SCARS OF DRACULA {A SEBHELYES DRAKULA} (1970)

Roy Ward Baker, angol

A SÁTÁN KUTYÁJA mellett jelenleg A SEBHELYES DRAKULA képviseli a Hammer stúdiót a magyar dvdpiacon, ha még egyáltalán kapni lehet valahol (ha még egyáltalán van magyar dvdpiac - vágná rá a cinikusabbja). A kiadó választása – na ne ámítsuk magunkat: ez találták a Studio Canal csomag legalján, és ha már ott volt...  – talán eshetett volna egy valamivel disztingváltabb alkotásukra is, de a gyönyörűen felújított kópia szerencsére jótékonyan takargatja eme ritkán dicsért produkció relatíve szegénységét. Relatíve, mert bár kis költségvetéssel készült, a Technicolorba mártott Hammer-díszletek ezúttal is a nívó érzetét keltik, még ha az egy kissé lefelé nivellál is.

Miután a THE VAMPIRE LOVERS kellőképpen felszexelte a Hammer-horrort, a pár hónapra rá bemutatott A SEBHELYES DRAKULA mégtöbb vérrel és szadizmussal próbálta sokkolni közönségét. Egy teljesen logikus lépés, tudván, hogy Angliában és a kontinensen olyan „keményvonalas” kosztümös horrorokat mutattak be közvetlenül előtte, mint a THE WITCHFINDER GENERAL vagy a hírhedt MARK OF THE DEVIL. Velük ugyan nem kelhet versenyre, de házon belül a SEBHELYES-t a Drakula-sorozat legdurvább darabjaként lehet elkönyvelni.

A nagy hajrában – a stúdió nem kevesebb, mint öt filmet produkált abban az évben -  egy korábban elvetett Drakula-szkript csontváza esett ki a szekrényből, amit a lehető legrövidebb idő alatt kellett megvalósítania a rendezőnek (Baker ezen a ponton rabszolgahajcsároknak nevezte főnökeit). Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy a film távolról sem olyan nagyvonalú és intelligens, mint Fisher Drakulája. Az összehasonlítás már csak azért is elkerülhetetlen, mert a Bram Stoker-alapanyaghoz visszanyúló sztori végtére is az ’58-as DRACULA sajátos, határozottan az exploitation fele tendáló újrafogalmazása.

Rögtön az első képsorok elárulják, hogy mire számítson a jóízlését remélhetőleg a ruhatárban leadó nagyérdemű: Drakula hamvait gyomorbajos denevér hányja le, ismét eljött Christopher Lee nagy napja! (fenti képen CGI by Deliria) Megismerjük a potenciális főszereplőt, a nőcsábász egyetemistát, aki viselkedésével és beszédmódjával a hatvanas évek dandy-világát csempészi a díszletek közé. A Hammer, mielőtt abszolút értelemben modernizálta volna a sorozatot a DRACULA A.D. 1972-ben, már itt jól kivehető gesztusokat tesz a fiatal közönsége felé - az eredmény komikus, ugyanakkor valóban kölcsönöz a történetnek némi frissességet, ahogy ezek a mechanikus narancsok összefutnak a tizenkilencedik századi kocsmárosokkal.

A szomszédos város polgármestere elől menekülő fiatalember Drakula kastélyában talál menedéket, ahol üdvözli őt az alapműből ismert „menyasszony”. Ízibe összefekszenek (hey, ez a hetvenes évek, man!), és ami ezután jön, az bizonyára ledöbbentette az akkori nézőket: ahelyett, hogy Drakula elintézné a srácot úgy, ahogy az a nagy Stoker-könyvben meg van írva, inkább tőrt ránt és se szó, se beszéd, brutálisan megkéseli a vámpírnőt! A sebhelyekből kannibál módjára lakmározó Drakula látványa még Hammeréknek is sokk volt, így ez a jelenet végül a vágószoba padlóján végezte, emlékét egyedül egy standfotó őrzi:

Az ablakon kiugrott főhős helyét bátyja és annak barátnője veszik át, akik a fiút keresve érkeznek a kastélyba. Ez a büdzsé diktálta forgatókönyvírói bravúr lehetővé teszi, hogy Drakulának ki se kelljen mozdulnia lakhelyéről, az összes áldozata házhoz jön, a bevásárlást meg egy távirányítású denevér intézi. A denevérről vagy jót, vagy semmit, ellenben Klove, Drakula torz segédje addig sertepertél, míg végül ellopja a showt mestere elől. A rendszeresen megkorbácsolt, tüzes kardéllel kínzott szerencsétlen flótás sorsa rávilágít a hevenyészett címadásra: valójában a Drakula okozta sebhelyekről van szó, maga a címszereplő egészen a végéig megőrzi makulátlan hullafehérségét.

Állítólag Christopher Lee mániája volt, hogy vissza kell térni a Stoker-regényhez, nem utolsósorban azért, mert a hiú színésznek így az átlagosnál több dialógus juthatna osztályrészül. Jess Franco csütörtököt mondott szöveghű adaptációja után (szintén ’70, egy nagyon sűrű év az euro-horrorban) Lee ismét idézget Stokertől, a kastély falán pókemberként mászó Drakulát szintén a könyv ihlette (és itt vették először filmre), mindez azonban inkább csak másodlagos jelentőségű azon öncélú elemek mellett, melyek a nézők szépirodalmi műveltségére apellálnak a legkevésbé.

Roy Ward Baker üresjáratot nem tűrő rendezésének köszönhetően a slendriánul megírt film végig meglepően szórakoztató tud maradni, talán még jobban is, mint Terence Fisher hivatalos Drakula-folytatása (DRACULA – PRINCE OF DARKNESS, 1966), de Baker vámpír-triója közül inkább a THE VAMPIRE LOVERS-t tenném ki a kirakatba, utána jöhet ez, a pult alól meg a 7 ARANY VÁMPÍR-t tessék kérni.

FRIGHT NIGHT {VESZÉLYES ÉJ} (1985)

Tom Holland, USA

Casio kvarcóra

hamburger & kokakóla

„Spielberg-plán” BMX-szel

Igen, kedves elvtársak, ez volt az álom, amire lehajtottuk kisdobos buksinkat a nyolcvanas évek közepén. Mit tudtuk mi akkor, hogy hová vezet mindez? Aktuális vezérünknek bizony igaza van, amikor figyelmeztet: „Véget ért a nyugati fogyasztói és jóléti társadalom. Új világ következik, amelyben alapvetően megváltoztak a szabályok, s amelynek kihívásaira más válaszokat kell adni.” A Deliria már évekkel ezelőtt hangoztatta ugyanezt, de mindenki játszott tovább a Playstationjével, nézte a Harry Pottert, és Pókember képregényeket olvasott. Azt sem hitte el senki, hogy a szomszédom egy vámpír. Pedig igaz!

A FRIGHT NIGHT (VESZÉLYES ÉJ, amúgy meg FRÁSZKARIKA) egy tini-matiné, olyan „hátulgombolós” mozi, azok közül viszont a legjobb fajta. Látszik rajta, hogy hozzáértéssel, mi több, szeretettel lett megmunkálva, méghozzá olyanok által, akik kenik-vágják a horror műfaját. Mondanám, hogy THE DEADLY SPAWN, de hát az egy másik (Z) kategória.

Tom Holland a THE CLASS OF 1984 és a PSYCHO 2 forgatókönyvírójaként tett szert annyi szakmai hírnévre, hogy vámpírvígjátékát már saját maga rendezhette meg a Columbia Pictures zöldhasúkkal kibélelt ölén. Holland mindkét poszton helyt állt, filmje ugyanolyan jól van megírva, mint rendezve.

„Charlie Brewster életében végre minden sínen van: a gimi krémjéhez tartozik, a legmenőbb csajjal jár. Annyira kúl arc, hogy még a legjobb barátját is szívatja. A bajok akkor kezdődnek, amikor Jerry beköltözik a szomszédba. Jófej srácnak tűnik, de valami nem stimmel vele: senki, beleértve Charlie anyukáját , sem vesz észre semmi különöset vele kapcsolatban. Néhány nagyon furcsa eset után, Charlie kétségtelen konklúzióra jut: Jerry egy vámpír, aki a szomszédok vérére áhítozik. Azonban a fiú sajnos senkit sem tud erről meggyőzni, így egyedül kell kitalálnia, hogyan szabaduljon meg a szörnyetegtől.” (Port)

Elnézést, ez a rimék (aug.18-tól a mozikban; nézze, akinek van rá gusztusa), naszóval: „Charley, a fiatal horrorfilmőrült meg van róla győződve, hogy az új szomszédjuk, Jerry Dandridge vámpír. Természetesen senki sem hisz neki. Tudja, hogy veszélyben az élete, és attól tart, hogy a barátnőjére is szemet vetett a gáláns vérszívó. Végső elkeseredésében Charley a kiöregedett horrorsztártól, Peter Vincenttől kér segítséget, aki filmjeiben mindig tudta, hogyan bánjon el az éjszaka teremtményeivel. A rettenthetetlen vámpírölő azonban valójában sikertelen színész, akinek hamar inába száll a bátorsága. Hát még amikor kiderül, hogy a szomszéd valóban vámpír!”

Talán a szinopszisból is kiderül, hogy egy posztmodern vámpírfilmmel van dolgunk, mely a szintén abban az évben bemutatott THE RETURN OF THE LIVING DEAD mintájára az alműfaj szabályrendszeréről „popkulturáltan” tudomást véve, mértéktartó komolytalansággal teszi USA’85 kompatibilissé a Drakula-mítoszt. Így válik a Hammer filmek Van Helsingjéből egy professzionális Peter Cushing imitátor (a brit Roddy McDowall kitűnősködik a szerepben), aki az Európában teljesen ismeretlen, Amerikában viszont foglalkozásként űzött tévés horror-házigazdaként konfrontálódik a diszkótáncban is jártas, biszex vámpír-juppival. Chris Sarandon sármőr vérszopójában az 1970-es COUNT YORGA éled újjá. A népszerű, folytatást is látott AIP-horrorban a klasszikus vámpírfigura a modern Los Angelesbe tette át székhelyét. A CHILDREN SHOULDN’T PLAY WITH DEAD THINGS című zombikomédia kép-a-képben kameóztatása megint csak Tom Holland műfaji ínyencségéről árulkodik. „Gyerekek ne játszadozzanak a halott dolgokkal” – erről szól a FRIGHT NIGHT!

A rafinált utalásokon (mely a vámpírkörön túl kiterjed Hitchcock, De Palma vagy Sam Raimi háza tájára is) keresztülnézve az egész poszt-Spielberg korszak fundamentumát látjuk viszont ebben a vámpírmesében, ahol a Gonosz legyőzéséhez szükséges katolikus elkötelezettséget felváltja a fikcióba vetett hit. A kereszt Holland filmjében ugyanis csak akkor hatásos, ha használója elhiszi, hogy egy valódi vámpír áll előtte, erre pedig ki más lenne alkalmasabb, mint egy tévéfüggő, a popkultúrát teli szájjal zabáló kertvárosi tinédzser. Egy évtizeddel AZ ÖRDÖGŰZŐ után a mozgókép mitológiateremtő képessége felülmúlja bármilyen más vallásét, a távirányítású katedrálisokban B-mozikat prédikálnak.

Tom Holland legfőbb érdeme – a tetszetős rendezésén túl -, hogy bár megtehetné, mégsem silányítja le az anyagot holmi paródiává („Mérhetetlenül dühös tudok lenni azokra, akik a horror műfaját lenézik.”, nyilatkozta a Fangoriának). A FRIGHT NIGHT hangvétele úgy könnyed, hogy közben kőkemény szoft-horrorként sem vall szégyent. Utóbbit korának leglátványosabb speciális effektusai támogatják meg, még a mindig problémás denevér-reptetés is nagyszerűen van megoldva, a farkasemberes jelenet alatt elakad a lélegzet. Ahogy Peter Price könnyeivel küszködve nézi az orra előtt agonizáló kreatúrát, hirtelen arról is megfeledkezünk, hogy egy All-American tinédzserfilmet nézünk a nyolcvanas évek közepéről, amely valószínűleg úgy fog befejeződni, hogy mindenki nagyon happy (és valóban).

Apropó, a tinifőszereplők közül említésre méltó Amanda Bearse túlkoros jelenléte - két évvel később Bearse harmincas elvált nőként hozza a frászkarikát Al Bundy agyára az ultimét amerikai horrorshowban (aka. Rém Rendes Család).

A film megérdemelt nemzetközi sikere kisebb vámpírinváziót indított el a grindhouse mozikat gyermekmegőrzővé alakító Hollywoodban: ONCE BITTEN, THE LOST BOYS, NEAR DARK, THE MONSTER SQUAD, VAMP és persze az elkerülhetetlen FRIGHT NIGHT 2.

PETS (1973)

Raphael Nussbaum, USA

Ravasz róka ez a PETS. Vegyük a borítót: két láncravert nő, Csoki és Vanília, alattuk a felirat „Minden nőben egy állat lakozik...” Ezért manapság minimum hat hónap felfüggesztett járna, de ’73-ban vagyunk, a LAST HOUSE ON THE LEFT - TEXAS CHAINSAW MASSACRE közé belőve mocskosul rendben van az ilyesfajta provokatőrség.

És a film úgy is indul, ahogy az egy igazi grindhouse játékostól elvárható. Los Angeles külvárosában két white trash testvér vitatkozik a parkolóban, a lány elfut brutális bátyja elől, aztán jönnek a fekák, verekedés, főcím – good shit! Eközben többször is szakadással fenyeget a celluloid, a tisztára suvickolt remaszterek korában jó végre látni egy kópiát, ami majdnem olyan piszkos, mint annak a negyvenkettedik utcai mozinak a padlószőnyege, ahol ezt vetítették.

A hajléktalanná vált szőkeség, Bonnie (Candice Rialson – holy smoke!) Malibu gazdag negyedében sétálva jön össze a kisstílű, de annál erőszakosabb blaxploitation-csajjal, és közösen elrabolnak egy pénzeszsáknak látszó idősebb pasast. Amíg társa kipakolja a házat, Bonnie a fickóra vigyáz (megesik az első szexjelenet), de a zsákmányból nem jut neki semmi. -You’re not a kitten, You are just a little pussy!

Az átvert lány ismét egyedül bóklászik tovább, mígnem szembejön vele Geraldine (Joan Blackman). A leszbikus festőnő szárnyai alá veszi Bonnie-t, s készít róla egy portrét, amit rögtön meg akar vásárolni egy dúsgazdag műgyűjtő (Ed Bishop - nagyszerű). Az őrülten féltékeny Geraldine és a ’mindegy kivel csak csináljuk’ Bonnie nem sok jóval kecsegtető kapcsolatába egy fiatal betörőfiú tenyerel bele.

Már több mint felénél járunk, és nekem eszembe jut a borító. Valami itt gyanús, mert a cunamiként felénk áradó dialógusok szinte minden húzósabb exploitation elemet lemosnak a színről. Nem akármilyenül odahányt mondatok ezek, mint egy roughie-ban, hanem jó előre megírt – mit megírt, túlírt – párbeszédek, egyszerre keltve az intelligencia és a vagányság benyomását. Mi ez, egy kibaszott Tarantino film??

Nem, hanem három egyfelvonásos színpadi tragikomédia összevont adaptációja, innen a szokatlanul epizodikus dramaturgia, melyben karakterek jönnek, majd örökre eltűnnek, az egyetlen biztos pont Bonnie és az ő "fejlődéstörténete" a szexuális forradalmat követő homályzónában. A kevésbé intellektuális szexploitationre felkészült lélelknek már éppen kezdene terhessé válni a dolog, amikor az utolsó felvonásban a leszbikus nyomás alól kibúvó Bonnie a műgyűjtő kitárt karjaiba fut.

A lány  a csöbörből egy olyan vödörbe pottyan, aminek nem szeretném felfedni a tartalmát, különös tekintettel arra, hogy érzésem szerint a befejezést a háziállat-létről elmélkedő forgatókönyvírók is meglepetésnek szánták. A különcségében a THE CANDY SNATCHERS-hez vagy a BONE-hoz hasonlítható PETS a végére helyre teszi magát, félig meddig konkretizálódik a dvdborító is, Bonnie pedig pussycatből végre kittenné változik ebben a beteg, beteg világban. Én nem leszek sohasem a játékszered...

És ne hagyjuk ki a kihagyott jelenetet, mert vicces!

THE AVENGERS (vol.3)

NIGHT OF THE LIVING DEAD {AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA} (1990)

Tom Savini, USA

Tegnap éjjel szörnyű rémálom gyötört: olyasvalaki kattintott rá a Deliriára, aki nem látta az 1968-as NIGHT OF THE LIVING DEAD-et. Kétségbeesetten próbáltam eltorlaszolni a virtuális bejáratokat, miközben egyre többen és többen gyülekeztek odakint a kibertér sötétjében. Nem láttuk, nem láttuk - skandálták rendületlenül, és én végső elkeseredésemben a Blog Törlése gomb felé nyúltam...

A NIGHT OF THE LIVING DEAD '68-ból az archetipikus modern zombifilm. George A. Romero (A, mint Atyaúristen) home-made, fekete-fehér filmjében demitologizálta az addig a vudu valláshoz így vagy úgy kötődő jelenséget, az élőhalottak ott és akkor a popkultúra máig rendszeresen foglalkoztatott mozisztárjaivá váltak. Nem mellesleg minden idők egyik legjobb horrorfilmje.

Az 1990-es, azonos című változat - merthogy ez kerül most boncasztalra - azon egyáltalán nem titkolt szándékból látott napvilágot, hogy a kultuszművük jogdíjaiból kisemmizett alkotók végre egy kis pénzhez jussanak. A hosszú éveken át dédelgetett projektre végül a Cannonból kivált Menahem Golan hozta össze a négymillió dollárnyi költségvetést, melynek fele egyenesen az érintettek zsebébe vándorolt.

A Golan vezette 21st Century Film Corporation neve akkoriban olyan box-office katasztrófákhoz kapcsolódott, mint a Freddy Krügeres THE PHANTOM OF THE OPERA, vagy a Marveltől licenszelt, az Imdb tőzsdéjén jelenleg 2.9 ponton jegyzett CAPTAIN AMERICA. A NIGHT OF THE LIVING DEAD fedőnevű pénzmosási hadműveletre az 1990-es Halloween szezonban került sor, és akkorát taknyolt, mint ide Pittsburgh.

Még mielőtt átkapcsolnék szubjektívbe, érdemes kitérni a készültének körülményeire, valamint a kritikai fogadtatásra, azok ugyanis horrorisztikusabbak, mint bármi, ami végül a vászonra került.

Két héttel a munkálatok megkezdése után a Columbia Pictures megveszi a disztribúciós jogokat Golantól. Valószínűleg ekkor szembesültek azzal, hogy a költségvetés tetemes része eltűnt (Golannál ez business as usual).  A hollywoodi öltönykommandó kilátogat a forgatásra, és ellentmondást nem tűrve oldalakat tépnek ki a forgatókönyvből. „George (Romero) és én köztem máig tabutémának számít a remake” árulta el a rendező, Tom Savini a Mad Movies magazinnak. „Mivel időrendben forgattam, egyedül a temetőtől a házban játszódó első néhány jelenetig tartó részt tudtam korrektnek mondható körülmények között megcsinálni.”

Savini számos ötletéről kénytelen volt lemondani a stúdió állandó zaklatása és a drasztikusan lerövidített forgatási idő miatt. „Az volt az érzésem, hogy se George-nak, se a többi producernek nem tetszett a filmem. Egyikük, John Russo (az eredeti társírója ) ezt nyíltan a szemembe is mondta.” Arra a kérdésre, hogy a remake vágatlan, rendezői változatához asszisztálna-e, Savini határozott nemmel válaszol. "Ez a film még 30%-át sem képviseli annak, amit eredetileg elképzeltem. A director's cut egyedül a storyboardjaimon létezik."  Savini még jó képet vág a DVD extráihoz (érthető: a Columbia adta ki a hazánkban is forgalmazott lemezt), később viszont élete legrosszabb élményének nevezi a forgatást.

Történetünk idején az Amerikai Mozgókép Szövetség vasököllel csapott le a horrorfilmekre. A DAWN és a DAY OF THE DEAD - megkerülve az MPAA-t és a velük járó 'X' besorolást - úgynevezett Unrated változatban jutottak be az Egyesült Államokbeli forgalmazásba. A nyolcvanas évek végétől azonban a mozihálózatok nemcsak az X, de az Unrated filmek műsorra tűzését is megtagadták. A producerek paranoiás félelme a korhatárbizottságtól egyenes úton vezetett az öncenzúrához, melynek eklatáns példája a NOTLD: Tom Savininek, a briliáns maszkmesternek, a gore effektek koronázatlan királyának első és egyetlen nagyjátékfilmje visszafogott.

Ez az, amit NEM látsz a NOTLD-ben (munkakópia)

A romeltakarítás nagy részét a szőrös szívű horrorzsurnaliszták végezték el, akik stílszerű módon elevenen trancsírozták fel a remake-et. A Fangoria lagymatagnak (tepid) nevezte, rosszmájúan megjegyezve, hogy Romero végső konklúziója, miszerint a zombik mi magunk vagyunk, most már a filmkészítőkre is igaz. Chas Balun így summáz: "Teljes csőd (total misfire), amely karót döf mindazok szívébe, akik szerették az eredetit." A főszereplő Tony Todd, aki a NEW JACK CITY Wesley Snipes-ból sztárt csináló szerepét utasította vissza Savini kedvéért, azóta is megvetéssel beszél a filmről és annak producereiről (olvasd: Gorezone #25). A mozipénztáraknál fejbe lőtt zombifilm egy idejekorán derékba tört rendezői karriert maga után hagyva a kábeltévék és videokazetták homályába temetkezett...

... Ahol aztán ha nem is kultstátuszt, de egyre több elismerő megjegyzést gyűjtögetett össze magának. A DVD-t revizionálva mi is könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy a korábbi és későbbi modernizálásra tett kísérletekhez képest (John Russo 30th Anniversary Edition gaztette mellett volt egy kiszínezett megerőszakolás is) Tom Savini a tőle telhető legnagyobb tisztelettel hasznosította újra az anyagot. Az eredetit radikális, húsba vágó realizmusa tette a nézők tudatalattijába beégő, időtlen klasszikussá, míg a Rém Rendes Remake kiglancolt atmoszférája korának mainstream filmes ízlésvilágát tükrözi. A stáblisták nélkül mindössze nyolcvan perces film (tíz perccel rövidebb, mint a '68-as) komolyabb gore híján szinte sportot űz az ajtók-ablakok bedeszkázásából, egységes vizuális megvalósítása azonban egyáltalán nem szégyellni való, az a bizonyos visszafogottság pedig hitchcocki (MADARAK) érettséget kölcsönöz az 1990-re széltében-hosszában kizsigerelt alműfajnak.

George A. Romero a saját forgatókönyvével van jelen, és mivel a zombitörténelem első számú dramaturgjáról van szó, ez válik csak igazán javára ennek a kétes vállalkozásnak. Az alapállást - vidéki házba szorult túlélőket terrorizáló élőhalottak - békén hagyva kisebb meglepetésekkel próbálja fenntartani a cselekményt kívülről fújó nézők érdeklődését. Ilyen az emblematikusnak számító temetői nyitány („Coming to get You, Barbara!”) fake zombiattakja, vagy a befejezés, amit a szó konkrét és átvitt értelmében is nevezhetünk telitalálatnak.

Az ismert sztori fordulatainak ügyes ironizálása mellett Romero, zombijainak kérdéses eredetét kihasználva, gyakorol egy kis aktualizált médiakritikát is. Az egyre fokozódó helyzetben a tömegtájékoztatás a legnagyobb "bullshitter", össze-vissza magyarázva a járvány lehetséges okait (spanyol uborka, hogy én is aktualizáljam a dolgot). A legszembetűnőbb változtatást - megint csak jól ráérezve az idők szavára - a női főszereplőn hajtja végre: Barbarát passzív idegroncsból trendi akcióhősnővé neveli át, teszi ezt végtelenül egyszerű, ugyanakkor hiteles módon. Romero DAWN/DAY OF THE DEAD párosban is jelen lévő macsó-kritikája itt kerül igazán a frontvonalba azzal, hogy míg az egymással vitatkozó férfiakat önző viselkedésük, patriarchális szellemben nevelt egójuk hajtja a pusztulásba, Barbara az egyetlen olyan karakter, aki képes hideg fejjel kezelni a zombi-szituációt.    

Huszonkét évvel korábbi hasonmásaikkal összehasonlítva a három vezető színész, Tony Todd (Mr. KAMPÓKÉZ), Tom Towles (Otis a HENRY-ből) és az addig főként kaszkadőrként dolgozó Patricia Tallman mindannyian megállják a helyüket, a maszkmesterek által nagyképűen a valaha látott legrealisztikusabb élőhalottakként beharangozott zombisereg pofásra sikeredett.

Hiába színes, A NIGHT OF THE LIVING DEAD újrája holtsápadttá szürkül '68-as ikertestvére mellett  - na bumm, minden idők egyik legjobb horrorfilmjéről van szó, ahogy ezt már jeleztem. Önmagába véve viszont egy meglepően korrekt, különösebb erőfeszítés nélkül élvezhető horror. Szűk mozgástere (a HELL OF THE LIVING DEAD ehhez képest epik) és mértéktartó újításai okán amolyan se nem oszt, se nem szoroz adalék Romero zombi-univerzumához.

Amikor már azt hitted, biztonságban vagy a vízben...

szembe úszik veled egy magyar nyelvű, a hivatalos CÁPA sorozatnak szentelt weboldal:

http://jawshun.blogspot.com/

THE LEGEND OF THE 7 GOLDEN VAMPIRES {VAN HELSING ÉS A 7 ARANY VÁMPÍR} (1974)

Roy Ward Baker, angol / 香港

A shaolin szerzetes találkozik a székely paraszttal. Ez nem egy vicc, hanem a Hammer (UK) és a Shaw Brothers (HK) stúdiók koprodukciójának a filmtörténetben egyedülálló nyitó jelenete.

Napjainkban reneszánszukat élik a vámpírok, elég csak bemenni egy könyvesboltba, és tucatjával fogunk találni a témát körüljáró szépirodalmi (?) műveket. Szerencsére mindegyik újrahasznosítható papírra készült, így amikor majd bezúzzák az eladatlan példányokat, azokból ismét könyveket állítanak elő, melyekre újra vámpírnovellákat fognak nyomtatni. Ebből az öröklétre kárhoztatott trendből próbál lecsippenteni magának egy kis morzsát a Deliria azzal, hogy már megint egy vámpírfilmmel foglalkozik. És most visszakapcsolunk a helyszínre:

Az Erdélyben bóklászó kínai pap Drakula várát keresi. Nemsokára fel is tűnik Transzilvánia horizontján a régebbi Hammerekből ismerős, az idők folyamán kissé megkopott matte-painting kastély.

„Ki meri megzavarni Drakula szentségét?” kérdi ízes angolsággal a Sötétség Hercege. „Uram, én vagyok a Hét Arany Vámpír főpapja Szecsuánból.” válaszol a pap nem kevésbé ízes kínaisággal (Chan Sheng, Shawék gyakran előhúzott karakterszínésze ő), és lefeliratozva elmondja látogatása mibenlétét: lusta vámpírjai nem hajlandóak többé felkelni, emiatt aztán nem tudja tovább gyakorolni a hivatásszerűen űzött gonoszkodást sem. Arra gondolt, megkéri Drakulát, jöjjön el szentélyébe, és ébressze fel a legendás kínai vérszopókat.

„Nyomorult! Én nem teszek senkinek szívességet!” jön a replika a véresszájú gróftól (Christopher Lee John-Forbes Robertson). Egy kis gondolkodási idő után felcsillan Drakula vérbenforgó szeme, és megszületik a szenzációs ötlet: a pap nyomorult alakját felvéve Drakula Kínában folytatja pályafutását. „A hét arany vámpír lesz az én hadseregem!” (Főcím)

Száz évet és egy kontinensnyi területet ugorva 1904-ben, Dél-Kínában folytatódik a felettébb különös történet. A Csungking egyetemen Van Helsing professzor (Peter Cushing) a 7 Arany Vámpír legendájáról tart előadást kínai diákjainak. Létezik egy falu valahol Kínában, ahol minden év hetedik hónapjában felkelnek a vámpírok sírjaikból, rémületbe kergetve a lakosságot. Az illusztráció a sírjaikból kikászálódó zombikkal és a lassított felvételen lóra pattanó vámpírokkal egy az egyben a TOMBS OF THE BLIND DEAD-ből van elorozva - bizonyíték, hogy Hammerék igenis tudták mi a dörgés euro-horror fronton!

A buddhaszobrokra allergiás vámpírok igaz történetét csak egyetlen egyetemista veszi komolyan (SB-sztár David Chiang), aki harcművész testvéreivel együtt szövetségre lép Van Helsinggel. A professzor fiával és egy szexi skandinávval kiegészült csapat elindul az aranyvámpírok főhadiszállása felé, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljanak a kungfuban jártas pokolfajzatokkal.

1973-ra a korábban velük dolgozó koprodukciós partnerek elpártoltak a Hammertől, Sir James Carreras pedig végleg visszavonult, átadva a stúdió irányítását fiának, Michael Carreras-nak. Az akkortájt világhódító útjára indult, Bruce Lee fémjelezte harcművészeti mániát látva Hammerék a Távol-Kelet felé vetették tekintetüket, és léptek frigyre a Shaw Brothers stúdióval, hogy közös erővel elkészítsék a Drakula szériát kungfuval felpezsdítő „First Kung Fu Horror Spectacular”-t.

Roy Ward Baker és stábjára frászt hozó kínai szellem
(karikatúra egy 1974-es Southern Screen-ből)

A két fél az eltérő munkamódszerek miatt számos esetben konfliktusba került egymással. Roy Ward Baker rendező angol stábjával akarta leforgatni az akciójeleneteket, csakhogy az általuk készített musztereket látva a Shaw Bros. saját szakemberei után kiáltott. Így került a képbe a neves SB rendező Chang Cheh és két állandó koreográfusa, Liu Chia Liang és Tang Chia, akik megrendezték a film akcióit. Az ázsiai piacokra készült, még több kungfuval megspékelt változat majd két órás, míg az angol verzió a könyörületesebb 86 perc alatt pereg le.

A Shaw filmjei utószinkronnal készültek, ebből kifolyólag a stúdiójuk hangszigetelése sem volt megoldva. A direkt hanggal dolgozó angolok a helyszínen szembesültek azzal, hogy a felettük elhúzó repülők zaja és a megállás nélkül kalapáló technikusok miatt még nehezebb lesz rögzíteni a jeleneteket. „A Shaw Brothers emberei gyűlöltek minket a forgatás alatt, mivel meglehetősen időigényesen dolgoztunk.” emlékszik vissza Carreras a Fangoriában. „A kínaiak egyetlen beállításban elintéznek akár száz statisztát is, számukra az ellensnitt (reverse shot) elfecsérelt idő. A felénél elvesztették az érdeklődésüket. Roy Ward Baker nagyon elkeseredett volt emiatt, de a viszontagságok ellenére igen jó munkát végzett.”

A megbízható Baker (THE VAMPIRE LOVERS) valóban megtette a tőle telhetőt, ahol lehet, 11-re tolva fel az atmoszférát (követve a kínai horrorhagyományt, a gonoszság alapszíne ezúttal a zöld), de a bármilyen körülmények között profiként viselkedő Peter Cushing és a bármilyen körülmények között bájos Shi Szu (A REPÜLŐ GUILLOTINE 2) kivételével a legtöbben mintha bal lábbal keltek volna fel ebben a Hammer és Shaw Bros. stílusjegyeket frontálisan ütköztető moziban. A félresikerültség hatványozottan igaz a gróf Drakulát mímelő színész fellépésére.

Paródiába hajló külleme emlékeztet a kínai vámpírkomédiák Drakuláira - a Deliria azt sejti, hogy a csókos szájú  make up bizony a tréfás kedvű hongkongi sminkesek lelkén szárad.

HAUNTED COP SHOP

VAMPIRE VS VAMPIRE

DOCTOR VAMPIRE

A 7 ARANY VÁMPÍR fő erénye éppen az, hogy a Christopher Lee helyére beugró pót-Drakulát a testrablós trükkel idejekorán eltünteti a színről. Nota bene: példátlan módon sem a címben, sem a plakáton nem szerepel a "Drakula" név, nyilván nem véletlenül.

A katasztrofális SATANIC RITES OF DRACULA után ismét Don Houghtont bízták meg az alapötletben lévő potenciál kibontására. Forgatókönyvét akár egy képregényeken nevelkedett napközis is kockás papírra vethette volna (cicis nénik is legyenek benne! meg lovak! és karate!), igénytelenségével olyan korábbi Hammer-matinéknak is alább menve, mint a Carreras dirigálta THE LOST CONTINENT.

Ami a dolog hongkongi hozadékát illeti, a harcművészeti képsorokon az akkori Chang Cheh filmek véres ütközetei köszönnek vissza Tang Chia kardkoreográfiájával kísérve. Az más kérdés, hogy az akció teljesen lenullázza a horrort. Próbáljuk csak nevetés nélkül végignézni, ahogyan a gumidenevérekből vámpírrá változó zombik kardot rántva rugdossák szét a megszeppent statiszták seggét!

A koprodukció figyelemre méltó diplomatikussággal kezeli a rasszok közti kapcsolatokat. Ifjabb Van Helsinget Shi Szuval hozzák össze, miközben a svéd lány David Chiangra mozdul rá, megkísérelve a 'fehér nő kínai férfival' tabujának megdöntését. Mindketten pórul járnak. Bizonyos szempontból Drakula karaktere is bír némi geopolitikai jelentéssel, különösen ha John Gilling korábbi Hammerjeit vesszük alapul. A THE PLAGUE OF THE ZOMBIES-ban egy arisztokrata a feketék vudu vallását aknázta ki kolonialista felhangú gaztetteihez, ennek kevésbé átgondolt újragondolását látjuk a kínai pappá átvedlett gróf gong tau üzelmeiben. A film ugyan nem használja a tradicionális jiang shi figuráját (lásd MR. VAMPIRE), az idétlen mozgású "dzsoggingoló" zombik a helybéli ugráló vámpírok egyfajta kompromisszumos, nyugatbarát megjelenítése.

Mivel az egészet Hong Kongban forgatták (beleértve az erdélyi intrót is!), számos ismerős Shaw Brothers kellékkel találkozhatunk a kaland során, legyen az egy wuxiából újrahasznosított díszlet, vagy az a hegyoldalba vájt földút, amin Ti Lung annak idején minimum ezerkétszázszor lovagolt át. Ha közelebbről megnézzük, ezen a képkockán több feltörekvő hongkongi filmszínészt is felismerhetünk:

Bár isten (vagy buddha) ments, hogy valaki teljes mértékben vele azonosítsa a híres Hammer-stílust, mégis kár lenne tagadni, hogy utolsó kosztümös gótikájuk a gyártási év óta eltelt évtizedek alatt egy egyszerű tévedésből igazi bűnös élvezetté alakult át (a film minden, csak nem unalmas), újító szándékú koncepciója, a „vámpír-akciófilm” mára globálisan elfogadott műfaji evidenciává vált.