MILANO ODIA: LA POLIZIA NON PUO’ SPARARE (1974)

Umberto Lenzi, olasz polizia extreme

Anni di Piombo. 1969 telén bomba robban Milánó forgalmas terén a Nemzeti Bank előtt, tizenhárom ember életét veszti. A hatóságok azonnal őrizetbe vesznek két ismert szélsőbalost, az egyikük kihallgatás közben „kiesik” a rendőrség ötödik emeletének ablakából és szörnyethal. Előbb öngyilkosságot jelentenek be, végül balesetként zárul le az akta.

1972 októberében meggyilkolják a Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett Luigi Calabresit. Calabresi egyike volt azon nyomozóknak, akik jelen voltak az 1969-es merénylet állítólagos elkövetőjének halálakor. A bal oldalról személy szerint őt tették felelőssé az esetért („a rendőr az ablakban”), míg mások hősként tartják számon. A terhes feleséget és két kisgyermeket maga után hagyó nyomozó alakja a poliziesci filmekben dicsőül meg.

1973. május 17 -  a milánói rendőrség székháza előtt szobrot avatnak Calabresi emlékére. Az összegyűlt tömegbe nagy hatóerejű bombát dobnak, félszáz ember súlyosan megsérül, négyen meghalnak. Az elkövető egy magát anarchistának valló férfi, a célpont az akkori kereszténydemokrata belügyminiszter. Az életfogytiglanra ítélt támadóról később kiderült, hogy az elkövetés idején az Olasz Titkosszolgálat informátora volt, a miniszter – minő véletlen - a robbantáskor még nem tartózkodott a helyszínen.

Az évtizedekig elhúzódó bírósági tárgyalások folyamán kezdett körvonalazódni egy félig-meddig bizonyítást nyert teória, mely szerint az anarchista blokkokra kent terrortámadások mögött az olasz szélsőjobb és a belügyminisztérium irányította titkosszolgálat állt. A ’68-as radikális mozgalmak hullámát kihasználó „Feszültségkeltés Stratégiája” célja elejét venni a Kommunista Párt térnyerésének, destabilizálni a politikai helyzetet, az erőszakot és zűrzavart olyan szintre emelni, ahol a lakosság önként lemond a demokráciáról, így a rezsim statáriumot hirdetve meg tudja erősíteni gyengülő hatalmát. (További részletekért forduljon Tamás Gáspár Miklóshoz.)

Ebben az „óloméveknek” is hívott időszakban születik meg a poliziesco műfaja, melynek praktizálói között akad egy anarchista szimpatizáns rendező, Umberto Lenzi. 

Az öccse, Sergio giallóit pénzelő Luciano Martino megbízza Ernesto Gastaldit két Milánóban játszódó akciófilm megírásával. A MILANO TREMA-t Sergio Martino vezényli le - az eredmény egy Dirty Harry recept alapján kifőzött, langyosan tálalt zsarufilm. A másik MILANO-t, a "gyűlöletest" (ODIA) annak az Umberto Lenzinek a kezébe adják, aki egyszer már tiszteletét tette a városban (MILANO ROVENTE, 1973 – Lenzi első poliziescója), és akit a líramilliárdokat besöprő MAN FROM DEEP RIVER-t követően „extrém” rendezőként könyvel el a szakma.

Már a szereposztás is helycserésen támad: a törvény hosszú kezét a Fernando Di Leo filmjeiben (LA MALA ORDINA, IL BOSS) hidegvérű bérgyilkosokat játszó Henry Silva képviseli, a sötét oldalon a SQUADRA VOLANTE-ban nyomozóként népszerű Tomas Milian áll. Milian ismét nagyot alakít ebben a poliziescóban (az első közös Lenzivel), ami nem is olyan biztos, hogy policiesco, mint inkább egy kontextusából kirobbantott exploitation/horror/noir, avagy radikális műfaj-terrorizmus szinkronban azzal a zűrös időszakkal, amibe beleszületett.

Úgy indul útjára, mint bármelyik olasz zsarumozi: Milánó utcáin gördül a kamera, készülő bankrablás ütemére ver a ritmus (Ennio Morricone), a kormánynál Tomas Milian. Az általa megformált/deformált Giulio Sacchi egy banda alacsony státuszú tagja. Amíg a többiek kiürítik a pénztárt, ő a kocsiban vár. Egy totál zakkant figuráról van szó, antiszociális, paranoiás, drogos, káemkás pszichopata, egyszóval pontosan az az anarcho típus, akit az újságolvasó/tévéhíradónéző mórickák elképzeltek maguknak.

Sacchi lelövi a feléje közelítő rendőrt, a banda elmenekül a helyszínről (az autós üldözés felvételeinek egy része a MILANO TREMA-ból van újrahasznosítva!). Egy alapos verés után pénzéhes emberünk elhatározza, hogy saját maga csinálja meg szerencséjét, és már tudja is hogyan: két társával egy milliárdos lányát fogják elrabolni. De előtte még rajtakapják, amint aprópénzt lop egy cigarettaautomatából. A járőrt leszúrja.

A kiérkező rendőrség lefoglalja az automatát, aminek láttán a tetthelyre visszatérő Sacchi hangos nemtetszésének ad hangot: hol fog ő most cigit venni? Ez a kis kitérő később kulcsfontosságú lesz Gastaldi közel tökéletesre csiszolt szkriptjében, és még karakterépítésre is jó. A cinizmusa őrjítő, ugyanakkor van valami vonzó zsiványság is az ürgében, ami miatt egy röpke pillanatig még azt is hajlamosak lennénk elhinni, hogy ennek az anyaszomorítónak egy Anita Strindberg kaliberű nő a szeretője. Ezen a ponton amúgy már sejthető, hogy Lenzi filmjének főszereplője nem az ügyön dolgozó detektív (Henry Silva) lesz. Néhány perc múlva le is térünk a Piszkos Harry sugárútról, és behajtunk a Vörös Brigád zsákutcába.

A társaság elrabolja a fiatal gyáriparos-csemetét, majd rögtön utána útjukba kerül egy burzsuj alakok által benépesített utolsó ház balra. Mivel a leendő áldozatok néhány odavetett gesztussal unszimpatikusnak vannak feltüntetve, a néző még akkor sem érez sajnálatot irántuk, amikor Sacchi leszopatja magát a ház urával (igen, jól olvastad), felköti őket a csillárra és legépfegyverezi az egész bagázst, inkluzíve egy hét éves kisgyereket. A szórakoztatásra jobban kondicionált ROMA A MANO ARMATA-ban talán még kézzelfoghatóbb lesz ez a szinte paródiába hajló exploitation transzgresszió (értsd: a társadalmi normák határainak túllépése), az értelmiségieket megcélzó akkori olasz politikai krimik szakmunkás fonákja.

Közben Milian fáradhatatlanul brillírozik, segített neki az alkohol, amitől karakterbe került, na és a remek angol szinkronhangja. A hírlapárustól a Comói-tóig tartó útja a barátnőjével (tanítani kéne, ahogy az a szekvencia össze van téve), vagy az azt követő rendőrségre tett látogatása, amihez megpróbál ártatlan képet vágni, lehagyhatatlan részei a Best of Milian szupra hitszeknek. A marslakó tekintetű Henry Silva mindehhez legfeljebb csak statisztálni tud, mert ahogyan a címben írva vagyon: „a rendőrség képtelen lőni”. Sacchi egy jól irányzott láblövéssel rokkantnyugdíjazza a felügyelőt (a Vörös Brigád tagjai először belelőttek célpontjaik lábába), aki aztán az igazságszolgáltatás túlságosan is liberális rendszeréből kiábrándultan nyújtja be neki a számlát. Az ólomévek súlyát már az ő válla sem bírja tovább cipelni.

A MILANO ODIA húzós tempója ellenére nem egy kifejezett akcióorgia, és Sacchi sem az a típusú „főhős”, akinek társaságában szívesen töltenénk el másfél órát. Cserébe viszont megkapjuk műfajának egyik legmegátalkodottabb darabját, a poliziesco CANNIBAL HOLOCAUST-ját. Ha valamilyen oknál fogva (NIGHTMARE CITY?) Lenzit rossz rendezőnek tartanánk, vessünk csak errefelé egy pillantást. Minden bizonnyal meg fog változni a véleményünk.

Na, elég legyen ebből a reakciós dumából.

A teljes igazságot megtudhatják a könyvemből!

http://deliriahungaria.blogspot.com/2009/04/tom-felleghy-haromezer-kilometer.html

BURNING PARADISE (1994)

Ringo Lam, 香港

Azt rebesgetik, minden hongkongi rendező titkos álma egy igazi harcművészeti film elkészítése. A BURNING PARADISE Ringo Lam első és ez idáig egyetlen ilyen vállalkozása, de hogy ez egy álom megvalósítása-e, vagy inkább a producer Tsui Hark beszélte rá a dologra, azt csak az érintettek tudják. 

A „Vörös Lótusz templom leégetése” (így hangzik az eredeti cím) egy legendás történetet takar, az 1928-as (!) változat korának legnépszerűbb kínai kalandfilmje volt, egyben a wuxia pian, mint önálló zsáner elindítója. A Jet Li féle NEW LEGEND OF SHAOLIN-ból ismerős lehet a dolgok állása: gonosz mandzsuk felégetik a Shaolin kolostort, Fong Sai Yuk és Hung Hei Kwun elmenekül. Népi hősünket a sivatagban éri utol a hadsereg – itt kapunk egy kis ízelítőt abból, milyen is a wuxia Ringo Lam módra. Fong hétmérföldes kardja kettévág egy katonát, majd valami hasonló történik egy szerencsétlen lóval is. A sokszor nagytotálokban felvett vérbő koreográfia az egész film folyamán rendkívül dinamikus, úgyhogy említsük meg Chris Lee akciómester nevét, aki egykoron maga is shaolintemplom növendék volt, és nem mellesleg az ő munkáját dícséri a KILLER’S NOCTURNE eszement fináléja.

Fong Sai Yuk és egy menekülés közben hozzácsapódott lány (Carman Lee) a mandzsuk fogságába esik. A Vörös Lótusz szekta templomába hurcolják őket, egy halálos csapdákkal teli föld alatti „Lángoló Börtön”, ahová az életben maradt shaolin papokat gyűjtik össze. Mire ráeszmélnénk, már egy börtönfilm kellős közepében vagyunk, szervezett bunyókkal (Fong Sai Yuk vs. Hung Hei Kwun), kényszermunkával és egy művészi és más ferde hajlamokkal megvert börtönigazgatóval. A főgonosz nem átallott Buddha szobrot felállíttatni a szentségtelen helyen, mondván: minden szentnek a pokolba hajlik a keze.

A mandzsuk és shaolinok közti összecsapással párhuzamosan egy másik harc is folyik ebben a filmben: Ringo Lam vs. a mindenbe belepofázó Tsui Hark gigászi kűzdelme az anyag felett (lásd Kirk Wong interjú).

A dél-kínai harcművészeti elemeket (Tigris és Daru) alkalmazó kungfu-drótozás amellett, hogy látványos és bőkezűen adagolt, még amolyan ringolamosan is brutális. Mint amikor Fong Sai Yukot odaszögezi a falra egy combjába fúródó dárda, aztán a teste az óramutató járásával ellenkező irányban a feje tetejére fordul. Lam darkos rendezése a BLADE mellett az időszak legkomorabb kardforgató produkciójává teszi a BURNING PARADISE-t. 

És ez így rendben is volna, ha nem az eredetileg a rendezői székbe szánt Tsui Hark lájtosabb kalandba való karakterei töltenék meg ezt az izmos wuxiát. A súlyos atmoszférába bedobott súlytalan figurákat sikerült rendesen félre-castingolni a filmet, a „virágváza” Carman Lee-től kezdve a Fong Sai Yuk-ot alakító Willie Chi-ig. Mikor az ONCE UPON A TIME IN CHINA 3 után Jet Li faképnél hagyta, Tsui fejébe vette, hogy saját maga nevel ki egy vagy két Dzsetlít. A Wong Fei Hung sorozat új főszerepére megtalált Vincent Zhao még átment a léc alatt, de Willie-ben egy uncia sincs Jet Li karizmájából, a botrányos DRUNKEN MASTER 3 után nem sokkal el is tűnt a süllyesztőben.

Az áldozatai vérével festő főgonosz esete már érdekesebb. Az őt alakító karakterszínész KK Wong (Stephen Chow kémfőnöke a FROM BEIJING WITH LOVE-ban) elismert kínai festőművész. Emiatt Ringo Lam átírta a könyvet, így láthatjuk Wongot alkotás közben. 

http://www.123soho.com/artists/featured/f_artist_index_artist.phtml?artnum=artidv00175&category=P

Az egész akkorát hasalt a mozikban, amekkorát tán még a sokat megélt wuxiatörténelem sem látott. Ezt a sorsot azért mégsem érdemelte meg, mert ha érzek is benne hezitálást, mégiscsak méltányolandó, ahogyan magát Fong Sai Yuk-nak álcázva beosont az akcióvígjátékok közé, egy adag komcsi frászt tolva a közönsége képébe. A Shaolint maga alá gyűrő Vörös Lótusz mi más, ha nem egy Hong Kong - Kína parafrázis?

WHAT HAVE YOU DONE TO SOLANGE? (1972)

Massimo Dallamano, olasz - német

1969-ben az Edgar Wallace sorozatot gyártó német Rialto megrendel Herbert Reineckertől egy forgatókönyvet, mely Wallace A görbe tű című detektívregénye alapján íródik. "A zöld gombostű titka" nevezetű projekt végül nem valósul meg, ám három évvel később ismét előkerül a cím a fiókból. Ezúttal az akkor már bűnügyi fronton az élvonalba került olasz szakemberekre hárul a feladat, hogy újraírják és levezényeljék a 37. Wallace Krimit (a 38., egyben utolsó a szintén német-olasz HÉT VÉRFOLTOS ORCHIDEA).

A Wallace-stílust alaposan áthangszerelő giallóban egy londoni katolikus lányiskola tanulóiból szemezget magának a gyilkos. Emberünk nem csak istenkáromló (papruhában dolgozik), de nőgyógyászatilag is inkorrekt: egy tekintélyes méretű kést döf áldozatainak vaginájába. A hölgyek közül néhányan összeszorított combokkal próbálták elhagyni a mozitermet...

Az internátus egyik tanulója (Christina Galbo) éppen olasztanárával (Fabio Testi) cserél nyálat a Temzén csónakázva, mikor szemtanúja lesz iskolatársa meggyilkolásának. Mivel a férfit házassági kötelék fűzi az intézmény szigorú tanítónőjéhez (Karin Baal, DER HUND VON BLACKWOOD CASTLE – Wallace #25), és a kiskorú diáklánnyal fennálló kapcsolata sem vetne jó fényt rá a tantestületnél, a szerelmespár megpróbál kibújni a Scotland Yard nyomozó (Joachim Fuchsberger, tizenhárom Edgar Wallace adaptáció inspektora, köztük a szintén katolikus/lányiskolás DER MÖNCH MIT DER PEITSCHE-ben) kényes kérdései elől. A bestiális gyilkosságok folytatódnak, a gyanú árnyékába került Testi magánnyomoz, és lassan fény derül a tettes dilemmájára is: „Mit műveltetek Solange-zsal?”. 

A letagadhatatlanul a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE nyomdokain haladó SOLANGE hangneme Morricone „kristálytollas” zenéje ellenére is pár oktávval eltér Dario Argento Állat-trilógiájától. A mystery nagyrészt mentes a banális trükközésektől, a színészvezetés (Galbo és Baal csodásak) és a forgatókönyv a szokásosnál nagyobb odafigyeléssel, néhol kifejezett érzékenységgel kezeli a konfliktust. Talán emiatt sem válik a sleaze, a meztelenkedés olyannyira öncélúvá, mint például a Dallamanót is lenyúló STRIP NUDE FOR YOUR KILLER féle italo-szennyekben. És ez a szorongástól terhes film olyan szép tud lenni, mint egy Ady vers -

Londonba tegnap beszökött az ősz

A Hyde Parkban suhant nesztelen...

A korszak egyik legjobban fényképezett Techniscope giallójához van szerencsénk; akik Joe D’Amatót (BUIO OMEGA) pornográfusként tartják számon, azok rácsodálkozhatnak, milyen jó szeme volt a kompozíciókhoz, amikor még Aristide Massaccesiként operatőrködött. 

Furamód éppen gerincessége okán akadhat fent a műfaj eredettörténetét ignoráló, a giallóban csupán a slasher olasz megfelelőjét felfedezni vélők rostáján. A hetvenes évek sárgaláza előtt már gialló-szerűséget forgató (LA MORTE NON HA SESSO, 1968) Dallamano ugyan nem retten meg a szex és erőszak ábrázolásától (az Angliában készült filmet ki is tiltották Angliából), de oknyomozó/álszakállas bűnügye még nincs teljesen tisztában azzal, hogy hogyan és milyen mértékben fog „slasherizálódni” az irányzat, ellentétben Mario Bavával, aki már a ’71-es BAY OF BLOOD-ban maga mögött hagyta a nyomozósdit. 

A gondosan lebonyolított történet és a rejtély kulcsát képező „hot topic” (mely Olaszországban csak az évtized végére kerül legalizálásra) önmagában kevés is lett volna ahhoz, hogy a műfaj legjobbjai között említsük - ehhez kellett Dallamano profizmusa, ami még a kötelező tusolós jeleneteknél sem veszíti el a fejét. Az operatőrként induló rendező (ő fényképezte Sergio Leone első két westernjét) szakmai értelemben csupán egy iparos volt a sok közül, vagyis nem volt rest elvállalni azt, amivel producerei éppen megbízták, legyen az western, erotika, giallo, poliziesco vagy ördögűzős horror. Dallamano munkáinak ismertetőjegyeit ne is a visszatérő motívumokban keressük (bár a SOLANGE később trilógiává bővül, lásd WHAT HAVE THEY DONE TO YOUR DAUGHTERS), sokkal inkább az állandóságban: a lehetőségekhez képest mindent igyekezett  magas színvonalon, kompromisszumoktól mentesen megművelni. Ha nem ilyen kétes hírű szórakoztatásra szakosodott volna, talán még a filmlexikonok is szentelnének neki egy nyúlfarknyi bekezdést...

Sammo on Fire

Azt tudtad, hogy Ringo "Dark Faced God" Lam és  Sammo "Happy Go Lucky" Hung egy akciófilm erejéig összejöttek? Ismét bővült a Sammo-repertoár:

http://deliriahungaria.blogspot.com/2009/01/warriors-two-1978.html

DEAD & BURIED (1981)

Gary A. Sherman, USA

Welcome to Potters Bluff : A new way of life

- hirdeti a tengerparti kisváros üdvözlőtáblájára felpingált szlogen. Micsoda irónia, hiszen Potters Bluffban mindenki... Na most majdnem lelőttem a történet poénját. Márpedig a DEAD & BURIED-hez legjobb tudatlanul nekiülni, ugyanis a kaptafára készült slasherektől sújtotta korának ha nem is a legjobb, de a PHANTASM mellett az egyik legérdekesebb amerikai zombifilmje (a francba, mégis lelőttem a poént), ami innen-onnan csemegézve végül képes valami egészen szokatlanná összeállni.

A rendező, Gary A. Sherman csinált már egy ehhez hasonlatos dolgot a hetvenes évek elején, Angliában, úgy hívták DEATH LINE (aka. RAW MEAT). A London Underground építésekor bekövetkező balesetben föld alá reked egy maroknyi ember. Évtizedekkel később az utolsó életben maradt leszármazott kannibállá elfajulva riogatja a modern metró késő esti szerelvényeire váró utasait. Az ajtók záródnak! mormogja az egyetlen értelmes mondatot, amit megtanult odalent. Az idegtépően lassan hömpölygő, véres plánokkal pofán vágó 1972-es parafilmhez (melyet hazájában beválasztottak a tíz valaha készült legfontosabb angol horror közé) adjunk hozzá egy kis Lovecraft-misztikát, nagy adag KÖDöt és még annál is több splattert – nagyjából össze is állt a D&B csontváza. Ami ezen felül különlegessé teszi, az Dan O’Bannon és Ronald Sushett, A NYOLCADIK UTAS A HALÁL (majd a TOTAL RECALL) szerzőpárosának forgatókönyvéhez köthető. Van benne minimum egy telibetalált karakter, mégpedig a régi idők zenéjére dolgozó temetkezési vállalkozó (ha ismerős a figura a THE RETURN OF THE LIVING DEAD-ből, az nem véletlen, O’Bannon átörökítette tökös kis zombikomédiájához), és ott a furmányosan kitalált, boszorkányságot és snuff-filmezést házasító végkifejlet.

Még a külalak sem az a szokványos '80s look. Az átláthatatlanul sűrű, szemcsés ködbe temetkezett vizualitást régebben a rossz minőségű kazettamásolatok számlájára írtam, a DVD azonban felfedte, hogy ez az életlen, még a szobabelsőket is barnás fosban úsztató képi világ az operatőr, Steven Poster (DONNIE DARKO) műve volt. A mai horrorok agyonmanipulált, rozsdás képeit megelőlegező kreatív fogás olyan hangulatot teremt, ami talán csak nagyvásznon érvényesülhetett igazán, tévéképernyőn keresztül nézve először inkább zavaró, majd a sharpness hiábavaló állítgatása után kénytelen beletörődni az ember: másfél órára szó szerint homályzónába kerül a televíziónk.

Az eredetileg még ennél is szuggesztívebbre elképzelt film felső utasításra lett R besorolású splatter. Egyperces néma felállással emlékezzünk azokra az időkre, amikor a producerek még nem találták elég keménynek a cuccot... A trükkmester Stan Winston munkája megfelel az akkori kritériumoknak, vagyis durva és realisztikus, a szemgolyóba fúródó injekciós tű majdhogynem Fulci-szinten basz oda mit sem sejtő nézőjének. A túlontúl is morózus történetvezetést valóban feldobja az időszakosan felbukkanó comic book gore.

És ha már Fulci. Eurokultistáknak egy másik film is beugorhat az ólomsúlyú fantazmagória láttán: CITY OF THE LIVING DEAD (ZOMBIK VÁROSA). Azt kétlem, hogy O’Bannonék találkoztak volna Fulci kisvárosi zombulásával, így a Potters Bluff – Dunwitch kapcsolat inkább indirekt, de mégis nagyszerűen mutatja meg nekünk két azonos időben, azonos alapanyagokból táplálkozó (film)kultúra eltérő hozzáállását a fantasztikumhoz. Az olasz maestro egyszerűen bedobja nézőjét a mélyvízbe, a ráció alárendeltetik a művész teremtette világ szürrealitásának. Ezzel szemben a producerek által főfelügyelt amerikai rokon kézen fogva vezet minket morbid humorral szegélyezett szellemvasútján, szisztematikusan sokkol. A főszereplő seriff és annak titokban okkultkodó felesége által egy szép drámai ív is biztosítva van (mely egyébként egy másik híres brithorror, a NIGHT OF THE EAGLE reinkarnációja), és mielőtt elbúcsúzna, tesz egy kísérletet arra, hogy elmagyarázza azt, amire nincsen magyarázat.

Emiatt Sherman filmje ésszerűbb/pragmatikusabb keretek közt tud maradni, nem is beszélve az olasz rokonhoz képest jóval meggyőzőbb színészi alakításokról, ám mint jobb oldali agyféltekére rátelepülő horror, Fulci metafizikai zombijai még akkor is kísérteni fogják tudatalattinkat, amikor a DEAD & BURIED már rég el lesz temetve. Ettől függetlenül minőségi, ma már megnyerően old-schoolnak tűnő munka, ha már unjuk John Carpenter A Ködjét, nyugodtan vágjunk bele.

Dan O’Bannon 1946 - 2009

Lisa Blount 1957 - 2010

geekdeliria

Egy rövid, színfalak mögötti egyeztetés után megállapodást kötöttem a Geekzbloggal, hogy a korábbi irományaim bármelyikét átvehetik. Természetesen ettől függetlenül továbbra is kizárólag ide publikálok. Három év és tíz állandó olvasó mellett is abba a hitbe próbálom magamat ringatni, hogy a horror, tágabb értelemben az exploitation (+ csipetnyi Hong Kong Cinema) műfajának történelme érdemel egy olyan, külön erre specializált magyar nyelvű oldalt, ami nem hogy nem hajlandó lemenni zsékategóriázó kutyába, hanem témáját még úgy-ahogy komolyan is veszi. De ez már legyen az én bajom...