Lucio 'lassan zoomolj rá' Fulci: ZOMBIK VÁROSA
Mindenszentek ünnepe környékén játszódó filmek a Deliria archívumából:
2015. október 30., péntek
2015. október 25., vasárnap
THE AVENGERS (1967) - több, nagyobb, színesebb
Brian Clemens
kreatív producer, dramaturg, író:
kreatív producer, dramaturg, író:
Az Ian Hendry és Patrick Macnee főszereplésével készült kezdeti epizódokban íróként működtem közre. A premissza annak idején még egy kém-show volt, az epizódokat videoszalagra rögzítették. Akkor kezdett formálódni a The Avengers, amikor megjelent a színen a női sztár, Honor Blackman a bőrruháiban. Az arculatot leginkább a takarékosság határozta meg. Nem maradt elég pénz egy bankot felépíteni, ezért csak egy kis részt rendeztünk be a stúdióban, és az előtérbe helyezett bankjegyeken keresztül filmeztük a díszletet. Ebből kezdett kialakulni a The Avengers stílusa.
Amikor átálltak celluloid filmre, olyasvalakit kerestek, aki egyaránt ismerte a filmezést és a The Avengers-t. Én voltam az egyetlen alkalmas személy a feladatra. Társproducerként kezdtem a Diana Riggel készült első tizenhárom részben, de a kreatív felügyelet az én kezemben volt. Lefektettem bizonyos alapszabályokat: nőket nem gyilkolnak meg (habár megkötözni és betömni a szájukat, meg úgy általában lealázni őket szabad volt). Nem szerepelhetnek statiszták, a képernyőn mindenki egy személyiség. Erre azért volt szükség, mert a fő karaktereink olyannyira elképesztőek (outrageous) voltak, hogy nevetségessé váltak volna átlagos, mindennapi emberek mellé állítva. Épp ezért soha nem foglalkoztunk valódi problémákkal. A sorozatban nincsenek etnikumok, feketék, drogok, társadalmi problémák. Egy mesevilág, az a fajta Britannia, amilyennek a külföldiek szerették elképzelni az országot.
Nem volt tudatos közeledés a tudományos-fantasztikum felé, pusztán a sztorik váltak egyre hajmeresztőbbé. Emlékezzenek, abban az időben a CIA meg akarta mérgezni Fidel Castro cipőpasztáját. Nekünk a való élet botrányosságával kellett felvenni a versenyt! A James Bond filmeket három évvel beelőztük, végül mindhárom női sztárunkat és Patrick Macnee-t is leszerződtették 007-es filmekhez. Az aranypisztolyos férfi lényegében egy The Avengers epizód, amit hét évvel korábban csináltunk meg.
A sorozat azért tudott fejlődni, mert a közönségünk nem csak szerette a stílusunkat, de többet, nagyobbat, jobbat akart belőle, és mi megadtuk nekik. A humor mindig jelen volt, már a kezdetektől rá alapoztunk. Az alá pedig rengeteg szexuális és freudi célzást helyeztünk. Az ártatlan szemeknek a The Avengers csak egy vidám pantomimjáték volt gyors akciókkal és jóízű humorral, de ha piszkos a fantáziád, akkor sokkal több örömöt lelhettél benne. Ez talán engem és a munkatársaimat is minősíti...
A produkción filmes szakemberek dolgoztak, nem tévések. Minden epizód egy kis játékfilmként volt megcsinálva, saját zenével. A kulcsemberek: producertársam Albert Fennell a financiális ügyeket irányította, ezen kívül nagyon jó vágó és utószinkronos volt, korábban számos kiváló filmet készített (Fennell producerként olyan brithorror klasszikusok megszületésében segédkezett, mint a KAMERALES, THE INNOCENTS vagy a THE NIGHT OF THE EAGLE -szerk.). A látványtervezőnk Robert Jones részvétele és lelkesedése hatalmas segítség volt, ő is régi motorosnak számított a filmszakmában. A hab a tortán Laurie Johnson zenéje, úgyszintén filmesről van szó. No és John Steed szerepében Patrick Macnee, aki végig lojális maradt a sorozathoz és mindig professzionális, elragadó alakítást nyújtott. Menet közben a legjobb brit színművészeket alkalmaztuk, sokan közölük sztárokká váltak. Volt egy epizódunk, amiben benne volt Donald Sutherland és Charlotte Rampling. Sosem volt problémás meghívni valakit a sorozatba, mindenki imádta, hogy őrült karakterekkel kísérletezhet.
Semmi nem volt a véletlenre bízva. Ruhák, díszletek, autók - minden részletet átbeszélt a kreatív csapat, a végén a beleegyezésemmel döntöttünk. Sosem dolgoztam még ilyen szorosan díszlettervezőkkel. Az volt a célunk, hogy mindig a konkurencia előtt járjunk, hogy a show időtlen maradjon. Az a tény, hogy nem járt el felette az idő, ennek a bizonyítéka. A legtöbb műsor elárulja a korát az autókkal és a ruhákkal. Mi eleve szokatlan és régi járműveket használtunk, a ruhák pedig futurisztikus (vagy Steed esetében anakronisztikus) fazonúak, amitől megőrizték a frissességüket. A sorozatot manapság is vetítik a televíziók világszerte, újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak.
A történeteket a következőképpen fejlesztettük: behívtam egy írót és megszórtam ötletekkel. Elkezdett alakulni a dolog, és amikor összejött a nyolc fénypont (nyolc bonyodalom vagy akció-momentum), tudtam, hogy megvan a forgatókönyvünk alapja. Mindig próbáltuk letámadni, kiforgatni a kliséket - a párbajt borospalackokkal vagy tollsöprűkkel vívták, a verekedések helyszínei szándékosan rendhagyóak, bizarrak. A mi szereplőink valóban kimondták: "Ma éjjel a bennszülöttek nyugtalanok." Szerettük azt képzelni, hogy miután mi megcsináltunk egy dzsungeles sztorit, senki sem fog tudni még egyet csinálni abban a reményben, hogy azt majd komolyan veszik. A közhelyek kiforgatása néha nagyon vicces tudott lenni. Egy Sherlock Holmes figura nyomokat helyez el, aztán lelő egy embert és a holttest beleesik a padlóra rajzolt körvonalba.
Szimpatikus rendezőt kerestünk magunknak, akit aztán hajlamosak voltunk rendszeresen alkalmazni. Az ideális egy ilyen sorozatnál három, felváltva dolgozó rendező lett volna, de az egyéb elkötelezettségek sajnos ezt nem tették teljes egészében lehetővé. A rendezőknek vizuálisnak kellett lenniük, jó humorérzékkel, valamint érezniük kellett a suspense-t. Hitchcock tökéletes lett volna, valójában sok minden a The Avengers-ben az én Hitchcock iránti csodálatomból ered.* Ő is váratlan helyszíneket használt, a gonosztevői mindig elragadóak vagy meglepőek: egy fogorvos, halász stb.
A tévétársaságoknak nem voltak követeléseik, azt hiszem azért, mert a The Avengers-re törékeny kártyavárként tekintettek. Senki sem tudta biztosan, mitől állt a lábán, mitől lett sikeres. Ódzkodtak kihúzni belőle akár egyetlen kártyalapot is, nehogy összedőljön az egész. Ami a híres epizódokat illeti, a kedvencem a The House That Jack Built, minden bizonnyal az egyetlen olyan tv-epizód, aminek a cselszövője halott, mielőtt elkezdődne a show. A Touch of Brimstone is tetszett, ezt egyébként betiltották az Egyesült Államokban, ahol túl szexinek találták. Az ABC csatorna vezetői állandóan levetítették a partijaikon. A Who's Who egy furcsaság: Patrick beteg volt, Diana szabadságra ment, így nekünk egy olyan The Avengers epizódot kellett elkészíteni, amiben egyik sztárunk sem szerepel! Természetesen megcsináltuk, nagy magabiztossággal. A Too Many Christmas Tree-nek dickensi hangulata van. A Pandora a másik kedvenc, szerintem Hitchcock is rendezhette volna, ahogy a rémisztő Split-et is. A The Cybernauts annyira népszerű volt, hogy két folytatást is forgattunk hozzá, akár egy külön széria is születhetett volna belőle! Azóta a történeteink és témáink közül számosat felhasználtak más filmekhez.
Időközben olyan filmeket írtam, mint a THE GOLDEN VOYAGE OF SINBAD, BLIND TERROR (Mia Farrow-val), THE WATCHER IN THE WOODS (Bette Davis), ÉS HAMAROSAN A SÖTÉTSÉG, DR. JEKYLL & SISTER HYDE (producerként a Hammer stúdiónak), CAPTAIN KRONOS - VAMPIRE HUNTER (szintén a Hammernek, ezt rendeztem is). Továbbá 1977-ben létre hoztam és produceltem a The Professionals című tv-sorozatot."
A szöveg eredetileg a The Avengers Companion című könyvben jelent meg. © 1997 Titan Books
* Hitchcocki példát mutatok arra, hogy könnyed eleganciával - különösebb dramaturgiai indok nélkül - hogyan vezeti meg a The Avengers a kedves nézőjét.
Egy folyosón a kamera hátulról hosszan követi Steed esernyős, keménykalapos alakját ---
Egy folyosón a kamera hátulról hosszan követi Steed esernyős, keménykalapos alakját ---
:)
2015. október 11., vasárnap
CASTLE OF BLOOD (1963)
Antonio Margheriti, olasz-francia
Anthony Dawson
--- A gótikus évek ---
--- A gótikus évek ---
London, mindenszentek napja. Az Angliába látogató Edgar Allan Poe (a kép bal szélén) a Négy Ördög kocsmában tölti az estét, és épp barátjának, Lord Blackwoodnak meséli egyik novelláját, a Berenice-t. -Az összes történet, amit valaha írtam valóban megtörtént - állítja a magára riporterként tekintő híresség. Szomorú ábrázatán látszik, az olvasóközönsége nem hisz neki. Az exkluzív interjú reményében betoppanó újságírónak sem akaródzik elhinni, hogy Poe-nak, ennek a különc zseninek a természetfeletti elbeszéléseit a valóság ihlette. Blackwood fogadást köt a túlvilági dolgokkal szemben szkeptikus firkásszal: ha a november elsejéről másodikára virradó éjszakát az üresen álló kastélyában tölti és élve megússza, fizet neki száz fontot. Az évente megismétlődő Halottak Éjszakáján az erőszakos halált haltak feltámadnak sírjaikból, hogy újra eljátsszák végzetes kimenetelű tragédiájuk utolsó pillanatait. A tavalyi haláltánc idején fiatal nászutasok jártak Blackwood kísértetkastélyában, azóta is ott nyugszanak a sírkertben.
Az ominózus épületben bolyongó újságíró először Lord Blackwood nővérébe botlik. A magányos Elizabeth (Barbara Steele) hideg szíve rögvest szerelemre gyúlik a meleg vérű vendég iránt, mire a kastély másik hölgyeménye, a szőke jégkirálynő Julia (a norvég import Margarete Robsahm) féltékenységi jelenetet rendez. A hely szellemeitől elvarázsolt férfinak hajnalig át kell értékelnie a természetfelettiről alkotott véleményét.
Bram Stocker és Edgard Wallace,
Horrora akadt minden olasz!
A leendő spagettiwestern fenomén Sergio Corbucci (DJANGO, A HALÁL CSENDJE) és öccse, Bruno Corbucci első rémfilmipari forgatókönyve a HORROR volt, melyet Alberto De Martino vitt színre 1962-ben. Még mindig '62-t írunk, Sergio kosztümös vígjátékon dolgozik, miközben Bruno ötlete alapján a fivérek ismét összehoznak egy Poe-trendet követő forgatókönyvet, egyenesen a korszak interkontinentális horrorkirálynőjének, Barbara Steele-nek az alakjára szabva. Corbucci a gótikus kísértethistóriát a vígjátéka befejeztével, annak díszletei között akarta megfilmesíteni. Miután más teendője akadt, Corbucci régi harcostársának, Antonio Margheritinek ajánlotta fel a munkát. Innentől kétféleképpen pergethető tovább a werkfilm. Sergio Corbucci egy francia magazinnak adott nyilatkozatában azt állította, a film felét már megrendezte, amikor átadta a terepet Margheritinek. /Megj.: ha elég hájjal kenegetik őket, az olasz B-maestrók sajnos hajlamosak kicsit megmásítani a dicső múltat./
"Corbucci elküldte nekem a forgatókönyvet azzal a kéréssel, hogy két, maximum három hét alatt forgassam le, mivel addigra lejár Barbara Steele szerződése - emlékezett vissza Margheriti. Végül sikerült megcsinálnom két hét alatt, plusz egy nap a speciális effektusokra. A producer ódzkodott sok pénzt belefektetni a filmbe, mert a története szép és merész, ugyanakkor kockázatos. Egy ilyen projekt üzleti sikere bizonyítottan kétséges volt." A látványtrükkök és a világűrbe kalandozó itáliai sci-fik szakértője imigyen elkészíthette pályafutásának első horrorfilmjét, mely annak ellenére, hogy nem volt kimondottan sikeres, "Anthony Dawson"-t a műfaj harmadik olasz mesterévé avatta, Mario Bava és Riccardo Freda után.
A CASTLE OF BLOOD (eredeti címén DANZA MACABRA, azaz Haláltánc) tehát nem vált a körülményei áldozatává, Margheriti, eme derék képregény- és horrorkedvelő fel tudott nőni a hirtelen jött feladathoz. A hosszú svenkek, egyszerre több állásból filmező kamerák (az adott jelenetet így csupán egyszer kellett eljátszatni a színészekkel), a szokásosnál kevesebb reflektort használó világítás, egyszóval a rezsicsökkentés a kezei között erénnyé kovácsolódott: a monokróm monotónia finoman átcsúszik a rémlátomások birodalmába, oda, ahová Poe kalauzolta el olvasóit rövid novelláiban. Ne feledjük, Margheriti a science-fiction felől érkezett, nála a kastély területe akárcsak egy idegen bolygó, melynek határain belül másik életforma uralkodik, a halottaké.
Az első generációs olasz horrorfilmek gótikus nekromantikáját néhány különlegesnek mondható rendezői és forgatókönyvírói húzás teszi még vonzóbbá. Kezdetnek ott van Edgar Allan Poe beemelése saját fikciójába, még ha a főcím állításával szemben nem is konkrét adaptációról van szó. Ahogy a spagettiwestern újra kitalálta az amerikai vadnyugatot, a spagettihorror az eredendően angolszász közeg hitelesítéséhez idézetekből és kitalációkból összerakott Poe-mítoszt teremtett magának. Fő ihletforrásként a jelek szerint nem is Poe valamelyik becses műve, hanem Adolfo Bioy Casares argentin író sci-fi kisregénye, a Morel találmánya szolgált.
Corbucciék forgatókönyvének rafináltságát a puszta véletlen előlegezi meg: a nyitó képsoron a díszlet üvegfelületéről visszatükröződő szakmunkás szárazjeges palackból pumpálja a füstöt. Mintha saját működésének misztériumáról akarná lerántani a leplet az a mű-alkotás, amely egyenként kivégzi szereplőit, majd újra feltámasztja őket.
- Állítsa meg, nem bírom nézni!
- Senki sem tartja itt, maga akarta ezt látni.
A vámpír-lidércek a tágra nyílt szemű főhős (= néző) előtt a múltat a jelen színpadára állítják, a Blackwood-kastély ezen az éjszakán metafizikai (film)színházzá változik. Ahhoz, hogy az előadást jövőre is műsorra tűzhessék, a lidérceknek szükségük van a szemtanú vérére. Metafora arról, hogy közönség nélkül a művészet halálra van ítélve?
A Halottak Éjszakáján a túlvilági dimenziókba betekintést nyerő újságírónak éppenséggel egy metafizikával foglalkozó professzor, Dr. Carmus a "tárlatvezetője". A gótikus történetek ügyeletes őrült doktora (Arturo Dominici, a BLACK SUNDAY vámpírhercege) az ösztönök megszállott kutatója, azé a mozgatóerőé, ami a fizikai halált is képes túlélni. A professzor kísérletei során bebizonyította: akitől akarata ellenére vették el az életét, annak ösztönvezérelt érzékei halhatatlanná válnak. A lelkek olasz karneválja tehát az érzékek, egészen pontosan az ágy körül forog, a féltékenység és a házasságtörés a másvilágon is örök téma.
A démoni tekintetű Barbara Steele-re általában kettős szerepeket osztottak az olasz horrorfilmesek (BLACK SUNDAY, NIGHTMARE CASTLE, SHE BEAST). A CASTLE OF BLOOD nem lóg ki a sorból, mert ugyan Steele-ből ezúttal csak egy van, lényében Erósz és Thanatosz, a szerelemért ácsingózó romantikus és a halált hozó fekete angyal viaskodik. Az elátkozott kísértetben halmozottan van jelen mindaz, ami nem egyeztethető össze a keresztény erkölccsel: életében megcsalta férjét egy másik férfival, viszonya volt egy nővel, és még holtában is csak azon jár az esze. A szexualitás olasz horrorban betöltött előkelő szerepéről elmélkedve a Pokoli Rémület cikke még messzebbre megy vissza: "Feltehetőleg az olasz középkor igencsak buja és gubancos szexuális viszonyai adták az ötleteket".
Persze szexfilmről szó sincs, a meztelenkedés a vágatlan változatban is csak egy mellbőség terén kiemelkedő tehetségű francia színésznőcske tétova cicivillantására korlátozódik. Több forrás szerint a CASTLE OF BLOOD büszkélkedhetett az olasz filmművészet első leszbikus jelenetével - a bigott amerikai cenzorok nem is hagyták szó nélkül (leszbikus jelenet kivágva). Azzal, hogy az újságíró élő-halott csábítójának ágyában köt ki, a nekrofília vádja is megalapozott. Még egy úttörő csúnyaság: Dr. Carmus premier plánban lefejez egy élő kígyót. A felvétel szemmel láthatóan más helyszínen került rögzítésre, a színészek közreműködése nélkül. Az ilyen piszkos munkát a rendezőasszisztenssel szokták elvégeztetni, aki esetünkben a CANNIBAL HOLOCAUST kétes hírű rendezője, Ruggero Deodato volt. A film szimfonikus zenéjét Riz Ortolani szerezte.
A jövendő exploitation-mester Margheriti (CANNIBAL APOCALYPSE) ekkor még törekedett finomabb eszközökkel borzongatni. Ebben segítségére volt a tapasztalt operatőr, Riccardo Pallottini, akinek szokatlanul alulvilágított fényképezése expresszionista némafilmekhez hasonlatos minőséget kölcsönöz a látványvilágnak. {THE KILLER MUST KILL AGAIN, LA POLIZIA STA A GUARDARE, L'IMMORALITA - ezeket a kiváló filmeket mind Pallottini fényképezi majd.} A kísértetek haláltánca csapdaként zárul be, a realitás vereséget szenved az irrealitással szemben, a filmet magát pedig a bevezető és végkifejlet szemtanúja, Edgar Allan Poe zárja kerek metafikcióra. A koszorús költő a saját fantáziájára hagyatkozva fogja lejegyezni a Danza Macabra-t... amiből aztán az olaszok készítenek egy adaptációt.
Stanley Kubrick Duccio Tessari mellett Antonio Margheriti munkásságát is értékelhette, olyannyira, hogy a 2001: ŰRODÜSSZEIA forgatásakor személyesen konzultáltak vele. "Egy barátom a produkcióból elhívott Londonba beszélgetni, mert azon kevés rendezők egyike voltam, aki rendelkezett a témában (űrutazás) tapasztalattal. Ezen kívül nem csináltam (a 2001-en) semmit. Ellátogattam a stúdióba, találkoztam Kubrickkal és a speciális effektusokért felelős Douglas Trumbullal (...) Nagyon élveztem azt látni, hogyan készítenek filmet gazdag emberek." Elvonatkoztatva Stephen King könyvétől, a RAGYOGÁS két jelenetének eredete korábbi Margheriti-filmekhez vezethető vissza. A CASTLE OF BLOOD-nál maradva: a kihalt folyosókon lődörgő újságíró/Jack Torrance jelenlétében a bálterem megtelik vendégekkel ---
A Blackwood kastély és a Ragyogás szállodája a múltban elkövetett erőszakos események okán váltak szellemtanyává, mindkét épület ezen a klasszikus rémregény-fundamentumon áll.
(A másik "Margheriti-ragyogás" a híres vérözön képsora, melyhez hasonlót a WILD, WILD PLANET sci-fiben láthatunk - ezen infóért köszönet Orosdy Daninak, via Chavez.)
A XIX. századi romantikus haláltác-szimfóniák celluloidra komponált leszármazottja a szokványosnak nevezhető gyenge pontok ellenére (Georges Riviére jellegtelen főhőse, angol utószinkron) méltán került be az olasz horror-klasszikusok panteonjába, egyúttal elindított egy évtizeden át tartó gótikus periódust a számos más műfajban is előforduló rendező számára. A CASTLE OF BLOOD még bemutatásra várt, a villámkezű Margheriti egy másik producernek már leforgatta a THE VIRGIN OF NUREMBERG-et. Az Eastmancolor-ban fotografált film híján van a CASTLE rafináltságának, a színhasználat sem olyan kifejező, mint Mario Bavanál, ellenben ponyva-moziként elrettentő másfél órányi kikapcsolódást nyújt. A várkastélyában randalírozó náci Punisher a középkori kínzásokra esküszik: -A régi módszerek még mindig a legjobbak! állítja, mi pedig, régi horrorfilmek szerelmesei egyetértően bólogatunk. A hírhedt "torture pornós" jelenetben egy tolószékbe szíjazott nő fejére patkányketrecet raknak, és magára hagyják a szerencsétlent.
A nőnek sikerül kiszabadulnia, de addigra egyik orrcimpáját megzabálta a rágcsáló. -Az arcom! Ó istenem, az arcom! Felejthetetlen.
A németeknél Edgar Allan Poe adaptációnak hazudott forgatókönyv a KKK - I classici dell'orrorre könyvsorozat egyik azonos című kötetén alapult. A film producerének érdekeltségi körébe tartozó római kiadónál 1959-1962 között megjelent novellákat olasz szerzők írták angol álnéven.
A hírlapárusoknál kapható ponyvasorozat oda-vissza kölcsönhatásban állt a filmiparral: az írók Hammer-filmekből merítették az ötleteiket, az olasz filmesek a novellákból. És ha már merítésről van szó, Margheriti kegyetlenkedésekben gazdag filmjét először Massimo Pupillo rendező nyúlta le, aki "Max Hunter" álnéven írta alá a BLOODY PIT OF HORROR-t (Max Hunter a VIRGIN férfi főszereplő karakterének a neve). A BARON BLOOD olasz címe GLI ORRORI DEL CASTELLO DI NORIMBERGA. Miután ezek a középkori várkastélyokban megrendezett filmek a jelenben játszódtak (Margheriti és Mario Bava egyaránt akkortájt divatos jazz/bongo kísérőzenével jelezték a korszerűsítést), a modern stalk n' slash európai előfutáraiként tekinthetünk rájuk.
Margheriti a továbbiakban: THE LONG HAIR OF DEATH (ismét Barabara Steele főszereplésével, megint fekete-fehérben), CONTRANATURA (melyet legszemélyesebb iparosmunkájának tart), AND GOD SAID TO CAIN (gótikus horror eszköztárával elkészített western), SEVEN DEATHS IN THE CAT'S EYE és a WEB OF THE SPIDER, azaz a CASTLE OF BLOOD színes nyersanyagra forgatott remake-je.
-------------------------------
Kubrick - Margheriti menet
Stanley Kubrick Duccio Tessari mellett Antonio Margheriti munkásságát is értékelhette, olyannyira, hogy a 2001: ŰRODÜSSZEIA forgatásakor személyesen konzultáltak vele. "Egy barátom a produkcióból elhívott Londonba beszélgetni, mert azon kevés rendezők egyike voltam, aki rendelkezett a témában (űrutazás) tapasztalattal. Ezen kívül nem csináltam (a 2001-en) semmit. Ellátogattam a stúdióba, találkoztam Kubrickkal és a speciális effektusokért felelős Douglas Trumbullal (...) Nagyon élveztem azt látni, hogyan készítenek filmet gazdag emberek." Elvonatkoztatva Stephen King könyvétől, a RAGYOGÁS két jelenetének eredete korábbi Margheriti-filmekhez vezethető vissza. A CASTLE OF BLOOD-nál maradva: a kihalt folyosókon lődörgő újságíró/Jack Torrance jelenlétében a bálterem megtelik vendégekkel ---
A Blackwood kastély és a Ragyogás szállodája a múltban elkövetett erőszakos események okán váltak szellemtanyává, mindkét épület ezen a klasszikus rémregény-fundamentumon áll.
(A másik "Margheriti-ragyogás" a híres vérözön képsora, melyhez hasonlót a WILD, WILD PLANET sci-fiben láthatunk - ezen infóért köszönet Orosdy Daninak, via Chavez.)
---------------------
A XIX. századi romantikus haláltác-szimfóniák celluloidra komponált leszármazottja a szokványosnak nevezhető gyenge pontok ellenére (Georges Riviére jellegtelen főhőse, angol utószinkron) méltán került be az olasz horror-klasszikusok panteonjába, egyúttal elindított egy évtizeden át tartó gótikus periódust a számos más műfajban is előforduló rendező számára. A CASTLE OF BLOOD még bemutatásra várt, a villámkezű Margheriti egy másik producernek már leforgatta a THE VIRGIN OF NUREMBERG-et. Az Eastmancolor-ban fotografált film híján van a CASTLE rafináltságának, a színhasználat sem olyan kifejező, mint Mario Bavanál, ellenben ponyva-moziként elrettentő másfél órányi kikapcsolódást nyújt. A várkastélyában randalírozó náci Punisher a középkori kínzásokra esküszik: -A régi módszerek még mindig a legjobbak! állítja, mi pedig, régi horrorfilmek szerelmesei egyetértően bólogatunk. A hírhedt "torture pornós" jelenetben egy tolószékbe szíjazott nő fejére patkányketrecet raknak, és magára hagyják a szerencsétlent.
A nőnek sikerül kiszabadulnia, de addigra egyik orrcimpáját megzabálta a rágcsáló. -Az arcom! Ó istenem, az arcom! Felejthetetlen.
A németeknél Edgar Allan Poe adaptációnak hazudott forgatókönyv a KKK - I classici dell'orrorre könyvsorozat egyik azonos című kötetén alapult. A film producerének érdekeltségi körébe tartozó római kiadónál 1959-1962 között megjelent novellákat olasz szerzők írták angol álnéven.
A hírlapárusoknál kapható ponyvasorozat oda-vissza kölcsönhatásban állt a filmiparral: az írók Hammer-filmekből merítették az ötleteiket, az olasz filmesek a novellákból. És ha már merítésről van szó, Margheriti kegyetlenkedésekben gazdag filmjét először Massimo Pupillo rendező nyúlta le, aki "Max Hunter" álnéven írta alá a BLOODY PIT OF HORROR-t (Max Hunter a VIRGIN férfi főszereplő karakterének a neve). A BARON BLOOD olasz címe GLI ORRORI DEL CASTELLO DI NORIMBERGA. Miután ezek a középkori várkastélyokban megrendezett filmek a jelenben játszódtak (Margheriti és Mario Bava egyaránt akkortájt divatos jazz/bongo kísérőzenével jelezték a korszerűsítést), a modern stalk n' slash európai előfutáraiként tekinthetünk rájuk.
Margheriti a továbbiakban: THE LONG HAIR OF DEATH (ismét Barabara Steele főszereplésével, megint fekete-fehérben), CONTRANATURA (melyet legszemélyesebb iparosmunkájának tart), AND GOD SAID TO CAIN (gótikus horror eszköztárával elkészített western), SEVEN DEATHS IN THE CAT'S EYE és a WEB OF THE SPIDER, azaz a CASTLE OF BLOOD színes nyersanyagra forgatott remake-je.
Még mielőtt kifulladt volna a kísértetkastélyos, gyertyatartós irányzat, a producer kérésére Margheriti 1971-ben beállításról beállításra újra megrendezte saját filmjét, abban a hiú reményben, hogy színesben előadva a történet ezúttal be fogja vonzani a közönséget, különös tekintettel az amerikaiakra. A Bruno Corbuccinak tulajdonított forgatókönyv mindössze egy, nem túl lényegbevágó variálást eszközöl, amúgy a színészek a régi változat angol szövegkönyvét olvassák fel. Az általam látott kópián a cenzorok (újfent) kivágták a leszbikus ölelést. Kísérteties a párhuzam: a sztoriban a sírboltba rakott halottak felelevenítik végzetüket, a WEB OF THE SPIDER a filmraktárakba temetett CASTLE OF BLOOD-ot eleveníti fel.
Poe-ként Klaus Kinski nem pusztán elmeséli, hanem vadul gesztikulálva eljátssza a Berenice-t. Az őrült zseni bőrébe bújó őrült zseni zabolátlan előadásmódja meglehetősen idegen a színészeket játékbabákként mozgató olasz horrortól. Az újságírót a szimpatikus Anthony Franciosa (TENEBRE) alakítja, Juliát Karin Field (Jess Franco's THE DEMONS), a német változatban Drakula is feltűnik, legalábbis a címben. Barbara Steele utódjának a producer saját nejét, Michéle Merciert protezsálta be, őt korábban a BLACK SABBATH telefonos epizódjában láthattunk. A szerepre eleve alkalmatlan színésznő fejére szőke parókát húztak, agyon csapva a maradék illúziót is. "Nem lett annyira jó - vallotta a remake-ről Margheriti. Sajnálatos tény, hogy gótikus történetet nem lehet színesben elmesélni. A fekete-fehér egy teljesen más, elbűvölő világ. A színek reálissá változtatják ezt a világot, túlságosan valószerűvé ahhoz, hogy magával ragadja a közönséget. Csakis fekete-fehérben szabad az ilyesmit leforgatni."
Interjúrészletek © Fangoria, Video Watchdog
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)