Terence Fisher, angol
Ha az 1957-ben villámgyorsan világsikert arató THE CURSE OF FRANKENSTEIN indította el a háború utáni horror-reneszánszt, akkor a rögtön mögötte loholó (HORROR OF) DRACULA volt az, ami meg is pecsételte a műfaj jobb sorsát. Vajon egy Technicolor-bársonnyal bevont múzeumi tárgyhoz van szerencsénk (hozzányúlni tilos!), vagy még mindig a valaha készült legjobb mozgókép, aminek címében ott díszeleg a rettegett „Dracula” név?
Számos oka van, hogy miért jelentett újdonságot ez a látszólag luxuskivitelű, valójában meglehetősen kevés pénzből készült film. Terence Fisher – aki 1952-től rendezett monokróm noirokat és sci-fiket a Hammernek, különösebb sikerek nélkül – az új Frankenstein/Drakula olvasataival nemcsak önmagát találja fel, de a Hammer jövőbeni arculatát is. Őt tekinthetjük az időszak első olyan rémrendezőjének, aki ráérzett és kihasználta korának engedékenyebb hangulatát, friss vért pumpálva a kimerült, végelgyengülésben szenvedő műfajba. Színes horrorra előtte is találhatunk néhány példát (a MYSTERY OF THE WAX MUSEUM és a DR.X korai Technicolor-kísérletei, majd később a HOUSE OF WAX), de aligha olyat, amely ehhez fogható részletgazdagsággal használta volna a palettát. A nyitó jelentben Drakula sírkövére csöpögő vérvörös büszkén hírdeti a moziszörnyetegek következő generációjának eljövetelét.
Ahogy a Frankenstein esetében, Fisher a Drakula készítésénél sem volt hajlandó újra megtekinteni a régi Universal változatot, a Jimmy Sangster által ügyesen összerakott forgatókönyv bőven elegendőnek bizonyult számára, hogy friss hozzáállással vágjon bele a klasszikus történet feldolgozásába. A könyv visszatér a Stoker regényhez, és - elsősorban anyagi megfontolásokból - alaposan felforgatja azt. Átír vagy sutba vág feleslegesnek ítélt karaktereket (nincs Renfield), az ergonómia jegyében az egész kontinenst átszelő helyszíneket egyetlen fedél alá tereli össze (Klausenburg, magyarul Kolozsvár). Mindezen módosítások egy kompakt, a mozgókép hatásmechanizmusát figyelembe vevő dramaturgiát eredményez, a Hammer Horror rendesen lepapírozott fundementumát.
Bár a rendező kálvinista filozófiáját jobban képviseli a hozzá közelebb álló Frankenstein-széria (miszerint az emberi faj képtelen betartani Isten törvényeit), a Drakulában is főszerepet kap a Jó és Rossz körülöttünk zajló, soha véget nem érő harca – a mesebeli környezet ezen mítosz laboratóriumaként szolgál. Mivel egy angol irodalmi mű angol feldolgozásáról van szó, maradjunk a következő, nem túl bonyolult olvasatnál: van egy ki tudja melyik századból származó istentelen vámpírarisztokratánk, aki bejelentkezés nélkül ráront a felvilágosult viktoriánusokra, és megmutatja nekik, mi is az az eredendő bűn. Anélkül, hogy történelemleckébe bocsátkoznánk, annyit érdemes megjegyezni, hogy a Hammerekben viszontlátható tizenkilencedik század volt Anglia fénykora, a hagyománytisztelet és pragmatizmus érája. Ez a képmutatóan civilizált, a szexualitást a hálószobák kulcsra zárt ajtajai mögé száműző konzervativizmus fut össze azzal az általa elutasított (ám éjszakánként még mindig róla fantáziálgató - a rémregények korszaka ez) sötét középkorral, amit a morál nélküliségben leledző Drakula jelenít meg.
A HORROR OF DRACULA-ban diszkrét az erotika, mégis dominál benne a szex. Drakula áldozatai - jólnevelt, XIX. századi nőideálok mindannyian – megtapasztalják azt a nirvánát, amit férjuruktól tán sosem kaptak meg úgy istenigazából. A viktoriánus nő birodalma a családi otthon volt, ahol szeretetével biztonságos, meleg világot teremtett férje és gyermekei számára.* Ebből a szempontból a film egyik legszebb jelenete az, amikor a Drakula által megbecstelenített (vagyis vampirizált) Mina hazatér az éjféli légyottból, sápadt arcán a kielégítettség bűnös mosolya ül. „Tökéletesen jól érzem magam” - mondja tökéletesen bumburnyák férjének. Drakula eközben egy emelettel lejjebb, a családi otthon pincéjében forog a sírjában... a nevetéstől.
Másik érdekesség: a Sötétség Fejedelme kevesebb, mint tíz percig tartózkodik a vásznon. Christopher Lee és az őt instruáló Fisher olyan erős jelenléttel ruházza fel a karaktert, hogy imázsa még távollétében is sötét árnyékként vetül a díszletre. Lugosi Béla a maga idejében a lányregények messziről jött csábítóinak perverz paródiáját nyújtotta, egy választékosan öltöző, sármos pinapecért, aki történetesen vámpír. A hadvezér módjára csörtető Lee nem fűzi akcentusos süket dumával a csajokat, hanem jön, belenéz áldozata szemébe, és egy hangos csatakiáltással lerúgja a fejét. Elnézést, már megint keverem a két Lee-t, bár meg kell hagyni, karizmájuk felettébb hasonlatos!
Ha ennyi nem lenne elég, hátra van Hammerék másik legjobb húzása: a korábbi változatokban trottyos öregúrként színre lépő Van Helsing figuráját felfrissítik és központi szerepet osztanak rá. Peter Cushing kifogástalan interpretálásában a „rettenthetetlen vámpírvadász” bekerül a popkultúra akciósztárjai közé.
Tod Browning 1931-es változatát tarthatjuk porosnak, Coppola pazarul feldíszített, de fatálisan rosszul adaptált filmjére kár vesztegetni a szót - mindkettő alul marad Fisher teatralitást epikussággal ötvöző, jéghideg borzongást meleg színekbe csomagoló gótikus meséjéhez képest. A büdzséből fakadó szalon-horror effektustól ugyan nem mentes, a lényegre törő dialógusok a négy fal közt is képesek mozgásban tartani a fogaskerekeket. Elvetemültebb pillanataiban a Fulci-filmeken szocializált splatterfejek is felfedezhetik az ötven évvel ezelőtti 'X' faktort (a DRACULA korhatár besorolása): a testbe fúródó karó látványa fülrepesztő sikollyal kísérve; Van Helsing határozott mozdulata, mikor Lucy eltorzult arcába tolja a keresztet; ahogyan Drakula nemes egyszerűséggel bedobja Mina testét a sírgödörbe és földet hány a még élő nőre. Ezeknek a képsoroknak az intenzitása is hozzájárult ahhoz, hogy a Drakula gróféhoz hasonlatos örökléttel felruházott klasszikus aránylag sértetlenül, eleganciáját megőrizve vészelje át az eltelt évtizedeket.
