UNA FARFALLA CON LE ALI INSANGUINATE / PUZZLE (1971-74)

Bor, Spagetti, Láncfűrész

--- Duccio Tessari giallói ---

Ha nem tévedek túl nagyot, a RINGO-westernjeivel befutott Duccio Tessari is az olasz filmipar „kékgallérosai” közé tartozott, egy mindenes, akinek vegyesboltjában megtalálható a peplum, vígjáték, kémtörténet, háborús kalandfilm és egy Alain Delon vendégszereplésével készült maffiesco. A sötét nyolcvanas évek közepén napvilágot látott képregényadaptációja, a TEX ÉS A MÉLYSÉG URA (wesztern-fantazi krosszover) nálunk is kapható dvdén, ha valaki vicces kedvében megveszi, írja meg milyen volt, szavanként fizetek igen magas honoráriumot. És most lássuk végre a  medvét  lepkét:

A DEATH OCCURED LAST NIGHT-ot követően a „Véresszárnyú pillangó” volt Tessari második bűnügye. Az argentósan hangzó állatcím (aka. THE BLOODSTAINED BUTTERFLY) dacára egy pragmatikusabb köntösbe bújtatott, nem teljesen vegytiszta giallóról van szó, valahol a WHAT HAVE YOU DONE TO SOLANGE és egy Derrick epizód között. Jut eszembe: Günther Stoll!

Herr Stoll nemrég a Duna Tévén sugárzott korai Derrickekben főzte a kávét harminc epizódon keresztül, itt meg nagyszerű alakítást nyújtva lehorsttapperolja Evelyn Stewartot. A német kapcsolat ezzel nem merült ki, ugyanis a SOLANGE és a 7 VÉRFOLTOS ORCHIDEA koprodukciókhoz hasonlatosan eredetileg ez is egy NSZK-olasz Edgar Wallace Krimi lett volna a Rialtótól. A német fél végül kihátrált a Massimo Dallamano kezébe szánt filmtervből, de legalább van magyarázat a SOLANGE-ra némileg emlékeztető diáklányos történetre.

Csajkovszkíj koncsertójáról hirtelen modern jazzre váltó főcímtémát egy erre rímelő szöveges üzenet követi: „A múlt nem létezik, mivel már elmúlt, sem a jövő, ami viszont még nem történt meg. Tehát csak a jelen van, a múlt és a jövő hatásainak metszéspontján.” Bizonyára nem véletlen a mottó, ráirányítva a figyelmet a giallók lehetséges metafizikai értelmezésére, a mű eme igencsak összetett oldalának elemzésétől azonban hely hiányában most el kell tekintenem. Talán majd a jövő héten (ami nem létezik).

-Hé, maga ott a szürke ballonkabátjában! Fogják el, gyilkos!
A francia diáklányt leszúró alaknak sikerül kereket oldania a parkból, ám a feltételezett tettest nem sokkal később letartóztatják. A középkorúságából lassan kiöregedő tévébemondó ellen annyi bizonyíték gyűlik össze a nyomozás során, hogy még briliáns ügyvédjének (Günter Stoll) sem sikerül kihoznia a börtönből. Egészen addig, amíg ugyanabban a parkban meg nem történik a második, majd harmadik hasonló módon elkövetett gyilkosság.

Önmarcangoló úrifiú, fiatal lányokat megvásároló tévériporter, barátja feleségét és lányát egyszerre mószeroló ügyvéd: a nem éppen szimpátiát keltő alakok főszerepeltetése *talán* része volt a burzsoáziát célba vevő társadalomkritikának (több erre mutató kiszólás is akad), de az is *elképzelhető*, hogy mindebben a sztorit jegyző Gianfranco Clerici a ludas: neve a három legmizantrópabb olasz exploitation stáblistáján bukkan fel (THE NEW YORK RIPPER, A HÁZ A PARK SZÉLÉN, CANNIBAL HOLOCAUST), és másik giallója, a DON’T TORTURE THE DUCKLING sem éppen vígoperaként ismert.

Bár az egész mögött egy klasszikus, szerelemféltésből elkövetett bűntett áll, formálisan meglehetősen messze kerülünk a Sergio Martino féle giallóktól. Az első fél óra a detektívmunkát részletesen bemutató poliziesco-dokuként működik: nyomrögzítés, adatgyűjtés, szembesítések, és a felügyelő beosztottja által felszolgált kávé, ami egy állandóan visszatérő poén forrása. A stáblistán a hivatalos szerveknek megköszönt szakszerű rendőrségi felderítést a bírósági tárgyalás követi.

Mindkét blokk precízen, dinamikusan van lebonyolítva, és a limitált számú, vérmérsékletében diszkrétnek mondható giallós részekbe sem törik bele a rendező rugós kése. Az első, eső áztatta gyilkosság egyenesen műfaji iskolapélda, a "mexican standoff" fináléban Tessari spagettiwesternes múltja kísért. A Techniscope széles terét igen elmés módon tagoló fényképezés Carlo Carlini munkája (a fickó egy zseni – ezt mondtam már?), az színészek kitűnőek, a szépen strukturált forgatókönyvből kiolvasható, hogy nem egyetlen délután alatt vetették papírra. Hogy mégsem áll össze giallo-klasszissá a kép, az főképpen a „jogi esetek” szerű felépítéséből adódik. Lássuk be, a legtöbben a horror felől közelítik meg ezt a műfajt, és annak a FARFALLA nem biztos, hogy elég izgalmas/elvetemült/véres.

A sok feltételes módból is látszik, hogy egy újranézés mindenképpen ki fog járni neki a jövőben, ez tipikusan az a film, aminek egy második, átgondoltabb nagyvizit csak hasznára válhat.

Tessari következő krimije Luciano Martino megbízásából, Ernesto Gastaldi forgatókönyve alapján készült, ennek megfelelően már közelebb áll a Sergio Martino vonalhoz, nem mellesleg kísértetiesen emlékeztet egy bizonyos Audrey Hepburn filmre. Tévedés, nem a Római Vakációra gondoltam!

A L’UOMO SENZA MEMORIA (ismertebb nevén PUZZLE) ugyanúgy kezdődik, mint a FARFALLA: a rendező neve egy Mini Morris előtt bukkan fel. Tessari szenvedélyesen gyűjtötte az ilyen típusú személygépkocsikat, állítólag több mint harminc darab állt belőlük a garázsában. Ez egyébként nem igaz, de azt már becsszóra mondom, hogy amikor Dario Argento a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE forgatókönyvével házalt a Titanus stúdiónál, a fejesek a kezdő Argento fiú helyett két tapasztaltabb rókát, Duccio Tessarit vagy Terence Youngot képzelték bele a rendezői székbe. Argento makacsságának és tehetős apjának hála végül saját maga készíthette el a filmet, Tessari és Young (meg a Titanus) pedig ebben a korrekt, szépen megcsinált giallóban jött össze, mondjuk úgy nemhivatalosan.

A WAIT UNTIL DARK (Terence Young, 1967) sztorija nagy vonalakban felvázolva: egy drogfutár játékbabába rejtett heroinszállítmányát egy ismeretlen férfi kezébe nyomja. Nemsokára a férfi vak feleségének (Audrey Hepburn) lakásában gyülekeznek a mindenre elszánt bandatagok, hogy megtudják, hová lett elrejtve az áru. Gastaldi és társírói Frankenstein doktor módjára szétcincálták és újból összerakták az amerikai thriller karakterkészletét, megfejelték egy hitchcocki csavarintással (*), így végül kapunk egy amnéziás drogfutárt és a történet bizonyos pontján mozgássérültté tett feleséget. Tipikusan olasz adaptációs módszer ez, na de még mindig kreatívabb, mint egy sima remake, ugye?

Ted Walton-nak szólított antihősünk (Luc Merenda, KIDNAP SYNDICATE) egy baleset következtében veszítette el a komplett memóriakészletét. A kezelőorvosánál (Fellegi Tamás egypercese) jelentkezik érte egy alak, aki „Te rohadék!” felkiáltással próbálja felfrissíteni emlékezetét. Szó szót követ, lövés dördül, hulla be az ágyneműtartóba és irány Portofino, ahol egy telegram szerint Tedet már várja a kedves felesége.

(Senta Berger) A nőnek előző éjjel valaki felforgatta a házát, telegramot sem küldött senkinek, így érthetően gyanúsan viszonyul rég nem látott férjéhez. A tengerparti kisváros utcácskáin feltűnik egy rosszarcú, sunyi alak is, Ted egykori „munkatársa”, aki felvilágosítja a férfit, hogy ha nem szolgáltatja vissza az egymillió dollárt érő heroint, mindenki pórul fog járni. Az asszonyt érő atrocitások közepette lassan feldereng Ted Erőszakos Múltja. Cronenberg mellett tudok mondani/mutatni egy Argento referenciát is: a protagonista tükörbe zárt emlékezete az egy évvel későbbi PROFONDO ROSSO-ban is kulcsszerepet kap. Véletlen? Döntsd el Te.

Tessari két giallója között szembetűnő a különbség. A nyomozósdi nélküli PUZZLE-ben szimpatikusak a figurák (Senta Berger a giallók egyik legtalpraesettebb hölgyeménye), a történet ellenben sokkal banálisabb - grazie, signor Gastaldi! Technikailag kikezdhetetlen (most különösen a vágás imponál), a helyszínválasztás ismét átgondoltságról árulkodik: A pillangós Bergamo történelmi hercigsége a társadalmi berendezkedést volt hivatott kiemelni, Portofino zegzugossága pedig a memóriavesztéssel járó lelkiállapotot tükrözi (nb. „Labirintus” a címe a betétdalnak). Mivel a jelek arra utalnak, hogy a rendező a konvencionális angolszász noir-thrillert kívánta átültetni olasz környezetbe, a vér-barokk giallóra számítók megint éhesen fognak maradni... egészen a láncfűrészes befejezésig. Az azért odatesz.

A FARFALLA után a PUZZLE sem cáfol rá a spagettiwesztern-kedvelők által régóta nagy becsben tartott Duccio Tessari tehetségére, esetünkben a szakértelem biztos kezű „kismesteri” rutinként nyilvánul meg. A szerzőiség fogalmát már a kommersz térfelén is piedesztálra emelő korunkban talán nem hangzik valami bizalomgerjesztően ez a fajta iparosság, de végül is a Tessarik, Dallamanók, Margheritik voltak azok, akik az olasz filmgyártást két évtizeden át exportképes pezsgésben tudták tartani. Respekt nekik és Maurizio Merlinek, aki a mikrofont tartotta!

* Az amnéziás dolog valójában egy 1967-es francia lélektani thrillerből van átemelve. Egy balesetben emlékezetét vesztett férfi (Alain Delon) a kórházból távozva azzal szembesül, hogy rengeteg pénze van, gyönyörű felesége, és nagyon sötét múltja. A feleséget – most jön a csattanó! – Senta Berger alakította. (A francia film eredeti plakátja és a PUZZLE fent látható utolsó képkocája közti kísérteties egyezés már csak hab a Deliria tortáján.)

Tessari - Kubrick menet : PUZZLE vs. THE SHINING

Nothing Underneath 2011-03-25

Megfogadtam, hogy ha egy új film előzetesét kopipasztázom bejegyzést gyanánt, azon nyomban bezárom a bazárt. Na de ki hitte volna, hogy a Delirián is leszerepelt fashion-giallo SOTTO IL VESTITO NIENTE (NOTHING UNDERNEATH) némi ráncfelvarrás után újra a mozikba kerül, méghozzá ugyanazon a címen, ugyanazzal a direktorral? Mi jöhet még? THE WASHING MACHINE PART 2 ??

A nagyszerű olasz színészek között ezúttal is feltűnik egy világsztár, Richard E. Grant az örök vadászmezőkön haknizó Donald Pleasance-t helyettesíti. Pár kép és egy trailer - azt hiszem ennyi egyelőre bőven elég, és ha ezekből le tudunk vonni bármiféle következtetést, akkor az az lenne, hogy bizony milyen sokat változott a kulturgút 1985 óta. Niente.

Please help, I'm in an Italian movie...

The Girl With The Pillangó Tattoo

"Argento is így csinálja." (Carlo Vanzina késsel a forgatáson)

THE THRILL KILLERS (1964)

Ray Dennis Steckler, USA

Hollywood hátsó udvarán barkácsolgató Steckler azóta bérel csücsköt a szívemben, mióta hozzáláttam felfedezni az alkotói fénykorát reprezentáló box-szettjének négyesfogatát. A Hihetetlenül Fura Kreatúrák, Akik Meghaltak És Összezavart Zombikká Váltakat követő Thrillgyilkosok a doboz fekete báránya: a szabad szellemben fogant „szerelemgyerekek” közül az egyetlen, ami már majdnem úgy néz ki, mint egy játékfilm, ütőereje pedig helyenként James Landis remekbebaszott Szadistájával vetekszik. Amennyiben módunk van rá, tegyük őket double-billre, és máris megvan a 100% hiteles amerikai drive-in programunk egy teliholdas éjszakára.

Ha hinni lehet a színfalak mögött készült fotóknak, egy elmegyógyintézetből szökött őrült, bizonyos Cash Flagg belopódzott a Ray Dennis Steckler dirigálta produkció forgatására, majd csőre töltött 35mm-es Arriflexszével fenyegetőzve átvette az irányítást. Mindez a hatvanas évek Kaliforniájában, a Manson-tanyától pár lépésnyire történt.

Joe Saxon, a főszerepekről álmodozó, nyakig eladósodott színész hollywoodi bérleményében partikat rendez abban a reményben, hogy a meghívott producerek valamelyike jókedvében munkát ajánl neki. Meanwhile, valahol az országúton autóstoppos int le egy gépkocsit.

Mort „Őrült Kutya” Click foglalkozására nézve sorozatgyilkos, és egyáltalán nincsenek álmai, csak egy pisztolya, amivel hidegvérrel agyonlövi a sofőrt. A megszerzett járművel elindul Los Angeles felé újabb motiválatlan gaztetteket elkövetni.

A kifinomult erőszakábrázolás (nagyítsuk csak fel a fenti képkockát) egy noirosan fényképezett prostituált-gyilkossággal folytatódik, a java azonban csak most jön.

Fiatal házasok felújításra váró vidéki házukba tesznek látogatást. A lepusztult épület baljós hangulatot áraszt, meg aztán a rádió is bemondta: három közveszélyes férfi szökött ki a pszichiátriáról. A full-kretén banda (köztük Herb Robins, a THE WORM EATERS majdani rendezője) már eltakarította az útból a kertészt, a házaspár férfi tagjának levágják a fejét. Baltáját tisztogatva egyikük megjegyzi: „Korpás volt a haja.” A táskarádióból szóló Piroska és a Farkas meséjére szinkronizált, zabolátlan kameramunkával rögzített jelenet a Texasi Láncfűrészest teleportálja egy évtizeddel hátrébb.

A pokoli trió útja ezután abba az útszéli étkezdébe vezet, ahol a történet elején megismert színész, a felesége, valamint egy filmproducer adnak egymásnak randevút. „Tökéletes helyszín egy gyilkossági jelenethez” – jegyzi meg a producer. A mániákusok közül az egyik telefonon keresztül sürgeti öccsét a tetthelyre, aki nem más, mint...

Őrült Kutya jön, lát, agyonlövi a Marlboro Mant, és lóra pattanva teljes anarchiába fullasztja a hollywoodi szatírának induló, deviáns pszicho-sokkerként folytatódó, elcseszett westernként véget érő exploitation-cirkuszt. A nézők aznap este kissé összezavarva, de minden bizonnyal elégedetten tértek haza: 75 centért a város széli vurstliban sem kaptak volna tartalmasabb szórakozást.

A sutyerákságában is öntörvényű, kissé flúgos rendező/kameraman a Hollywood ajtaján kopogtató Kovács Lászlót és Zsigmond Vilmost törte be két korábbi filmjében. A THE THRILL KILLERS operatőre sem akárki, egy igazi A.S.C. legenda,  Joseph V. Mascelli. A kis pénzből, nagy lelkesedéssel készült trash-gyöngyszem truppja javarészt barátokból, ismerősökből, meg egy kétes hírű dívából állt össze. A női áldozatot a feleség, a sikertelen színészt a sikertelen színész, a producert a producer testesíti meg, de a neonácira hajazó, szúrós tekintetű Őrült Kutyáért sem kellett messzire menni: „Cash Flagg” nem más, mint a rendező, Ray Dennis Steckler kamera előtti énje.

Liz Renay, a szegény celeb Gábor Zsazsája kétéves szabadságvesztését letöltve egyenest a börtönből landolt a főszerepbe. Derékba tört karrierjét legendává növesztő Renay később a saját lányával (aki szintén látható a filmben a parti-jelenet alatt) közösen adott elő vetkőzőszámokat sztriptízbárokban. John Waters múzsájaként a DESPERATE LIVING-ben kapott egy remek szerepet, memoárjához Waters írta az előszót. A "My Face to the World to See" éppen nem, de egy másik könyve magyarul is olvasható:

A THE THRILL KILLERS már önmagában is épp elég őrült vállalkozás, de a forgalmazó még tovább kívánta fokozni az élményt egy gimmickkel. Színes nyersanyagra forgatott Hypno Vision™-nel kiegészítve THE MANIACS ARE LOOSE! fedőnéven turnézta végig az USA autósmozijait. A főcím előtt vetített bevezetőben hipnotizőr pszichedelizálta a nézőket, akiket aztán a gyilkossági jelenetek alatt műanyagfejszékkel vagdalkozó, Őrült Kutya-maszkot viselő statiszták támadtak meg. Maga Steckler is szívesen részt vett a mulatságban, egészen addig, amíg az egyik akciózás közben valaki lábon nem lőtte légpuskával.

John Wooley: Hot Schlock Horror! (részlet):

„Amikor a THE MANIACS ARE LOOSE megérkezett városunkba, egy barátom és én azon nyomban az autósmozi felé vettük az irányt. A helyi lapokban megjelent szenzációs reklámszlogenek ellenállhatatlanul hangzottak, ráadásul a double-bill keretében alkalmunk volt újra megnézni a BLOOD FEAST-et is.

Hétvége lévén nézőkből nem volt hiány. Közvetlenül mellettünk egy mozivászonnal hátat fordított kisteherautó parkolt, platóján kempingszékeken ülve várta a popcornt majszoló család, hogy elkezdődjék az előadás. Apa és anya három vagy négy iskolás korú gyerekkel, munkásruha volt mindegyikőjükön, talán a városban piacoztak napközben. A magunkfajta fiatal B-film mániákusokon kívül hozzájuk hasonló munkásosztálybeliek tették ki a délen vetített horrorfilmek közönségének javát.

A THE MANIACS ARE LOOSE színesben kezdődött. Egy öreg hipnotizőr figyelmeztetett minket, hogy ha legközelebb meglátjuk a hipno-spirált, szörnyek fogják ellepni a mozi területét, kitör a pánik, veszélyben lesz az életünk, meg ilyenek. Ezután fekete-fehérben folytatódott a film, egészen addig a jelenetig, amiben a házaspár összefut a baltás gyilkosokkal. Ekkor hirtelen ismét színesre váltott a kópia, a drive-in óriási vásznán felpörgött a spirál.

Hátrapillantottam a büfé irányába. Legalább nyolc sorra voltunk a kijárattól, de így is jól láttam, hogy a moziba betóduló, kezükben hosszú baltákat lengető alakok a filmbéli gyilkos arcmásának maszkját viselik. Mire szóltam a haveromnak, már el is vegyültek az autók között, és csak a sötétségből előtörő sikolyokat és dudálást lehetett hallani.

„Búúú!” ordította a képembe a letekert ablakon át Őrült Kutya, és rohant tovább a baltájával hadonászva. A mellettünk parkoló család teherautóját pécézte ki magának.

Egyetlen mozdulattal ugrott fel a platóra, egyenesen a népes kis família orra elé. Nem tudom pontosan leírni a rákövetkező másodperceket, a zűrzavar hevében csak az érzéseire hagyatkozhat az ember. A szélvédő mögül kukucskálva próbáltuk felfogni, mi is történt.

Ekkor láttuk meg az ismét fekete-fehérben pergő film vad képsorai által megvilágított maszkos férfit a teherautón állva. Magasra emelt baltájával a kezében az immáron teljesen üres rakteret bámulta, körülötte szanaszét dobált kempingszékek, kiszórt pattogatott kukorica és az oklahomai porfelhő.”