2008. szeptember 30., kedd

THE SADIST (1963)

James Landis, amerikai rémálom



Charles Starkweather nebraszkai kukás és barátnőjének ámokfutása két ismertebb filmnek is ihletett adott. A vadromantikus BADLANDS (1973) és a magasröptű társadalomkritikának szánt SZÜLETETT GYILKOSOK (1994) mellett Landis ismeretlenje csak exploitation, ami próbál realisztikus lenni (a két színész megszólalásig hasonlít a két jómadárra), de azért rendesen túldramatizál (ebben a főszereplő bámulatos mimikája a ludas). Túlzás lenne PEEPING TOM módjára elátkozott mesterműnek tekinteni, de tény, hogy jó néhány évvel meghaladta korát.

A badlandsen átutazó tanárok autója egy roncstelepnél robban le, itt kerülnek a szadista white trash páros karmai közé. Az egyetlen helyszínen, valós időben játszódó ötszereplős kamaraterror nihilista magatartásához hozzátartozik a fejbelövés premier-plánban, és a főhős kiiktatása jóval a The End előtt. Referenciaként említhetnénk a PSYCHO-t, de a mi Szadistánk inkább az öt évvel későbbi AZ ÉLŐHALOTTAK ÉJSZAKÁJA frontális, mellbevágó horrorjához áll közelebb.
Zsigmond Vilmos-életrajzok kisbetűs lábjegyzeteiből lehet tudni, hogy a THE SADIST volt az első játékfilm, amit Amerikában fényképezett. Zsigmond mesterien beállított fekete-fehér képeken keresztül kelti életre a sivár roncstelepet; elsősorban az ő érdeme, hogy negyvenöt év elteltével is izgalmas tudott maradni ez a minimális anyagi ráfordítással készült drive-in produkció.