James Landis, amerikai rémálom
Charles Starkweather nebraszkai kukás és barátnőjének ámokfutása két ismertebb filmnek is ihletett adott. A vadromantikus BADLANDS (1973) és a magasröptű társadalomkritikának szánt SZÜLETETT GYILKOSOK (1994) mellett Landis ismeretlenje csak exploitation, ami próbál realisztikus lenni (a két színész megszólalásig hasonlít a két jómadárra), de azért rendesen túldramatizál (ebben a főszereplő bámulatos mimikája a ludas). Túlzás lenne elátkozott mesterműként kezelni, de tény, hogy jó néhány évvel meghaladta korát.
A badlands-en átutazó tanárok autója egy roncstelepnél robban le, itt kerülnek a szadista white trash páros karmai közé. Az egyetlen helyszínen, valós időben játszódó ötszereplős kamaraterror nihilista magatartásához hozzátartozik a fejbelövés premier-plánban, és a főhős kiiktatása jóval a The End előtt. Referenciaként említhetnénk a PSYCHO-t, de a mi Szadistánk inkább az öt évvel későbbi AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA frontális, mellbevágó horrorjához áll közelebb.
Zsigmond Vilmos-életrajzok kisbetűs lábjegyzeteiből lehet tudni, hogy a THE SADIST volt az első játékfilm, amit Amerikában fényképezett. Zsigmond mesterien beállított fekete-fehér képeken keresztül kelti életre a sivár roncstelepet; elsősorban az ő érdeme, hogy máig lebilincselően izgalmas tudott maradni ez a minimális anyagi ráfordítással készült produkció. Borzongok a gyönyörtől ha belegondolok, milyen lehetett végignézni egy vidéki autósmozi hatalmas vásznán.