL HOLOCAUST-ban csendül fel újra), Umbria vidéke igazán különleges látványt nyújt, a hollywoodi diliházból kiszökött színészek között még egy Oszkár-díjas is akad.
Némi jószándékkal azt is rá lehetne fogni, hogy véres mint egy slasher, de amondó vagyok, hogy egy Péntek 13 rajongó ezt széltében-hosszában végig tudná ülni. Pedig ebben is van egy Jason, imígyen hívják a jóvágású, de felettébb bunkó amerikai régész-fényképész főszereplőt (a tévészínész Alex Cord felettébb bunkó alakításában), aki az egyik sírbolt falfestményén felfedezi Tuchulcha képmását.
Tuchulcha a maga idejében egy szúrós tekintetű etruszk démon volt, ki bunkósbotjával csapta agyon áldozatait, éppen úgy, ahogyan azt a lelet feltárása után pár órával a gyilkos teszi az ásatás helyszínén szerelmeskedő tinédzserekkel.
A nekropolisz környékén talált holttestek lábfejére húzott balett topánkák és a tetthelyen hagyott magnetofonból szóló Verdi opera – most tessék figyelni - a szomszédos kisvárosban megrendezett zenei fesztiválra tereli a rendőrség figyelmét. Micsoda casting-bravúr, hogy a zsarnok temperamentumú karmestert az a John Marley alakítja, aki zavarbaejtően hasonlít Leonard Bernsteinre!
A vazelinezett flashbackből kiderül, hogy az idős maestro fiatal felesége (Samantha Eggar, THE BROOD) régebben Jason szeretője volt. Ezek ketten aztán szétváltak, mert Jason megkéselte a nőt és beutalták a zártosztályra. Az odakozmált fejű exfeleség történetét meséltem már? És mondd csak fiacskám, láttál-e már homicid homokost színes csíkos pólóban?
Crispino bizony nem bánik kesztyűs kézzel a jellemábrázolással, szerintem egész jó telenovellista lett volna Venezuelában, ott nem büntetik az ilyesmit.
Vagy lehetséges, hogy ez a sok gyanús alak csak megtéveszteni hivatott a nézőt, s valójában a háromezer éves Tuchulcha áll a dolgok mögött? Elvégre az ő kezében láttak utoljára bunkósbotot... Szerencsére a Deliria rendelkezik egy olyan arcfelismerő szoftverrel, mely képes egyetlen képkockából azonosítani az elkövetőt:
Most, hogy elszpojlerizáltam a dolgot, házi feladatként keressünk olyan motívumokat, amikkel Dario Argento csak évekkel később fog eljátszadozni: komolyzenére való gyilkolászás (INFERNO, OPERA); családi tragédiák hatása a kiskorúak pszichéjére (PROFONDO ROSSO, NONHOSONNO); stilettó fétis (TENEBRE) - azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy Argento nem Hitchcock vagy Bava szellemi örököse, ahogyan azt a tudatlan filmtörténészek makacsul állítják, hanem Armando Crispinóé.
A horrorisztikai szempontból gazdag táptalajt kínáló etruszk civilizáció még ennél is behatóbb elemzést kívánna, de a DEAD ARE ALIVE mellett így hirtelen csak a BURIAL GROUND etruszk zombijai kószálnak pókhálós elmémben, ennyiből pedig, lássuk be, nem lehet tudományos disszertációt írni.
Crispino „zsenije” abban rejlik, hogy mindezen potenciált csak néhány pillanatra tudja felvillantani (a sírbolt feltárása a porrá váló csontvázakkal; kisvárosi autósüldözés; a finálé), és ez édeskevés egy 100 percig terjengőző, a fantasztikummal meglehetősen fantáziátlanul bánó giallótól.
Argento első két filmjét is társproducerelő német CCC Filmkunst ráaggatott egy edgarwallaszosan hangzó címet - „A sárga sírok titka” - és Wallace Krimiként prezentálta a mit sem sejtő német közönségnek (a moziplakátot használó VHS borítója ITT). Az amerikai DVD-t megjelentető Code Red még ennél is cinikusabb módon bánt el a filmmel, amikor a hátsó borítóra EZT az idézetet választotta.
Ha én nékem lenne egy bunkósbotom...
De akkor miért is volt az egyik legismertebb giallo Amerikában? Joseph Brenner, a TORSO amerikai sikere mögött álló marketingzseni 1977-ben újravágta, átnevezte és betette az összes létező grindhouse-ba, hogy AUTOPSY néven elhíresüljön boncolásos jeleneteivel. A filmben valóban van egy igazi boncterem (Miss Farmer patológián dolgozik), bizonyára ide volt beillesztve a mondo matéria valami dokumentumfilmből, a dvdén megjelent európai verzióban ennek a gimmicknek nyoma sincs. Viszont a zombis rész az elején nem rossz, kár, hogy a morbid hangulattal rendezőnk nem tudott mit kezdeni.
Vajon az első, szintén hangzatos angol címmel ellátott giallójával jobban járunk?
Az etruszk temetőre épült THE DEAD ARE ALIVE (L’ETRUSCO UCCIDE ANCORA, 1972) készítésekor Crispino rendelkezésére állt a legtöbb olyan eszköz, amely egy működőképes giallóhoz általában szükségeltetik. A filmet Erico Menczer fotografálta (A KILENCFARKÚ MACSKA), musiche di Riz Ortolani (gyönyörű szvitje más hangszerelésben majd a CANNIBAL HOLOCAUST-ban csendül fel újra), Umbria vidéke igazán különleges látványt nyújt, a hollywoodi diliházból kiszökött színészek között még egy Oszkár-díjas is akad.
Némi jószándékkal azt is rá lehetne fogni, hogy véres mint egy slasher, de amondó vagyok, hogy egy Péntek 13 rajongó ezt széltében-hosszában végig tudná ülni. Pedig ebben is van egy Jason, imígyen hívják a jóvágású, de felettébb bunkó amerikai régész-fényképész főszereplőt (a tévészínész Alex Cord felettébb bunkó alakításában), aki az egyik sírbolt falfestményén felfedezi Tuchulcha képmását.
Tuchulcha a maga idejében egy szúrós tekintetű etruszk démon volt, ki bunkósbotjával csapta agyon áldozatait, éppen úgy, ahogyan azt a lelet feltárása után pár órával a gyilkos teszi az ásatás helyszínén szerelmeskedő tinédzserekkel.
A nekropolisz környékén talált holttestek lábfejére húzott balett topánkák és a tetthelyen hagyott magnetofonból szóló Verdi opera – most tessék figyelni - a szomszédos kisvárosban megrendezett zenei fesztiválra tereli a rendőrség figyelmét. Micsoda casting-bravúr, hogy a zsarnok temperamentumú karmestert az a John Marley alakítja, aki zavarbaejtően hasonlít Leonard Bernsteinre!
A vazelinezett flashbackből kiderül, hogy az idős maestro fiatal felesége (Samantha Eggar, THE BROOD) régebben Jason szeretője volt. Ezek ketten aztán szétváltak, mert Jason megkéselte a nőt és beutalták a zártosztályra. Az odakozmált fejű exfeleség történetét meséltem már? És mondd csak fiacskám, láttál-e már homicid homokost színes csíkos pólóban?
Crispino bizony nem bánik kesztyűs kézzel a jellemábrázolással, szerintem egész jó telenovellista lett volna Venezuelában, ott nem büntetik az ilyesmit.
Vagy lehetséges, hogy ez a sok gyanús alak csak megtéveszteni hivatott a nézőt, s valójában a háromezer éves Tuchulcha áll a dolgok mögött? Elvégre az ő kezében láttak utoljára bunkósbotot... Szerencsére a Deliria rendelkezik egy olyan arcfelismerő szoftverrel, mely képes egyetlen képkockából azonosítani az elkövetőt:
 |
| 10X nagyítás |
 |
| 20X |
A horrorisztikai szempontból gazdag táptalajt kínáló etruszk civilizáció még ennél is behatóbb elemzést kívánna, de a DEAD ARE ALIVE mellett így hirtelen csak a BURIAL GROUND etruszk zombijai kószálnak pókhálós elmémben, ennyiből pedig, lássuk be, nem lehet tudományos disszertációt írni.
Crispino „zsenije” abban rejlik, hogy mindezen potenciált csak néhány pillanatra tudja felvillantani (a sírbolt feltárása a porrá váló csontvázakkal; kisvárosi autósüldözés; a finálé), és ez édeskevés egy 100 percig terjengőző, a fantasztikummal meglehetősen fantáziátlanul bánó giallótól.
Argento első két filmjét is társproducerelő német CCC Filmkunst ráaggatott egy edgarwallaszosan hangzó címet - „A sárga sírok titka” - és Wallace Krimiként prezentálta a mit sem sejtő német közönségnek (a moziplakátot használó VHS borítója ITT). Az amerikai DVD-t megjelentető Code Red még ennél is cinikusabb módon bánt el a filmmel, amikor a hátsó borítóra EZT az idézetet választotta.
Ha én nékem lenne egy bunkósbotom...
