2011. március 23., szerda

THE THRILL KILLERS (1964)

Ray Dennis Steckler, USA


Hollywood hátsó udvarán barkácsolgató Steckler azóta bérel csücsköt a szívemben, mióta hozzáláttam felfedezni az alkotói fénykorát reprezentáló box-szettjének négyesfogatát. A Hihetetlenül Fura Kreatúrák, Akik Meghaltak És Összezavart Zombikká Váltakat követő Thrillgyilkosok a doboz fekete báránya: a szabad szellemben fogant „szerelemgyerekek” közül az egyetlen, ami már majdnem úgy néz ki, mint egy játékfilm, ütőereje pedig helyenként James Landis remekbebaszott Szadistájával vetekszik. Amennyiben módunk van rá, tegyük őket közös double-billre, és máris megvan a 100% hiteles amerikai Drive-In programunk egy teliholdas éjszakára.


Ha hinni lehet a színfalak mögött készült fotóknak, egy elmegyógyintézetből szökött őrült, bizonyos Cash Flagg belopódzott a Ray Dennis Steckler dirigálta produkció forgatására, majd csőre töltött 35mm-es Arriflexszével fenyegetőzve átvette az irányítást. Mindez a hatvanas évek Kaliforniájában, a Manson-tanyától pár lépésnyire történt.


Joe Saxon, a főszerepekről álmodozó, nyakig eladósodott színész hollywoodi bérleményében partikat rendez abban a reményben, hogy a meghívott producerek valamelyike jókedvében munkát ajánl neki. Meanwhile, valahol az országúton autóstoppos int le egy arra közlekedő gépkocsit.


Mort „Őrült Kutya” Click foglalkozására nézve sorozatgyilkos, és egyáltalán nincsenek álmai, csak egy pisztolya, amivel hidegvérrel agyonlövi a sofőrt. A megszerzett járművel elindul Los Angeles felé újabb  motiválatlan gaztetteket elkövetni.


A kifinomult erőszakábrázolás (nagyítsuk csak fel a fenti képkockát!) egy noirosan fényképezett prostituált-gyilkossággal folytatódik, a java azonban csak most jön.


Fiatal házasok felújításra váró vidéki házukba tesznek látogatást. A lepusztult épület baljós hangulatot áraszt, meg aztán a rádió is bemondta: három közveszélyes férfi szökött ki a pszichiátriáról. A full-kretén banda (köztük Herb Robins, a három Oscar-díjra jelölt THE WORM EATERS majdani rendezője) már eltakarította az útból a kertészt, a házaspár férfi tagjának levágják a fejét - baltáját tisztogatva egyikük megjegyzi: „Korpás volt a haja”! A táskarádióból szóló Piroska és a Farkas meséjére szinkronizált, zabolátlan kameramunkával rögzített jelenet a Texasi Láncfűrészest teleportálja egy évtizeddel hátrébb.


A pokoli trió útja ezután abba az útszéli étkezdébe vezet, ahol a történet elején megismert színész, a felesége, valamint egy filmproducer adnak egymásnak randevút („Tökéletes helyszín egy gyilkossági jelenethez” – jegyzi meg a producer). A mániákusok közül az egyik telefonon keresztül sürgeti öccsét a tetthelyre, aki nem más, mint...


Őrült Kutya jön, lát, agyonlövi a Marlboro Man-t, és lóra pattanva teljes anarchiába fullasztja a hollywoodi szatírának induló, deviáns pszichosokkerként folytatódó, elcseszett westernként véget érő exploitation-cirkuszt. A nézők aznap este kissé összezavartan, de minden bizonnyal elégedetten tértek haza: 75 centért a város széli vurstliban sem kaptak volna tartalmasabb szórakozást.


A sutyerákságában is öntörvényű, kissé flúgos rendező/kameraman a Hollywood ajtaján kopogtató Kovács Lászlót és Zsigmond Vilmost törte be két korábbi filmjében. A THE THRILL KILLERS operatőre sem akárki, egy igazi A.S.C. legenda,  Joseph V.Mascelli. A kis pénzből/nagy lelkesedéssel készült trash-gyöngyszem truppja javarészt barátokból, ismerősökből, meg egy kétes hírű dívából állt össze. A női áldozatot a feleség, a sikertelen színészt a sikertelen színész, a producert a producer testesíti meg, de a neonácira hajazó, szúrós tekintetű Őrült Kutyáért sem kellett messzire menni: „Cash Flagg” nem más, mint a rendező, Ray Dennis Steckler kamera előtti énje.


Liz Renay, a szegény celeb Gábor Zsazsája kétéves szabadságvesztését letöltve egyenest a börtönből landolt a főszerepbe. A gengszterrománca miatt derékba tört karrierjét legendává növesztő Renay később a saját lányával (aki szintén látható a filmben a parti-jelenet alatt) közösen adott elő vetkőzőszámokat sztriptízbárokban. John Waters múzsájaként a DESPERATE LIVING-ben kapott egy remek szerepet, memoárjához Waters írta az előszót. A "My Face to the World to See" éppen nem, de egy másik könyve magyarul is olvasható:



A THE THRILL KILLERS már önmagában is épp elég őrült vállalkozás, de a forgalmazó még tovább kívánta fokozni az élményt. Jött tehát egy gimmick, a színes nyersanyagra forgatott Hypno Vision, amivel kiegészítve "THE MANIACS ARE LOOSE!" fedőnéven turnézta végig Amerika autósmozijait. A főcím előtt vetített bevezetőben hipnotizőr pszichedelizálta a nézőket, akiket aztán a gyilkossági jelenetek alatt műanyagfejszékkel vagdalkozó, Őrült Kutya-maszkot viselő statiszták támadtak meg. Maga Steckler is szívesen részt vett a mulatságban, egészen addig, amíg az egyik akciózás közben valaki lábon nem lőtte légpuskával.

John Wooley: Hot Schlock Horror! (részlet):

„Amikor a THE MANIACS ARE LOOSE megérkezett városunkba, egy barátom és én azon nyomban az autósmozi felé vettük az irányt. A helyi lapokban megjelent szenzációs reklámszlogenek ellenállhatatlanul hangzottak, ráadásul a double-bill keretében lehetőségünk volt újra megnézni a BLOOD FEAST-et is.


Hétvége lévén nézőkből nem volt hiány. Közvetlenül mellettünk egy mozivászonnal hátat fordított kisteherautó parkolt, platóján kempingszékeken ülve várta a popcornt majszoló család, hogy elkezdődjék az előadás. Apa és anya három vagy négy iskolás korú gyerekkel, munkásruha volt mindegyikőjükön, talán a városban piacoztak napközben. A magunkfajta fiatal B-film mániákusokon kívül a hozzájuk hasonló munkásosztálybeliek tették ki a délen vetített horrorfilmek közönségének javát.


A THE MANIACS ARE LOOSE színesben kezdődött. Egy öreg hipnotizőr figyelmeztetett minket, hogy ha legközelebb meglátjuk a hipno-spirált, szörnyek fogják ellepni a mozi területét, kitör a pánik, veszélyben lesz az életünk, meg ilyenek. Ezután fekete-fehérben folytatódott a film, egészen addig a jelenetig, amiben a házaspár összefut a baltás gyilkosokkal. Ekkor hirtelen ismét színesre váltott a kópia, a drive-in óriási vásznán felpörgött a spirál.


Hátrapillantottam a büfé irányába. Legalább nyolc sorra voltunk a kijárattól, de így is jól láttam, hogy a moziba betóduló, kezükben hosszú baltákat lengető alakok a filmbéli gyilkos arcmásának maszkját viselik. Mire szóltam a haveromnak, már el is vegyültek az autók között, és csak a sötétségből előtörő sikolyokat és dudálást lehetett hallani.


„Búúú!” ordította a képembe a letekert ablakon át Őrült Kutya, és rohant tovább a baltájával hadonászva. A mellettünk parkoló család teherautóját pécézte ki magának.


Egyetlen mozdulattal ugrott fel a platóra, egyenesen a népes kis família orra elé. Nem tudom pontosan leírni a rákövetkező másodperceket, a zűrzavar hevében csak az érzéseire hagyatkozhat az ember. A szélvédő mögül kukucskálva próbáltuk felfogni, mi is történt.


Ekkor láttuk meg az ismét fekete-fehérben pergő film vad képsorai által megvilágított maszkos férfit a teherautón állva. Magasra emelt baltájával a kezében az immáron teljesen üres rakteret bámulta, körülötte szanaszét dobált kempingszékek, kiszórt pattogatott kukorica és az oklahomai porfelhő.”