Brian Clemens
kreatív producer, dramaturg, író:
kreatív producer, dramaturg, író:
Az Ian Hendry és Patrick Macnee főszereplésével készült kezdeti epizódokban íróként működtem közre. A premissza annak idején még egy kém-show volt, az epizódokat videoszalagra rögzítették. Akkor kezdett formálódni a The Avengers, amikor megjelent a színen a női sztár, Honor Blackman a bőrruháiban. Az arculatot leginkább a takarékosság határozta meg. Nem maradt elég pénz egy bankot felépíteni, ezért csak egy kis részt rendeztünk be a stúdióban, és az előtérbe helyezett bankjegyeken keresztül filmeztük a díszletet. Ebből kezdett kialakulni a The Avengers stílusa.
Amikor átálltak celluloid filmre, olyasvalakit kerestek, aki egyaránt ismerte a filmezést és a The Avengers-t. Én voltam az egyetlen alkalmas személy a feladatra. Társproducerként kezdtem a Diana Riggel készült első tizenhárom részben, de a kreatív felügyelet az én kezemben volt. Lefektettem bizonyos alapszabályokat: nőket nem gyilkolnak meg (habár megkötözni és betömni a szájukat, meg úgy általában lealázni őket szabad volt). Nem szerepelhetnek statiszták, a képernyőn mindenki egy személyiség. Erre azért volt szükség, mert a fő karaktereink olyannyira elképesztőek (outrageous) voltak, hogy nevetségessé váltak volna átlagos, mindennapi emberek mellé állítva. Épp ezért soha nem foglalkoztunk valódi problémákkal. A sorozatban nincsenek etnikumok, feketék, drogok, társadalmi problémák. Egy mesevilág, az a fajta Britannia, amilyennek a külföldiek szerették elképzelni az országot.
Nem volt tudatos közeledés a tudományos-fantasztikum felé, pusztán a sztorik váltak egyre hajmeresztőbbé. Emlékezzenek, abban az időben a CIA meg akarta mérgezni Fidel Castro cipőpasztáját. Nekünk a való élet botrányosságával kellett felvenni a versenyt! A James Bond filmeket három évvel beelőztük, végül mindhárom női sztárunkat és Patrick Macnee-t is leszerződtették 007-es filmekhez. Az aranypisztolyos férfi lényegében egy The Avengers epizód, amit hét évvel korábban csináltunk meg.
A sorozat azért tudott fejlődni, mert a közönségünk nem csak szerette a stílusunkat, de többet, nagyobbat, jobbat akart belőle, és mi megadtuk nekik. A humor mindig jelen volt, már a kezdetektől rá alapoztunk. Az alá pedig rengeteg szexuális és freudi célzást helyeztünk. Az ártatlan szemeknek a The Avengers csak egy vidám pantomimjáték volt gyors akciókkal és jóízű humorral, de ha piszkos a fantáziád, akkor sokkal több örömöt lelhettél benne. Ez talán engem és a munkatársaimat is minősíti...
A produkción filmes szakemberek dolgoztak, nem tévések. Minden epizód egy kis játékfilmként volt megcsinálva, saját zenével. A kulcsemberek: producertársam Albert Fennell a financiális ügyeket irányította, ezen kívül nagyon jó vágó és utószinkronos volt, korábban számos kiváló filmet készített (Fennell producerként olyan brithorror klasszikusok megszületésében segédkezett, mint a KAMERALES, THE INNOCENTS vagy a THE NIGHT OF THE EAGLE -szerk.). A látványtervezőnk Robert Jones részvétele és lelkesedése hatalmas segítség volt, ő is régi motorosnak számított a filmszakmában. A hab a tortán Laurie Johnson zenéje, úgyszintén filmesről van szó. No és John Steed szerepében Patrick Macnee, aki végig lojális maradt a sorozathoz és mindig professzionális, elragadó alakítást nyújtott. Menet közben a legjobb brit színművészeket alkalmaztuk, sokan közölük sztárokká váltak. Volt egy epizódunk, amiben benne volt Donald Sutherland és Charlotte Rampling. Sosem volt problémás meghívni valakit a sorozatba, mindenki imádta, hogy őrült karakterekkel kísérletezhet.
Semmi nem volt a véletlenre bízva. Ruhák, díszletek, autók - minden részletet átbeszélt a kreatív csapat, a végén a beleegyezésemmel döntöttünk. Sosem dolgoztam még ilyen szorosan díszlettervezőkkel. Az volt a célunk, hogy mindig a konkurencia előtt járjunk, hogy a show időtlen maradjon. Az a tény, hogy nem járt el felette az idő, ennek a bizonyítéka. A legtöbb műsor elárulja a korát az autókkal és a ruhákkal. Mi eleve szokatlan és régi járműveket használtunk, a ruhák pedig futurisztikus (vagy Steed esetében anakronisztikus) fazonúak, amitől megőrizték a frissességüket. A sorozatot manapság is vetítik a televíziók világszerte, újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak.
A történeteket a következőképpen fejlesztettük: behívtam egy írót és megszórtam ötletekkel. Elkezdett alakulni a dolog, és amikor összejött a nyolc fénypont (nyolc bonyodalom vagy akció-momentum), tudtam, hogy megvan a forgatókönyvünk alapja. Mindig próbáltuk letámadni, kiforgatni a kliséket - a párbajt borospalackokkal vagy tollsöprűkkel vívták, a verekedések helyszínei szándékosan rendhagyóak, bizarrak. A mi szereplőink valóban kimondták: "Ma éjjel a bennszülöttek nyugtalanok." Szerettük azt képzelni, hogy miután mi megcsináltunk egy dzsungeles sztorit, senki sem fog tudni még egyet csinálni abban a reményben, hogy azt majd komolyan veszik. A közhelyek kiforgatása néha nagyon vicces tudott lenni. Egy Sherlock Holmes figura nyomokat helyez el, aztán lelő egy embert és a holttest beleesik a padlóra rajzolt körvonalba.
Szimpatikus rendezőt kerestünk magunknak, akit aztán hajlamosak voltunk rendszeresen alkalmazni. Az ideális egy ilyen sorozatnál három, felváltva dolgozó rendező lett volna, de az egyéb elkötelezettségek sajnos ezt nem tették teljes egészében lehetővé. A rendezőknek vizuálisnak kellett lenniük, jó humorérzékkel, valamint érezniük kellett a suspense-t. Hitchcock tökéletes lett volna, valójában sok minden a The Avengers-ben az én Hitchcock iránti csodálatomból ered.* Ő is váratlan helyszíneket használt, a gonosztevői mindig elragadóak vagy meglepőek: egy fogorvos, halász stb.
A tévétársaságoknak nem voltak követeléseik, azt hiszem azért, mert a The Avengers-re törékeny kártyavárként tekintettek. Senki sem tudta biztosan, mitől állt a lábán, mitől lett sikeres. Ódzkodtak kihúzni belőle akár egyetlen kártyalapot is, nehogy összedőljön az egész. Ami a híres epizódokat illeti, a kedvencem a The House That Jack Built, minden bizonnyal az egyetlen olyan tv-epizód, aminek a cselszövője halott, mielőtt elkezdődne a show. A Touch of Brimstone is tetszett, ezt egyébként betiltották az Egyesült Államokban, ahol túl szexinek találták. Az ABC csatorna vezetői állandóan levetítették a partijaikon. A Who's Who egy furcsaság: Patrick beteg volt, Diana szabadságra ment, így nekünk egy olyan The Avengers epizódot kellett elkészíteni, amiben egyik sztárunk sem szerepel! Természetesen megcsináltuk, nagy magabiztossággal. A Too Many Christmas Tree-nek dickensi hangulata van. A Pandora a másik kedvenc, szerintem Hitchcock is rendezhette volna, ahogy a rémisztő Split-et is. A The Cybernauts annyira népszerű volt, hogy két folytatást is forgattunk hozzá, akár egy külön széria is születhetett volna belőle! Azóta a történeteink és témáink közül számosat felhasználtak más filmekhez.
Időközben olyan filmeket írtam, mint a THE GOLDEN VOYAGE OF SINBAD, BLIND TERROR (Mia Farrow-val), THE WATCHER IN THE WOODS (Bette Davis), ÉS HAMAROSAN A SÖTÉTSÉG, DR. JEKYLL & SISTER HYDE (producerként a Hammer stúdiónak), CAPTAIN KRONOS - VAMPIRE HUNTER (szintén a Hammernek, ezt rendeztem is). Továbbá 1977-ben létre hoztam és produceltem a The Professionals című tv-sorozatot."
A szöveg eredetileg a The Avengers Companion című könyvben jelent meg. © 1997 Titan Books
* Hitchcocki példát mutatok arra, hogy könnyed eleganciával - különösebb dramaturgiai indok nélkül - hogyan vezeti meg a The Avengers a kedves nézőjét.
Egy folyosón a kamera hátulról hosszan követi Steed esernyős, keménykalapos alakját ---
Egy folyosón a kamera hátulról hosszan követi Steed esernyős, keménykalapos alakját ---
:)