DEATHDREAM (1972)

Bob Clark, kanadai

A zombidömpingben könnyen elkallódhatnak  a kevesebb publicitást kapott címek; a BLACK CHRISTMAS-szal halhatatlanságot nyert Bob Clark első két filmje legfeljebb csak veterán horroristák szűk köreiben nevezetesek. Az élőhalottas komédiák úttörőjeként felfogható CHILDREN SHOULDN’T PLAY WITH DEAD THINGS (1971) esetében ez még érthető is, elvégre a hippikkel előadott camp humorához minimum egy alaposan kivájt fül szükségeltetik, és csak a film második felében megtapasztalható atmoszférateremtés kezd árulkodni a kanadai rendező bimbódzó tehetségéről. A CHILDREN-t követő, annál jóval komolyabb és összetettebb DEATHDREAM (aka. DEAD OF NIGHT - '72-ben lefilmezve, '74-ben bemutatva) már közel mestermunka, a hetvenes évek Vietnam-sokkjában fogant horrorok egyik máig penetráns hatással bíró epizódja.

A Clarkot dicsérő rendezés (még nem olyan kiforrott, mint a BLACK CHRISTMAS-ban) és a két Oscar-várományost is felvonultató színészek mellett a mozi legerősebb fegyverténye Alan Ormsby (DERANGED) forgatókönyve, mely egy múlt század eleji brit novellát újít fel. A Majommancs (Monkey’s Paw) tanmeséjében a White család tulajdonába kerül egy Indiából származó majomkéz, amely a legenda szerint teljesíti gazdája három kívánságát. Legelőször 200 fontot kérnek. Másnap White-ék egyetlen fia meghal egy szörnyű munkahelyi balesetben, kártérítés gyanánt 200 fontot kapnak kézhez. Az első kívánság teljesítve. Az anya fájdalmában lassan elveszti az eszét, majd újra előkerül a mancs, ezúttal azt kérik, hozza vissza gyermeküket az élők sorába. Hamarosan kopogtatnak az ajtón...

Ormsby a novellában szereplő White-ékat behelyettesíti egy átlagos középosztálybéli amerikai családdal (Brooks-ék Brooksville-ből), kiknek kispolgári hozzáállása a háborúhoz - „Menj, legalább férfit faragnak belőled” - utólag felért egy halálos ítélettel. Jön is a telegram az aggódó szülőkhöz: Andy, egyetlen fiúgyermekük bevetés közben hősi halált halt. A gyászjelentés kézbesítése után az anya csoda után fohászkodik, s kívánsága beteljesül, a veterán fiú visszatér szembesíteni az otthoniakat kollektív lelkiismeretükkel. „I died for You. Why shouldn’t You return the favour?”

„Nyilvánvaló, hogy politikai gondolatok jártak a fejünkben, de nem akartuk, hogy bárki is azt foghassa ránk, hogy prédikálunk. A horror konvenciói között akartunk maradni, de amikor a filmedben a főszereplő egy katona, aki ugyanúgy lövi be magát mások vérével, mint a heroint a drogosok, akkor azt hiszem, eléggé egyértelmű, minek a metaforája mindez.” (B.C.)

A THE CRAZIES (George A. Romero, 1973) mellett a DEATHDREAM is egy vesztésre álló, feleslegesnek bizonyult háború autósmozis lenyomata, moralizálás helyett gyilkos iróniával foszlatva szét a vasárnapi közös ebédek szimbolizálta family values maradék illúzióját.

Deathdream

The Last House On The Left (Wes Craven)

Martin (George A. Romero)

The Texas Chainsaw Massacre (Tobe Hooper)

A történet érzelmi (családi dráma) és fizikális (az itt debütáló Tom Savini maszkmester élethű effektjei) síkon egyaránt tűkre ülteti nézőjét, a végén pedig olyasvalamit tesz, amit grindhouse mozik nem mindennap szoktak: meghat. A saját sírját megásó zombi és a mellette zokogó anya képsora feledhetetlen.

A DEATHDREAM tehát súlyos társadalmi terheket pakolt a vászonra, és közben horrorként is paráztat. Félelmetes zenéje, nyomasztóan sötét képei, Andy üres tekintetű, Shape-szerű figurája majdnem annyira megtette hatását a HALLOWEEN-re, mint Clarknak az a bizonyos karácsonyi slasher opusza.

"Can you match my horror?"

Like all quantities, horror has its ultimate - and I AM that!

NO, there is a horror beyond yours and it is in there,

behind that door...

I've got to see your hideousness, You've got to see mine

Together we are STRONG!

THE DEADLY SPAWN (1982)

Douglas McKeown, USA

A jó öreg, és mostanában igencsak túllihegett nyolcvanas évek még mindig tartogat meglepetéseket. Az általam eleddig ismeretlen ismerősként (régi Fangoria cikkek, egy soha meg nem tekintett német kazetta a pincében) kerülgetett THE DEADLY SPAWN olyan lelkes amatőrök által összebarkácsolt 16mm-es csodák társaságába kívánkozik, mint a THE EVIL DEAD és a BAD TASTE. Annak tükrében, hogy a több mint két évnyi hétvégét felölelő forgatás összköltsége még az említett garázseposzok büdzséjének tizedét sem érte el (számszerűsítve: 25.000 USD!),  A halálos ivadék eszmei értéke szememben csak még nagyobbra nőtt...

és nőtt........

és nőtt.........

Az álmos amerikai kisváros határába meteorit csapódik. A benne érkező nagyétkű űrmutáns két kempingező elfogyasztása után egy közelben lévő családi ház pincéjében petézik le. Az otthoniak közül mom & dad az első két áldozat, majd jön a villanyszerelő, végül a család legkisebb tagjára, egy horrorfilmekben jártas gyerkőcre hárul a feladat, hogy szembeszálljon a szörnnyel, még mielőtt az bekebelezné egész New Jersey-t.

IT Came From 25 Grand

Az ALIEN után napvilágot látott B sci-fi/horrorokkal (GALAXY OF TERROR, X-TRO, INSEMINOID) ellentétben a Z-kategóriás SPAWN nem pusztán opportunista cash-in, hanem felmenőit, az ötvenes évek űrinváziós matinéit szeretettel, és a mostoha körülményeihez képest figyelemre méltó elhivatottsággal megközelítő fan fiction. Vegyük rögtön a főcímzenét, ami tulajdonképpen a szokásos 80s szintetizátor prüntyögés, de mivel megfejelték egy helyes kis theremin-futammal, máris lehet asszociálni az IT CAME FROM OUTER SPACE-re.

The KIDS are back in town

A PHANTASM-tól a MONSTER SQUAD-on át a FRIGHT NIGHT-ig a nyolcvanas évek amerikai horrorfilmjeiben új trendként  jelenik meg az olyan képregénykultúrán és késő éjjeli televízióadásokon nevelkedett kiscsávók főszerepeltetése, akik az alienes/zombis közegben jóval leleményesebbnek bizonyulnak, mint a körülöttük lévő, fantáziátlan felnőttek. Hollywoodnak rövid időn belül ezt is sikerült elnyálaznia (INVADERS FROM MARS remake; THE LOST BOYS), a SPAWN-nál viszont pont a Famous Monsters-t bújó, szörnymaszkokat készítő tizenegy éves fiú figuráján keresztül válik hitelessé az alapanyag gyermekdeden egyszerű mivolta, de úgy ám, hogy közben azért kiérdemli az R-besorolását is.

What about the GORE?

Az f/x, vagyis a produkció egyetlen professzionálisnak nevezhető résztvevője szemet gyönyörködtetően véres, a címszereplő korának legemlékezetesebb szörny-kreációival is versenyre kelhetne. A komoly dentúrával felszerelt ivadékból van egy nagyon nagy (fun fact: a munkájába belefeledkezett trükkmester műhelyajtaján nem fért ki, ezért szét kellett fűrészelni szegényt) és sok kicsi. A vegetáriánus nyugdíjasokat mószeroló, arctépő kreatúrák organikus kézzelfoghatóságával nem vetekedhet komputer animáció. Ezeknél a monszter-szcénáknál a nem kifejezetten kreatív (nevezzük nevén: dilettáns) rendezés is összeszedi magát, a pincében zajló jelenetek Gonosz halottas hangulatot árasztanak.

Are You down there, ASH?

Hogy az egymást követő felvételek közt akár hosszú hónapok is eltelhettek, arról az egyenetlen, kaotikus szerkezet árulkodik. Ha egy Sam Raimi/Frank Henenlotter szintű tehetség forrasztotta volna egybe a darabokat, akkor most nem is kéne ajánlanom, mert ugyanolyan evidens kultusza lenne, mint teszem azt a BASKET CASE-nek. Erről azért nincs szó, mert se nem úttörő, se nem elég sokkoló ahhoz, hogy szobrot állítsunk neki. Ellenben a "csináld magad" igyekezete olyannyira szimpatikus ennek az iciripiciri filmnek, hogy számos hibája ellenére is (például az ügyetlen kezdés) legalább egy fejhosszal - és nagyon sok foggal - kiemelkedik a nyolcvanas évek direct-to-video szörnyedvényei közül. Még egy érv mellette: Angliában betiltották!

HEX (1980)

Kuei Chih Hung, 香港

Chu Yuan wuxiameséi láttán többször is eszembe jutott, hogy ezek a varázslatos hangulatú Shaw Bros. stúdióbelsők milyen jól passzolnának Mario Bava gótikus horrorjaihoz. A HEX-szel végre teljesült a kívánságom.

Kuei Chih Hung városi akciódrámákkal alapozta meg hírnevét (THE DELINQUENT, TEA HOUSE, BIG BROTHER CHENG), hírhedté pedig olyan nihilista, kegyetlen exploitation-bravúrjaival vált, mint a THE KILLER SNAKES, TEENAGER’S NIGHTMARE (CRIMINALS 5) vagy a még mindig láthatatlan SPIRIT OF THE RAPED. Mint a Shaw Brothers stúdió két másik „őrült” rendezője, Sung Chung (SEXY KILLER, HUMAN LANTERNS) és Mou Tun Fei (LOST SOULS, MEN BEHIND THE SUN), Kuei is Tajvanon végezte el filmes iskoláit – ki tudja, talán éppen ebből ered az a radikalitás, ami megkülönbözteti munkáikat a többiekétől. Sun Chung titkosszolgálati kiképzést is kapott a Kínával hidegháborúban álló Tajvanon, és Kueiről is az a hír járta, hogy agresszív akaraterejével bármilyen életveszélyes manőverbe bele tudta kényszeríteni stábját.

Még mielőtt feltette volna karrierjére a koronát a THE BOXER’S OMEN (1983) letaglózó gong tau víziójával, Kuei egy egészen különleges kis horrorfilmmel lepte meg a nagyérdeműt. A HEX (Xie, azaz „Gonosz”) nem más, mint Shaw Scope-ra adaptált Yotsuya Kaidan, egy japán kísértettörténet a kapzsi, feleséggyilkos szamurájról, kinek hitvese visszatér mocsaras sírjából, hogy őrületbe kísértse urát (THE GHOST OF YOTSUYA - 1959 ; ILLUSION OF BLOOD - 1965 ; THE CURSE OF THE GHOSTS - 1969 a kabukiszíndarab japán filmfeldolgozásai). A hongkongi rokon látszólagos szupernaturalitása mögött egy cseles pszicho-thriller bújik meg, melyhez Nyugatról jött az inspiráció: a forgatókönyv Henri-Georges Clouzot francia lélektani klasszikusát, AZ ÖRDÖNGŐSÖK-et biggyeszti a kínai/japán szellemsztori közepébe.

A valaha tehetős Chan família a húszas évekre a tönk szélére került, a családi házban már csak az utolsó leszármazott, a tüdőbeteg fiatalasszony és annak érdekből beházasított férje lakik. A feudális törvények miatt a férfi képtelen szabadulni a házasságból, így bánatát az italba fojtja, miközben egyre brutálisabban bánik gyengélkedő nejével. Egy nap új bejárónő áll a házhoz, ki a szomorú helyzet láttán (a feleség segítségével) elteszi láb alól az alkoholista férjet. A ház melletti tóba dobott hulla nem sokáig marad tétlenül, zombiként tér vissza kísérteni a háztartást...

A csupán egyetlen épületet* és az előtte lévő mocsaras tavacskát igénybe vevő produkció gyártási évéről legfeljebb a speciális effektusok latexje árulkodik, a figurák mintha csak egy régi, sosemvolt "Mesék a kriptából" képregény kínai kiadásából léptek volna elő. A nyitó képsorok közé becsempészett megfejtés a PROFONDO ROSSO trükkjére emlékeztet, de mire véget ér az útközben kétszer is a feje tetejére álló narratíva a KWAIDAN-ból kölcsönzött fülletépős befejezéssel, a logika is belevész a díszletek körül hömpölygő sűrű ködbe. Ezt a kis apróságot, valamint néhány idétlen mellékszereplőt feledteti a nagykanállal kimért atmoszféra - az 1974-es THE GHOST EYES óta egyértelmű, hogy Kuei Chih Hung volt Shawék legjobb horrorstilisztája, a HEX pedig  - dacára a plagizált elemeknek - igazi ínyencfalatként lepi meg a keleti fantasztikum ízeire nyitott nézőt.

S mikor már azt hinnénk, hogy elfelejtettek átmenni a szomszédba egy kis szexért, színre lép a Taoista Ördögűző, magával hozva a délkelet-ázsiai exploitation-mozik bármi megtörténhet hagyományát (DEVIL FETUS). A bombázó testű médium által előadott misztikus/erotikus ritustánc létjogosultsága kérdéses, és a rákövetkező jelenet (1) néprajzi hitelességére sem vennék mérget, arra viszont emlékszem, hogy az ENCOUNTERS OF THE SPOOKY KIND-ban (2) Sammo Hung is tetőtől talpig buddhista szlogenekkel lett kipingálva, így a KWAIDAN (3) szelleműző rituáléja akár ugyanolyan szerves része lehet a távol-keleti folklórnak, mint a fekete kutya vére vagy a papuccsal verés.

A HEX közönségsikere a rendezőt éppen egy stagnáló periódusában érte (brutális wuxiája, a KILLER CONSTABLE nagy bukás volt odahaza), innentől kezdve nagyrészt a horrorra specializálja magát. A két humorosnak szánt folytatást (HEX VS WITCHCRAFT ; HEX VS HEX) felejtsük el, ha igazi HEX-féle ráadást akarunk, akkor forduljunk bizalommal Kuei CORPSE MANIA című, giallókkal és Lucio Fulci zombifilmjeivel rokonítható mystery-thrillerjéhez.

* A HEX-rezidencia Guangdong tartományban található eredetije:

THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE (1970)

Dario Argento, olasz

Az 1970 elején mozikba került L'UCCELLO DALLE PIUME DI CRISTALLO sikere az egész itáliai filmipart meglepetésként érte. Az adaptálásra szakosodott közeg nem sokáig tétlenkedett, pár hónappal a bemutató után a legtöbb valamire való olasz B-filmes és annak nagybátyja, szeretője és unokája giallózni kezdett. Sergio Martino, Luciano Ercoli vagy Aldo Lado színvonalas krimijei alkalmat nyújtanak arra, hogy kitörjünk az agyonanalizált fenomén bűvköréből ("Kolonializmus és Tömegpszichózis Dario Argento filmjeiben", kötve-fűzve 1250 oldal), egyszersmint hátat fordítva annak a leegyszerűsített summázatnak, miszerint Argentóból csak egy van, a többiek fantáziátlan kopimacskákként legyeskedtek a zsáner főnixmadara körül. (Az erőltetett állat-trilógia utalásért elnézést kérünk.)
Nos, meg kell hagyni, Argentoból tényleg nem született még egy, első rendezése pedig a legfontosabb olasz közönségfilmek egyike, kétséget kizáróan a modern giallo megteremtője, továbbá a slasher előfutárainak tartott pszicho-horrorok príma példánya (keresd, és megtalálod benne a HALLOWEEN-t is). Ezúton emelem kalapom a minap 70. esztendejét betöltő maestro előtt.

„Ha filmekről írsz (kritikát), az olyan, mintha egyetemre járnál. Közelről megvizsgálod őket, megismerkedsz különböző rendezők munkásságával, majd néhány évvel később befejezed a tanulmányaidat és készen állsz arra, hogy te magad is filmeket csinálj.” (D.A.) Az egykori esztéta a VOLT EGYSZER EGY VADNYUGAT (1968) forgatókönyvének megírásakor az összes keze ügyébe kerülő westernt végignézte, és alighanem hasonló módszert alkalmazott első thrillerjére készülvén. A mások tollazatával ékeskedő BIRD és 29 éves szerzője bámulatos magabiztossággal játssza ki Hitchcocktól Edgar Wallace-on át Antonioni-ig terjedő lapjait, a korhoz igazítva a whodunit formanyelvét, s eközben teljes mértékben tiszteletben tartja, sőt egyenesen megdicsőíti műfaját.

A történet alapötlete egy 1949-ben publikált (majd ’58-ban megfilmesített) amerikai noir ponyva, „A sikoltó Mimi” és Mario Bava 1962-es THE GIRL WHO KNEW TOO MUCH című giallójának keresztezéséből született. Sam, a kreatív válsága elől Olaszországba zarándokolt amerikai író kétéves semmittevés után éppen visszatérni készül szülőhazájába, amikor megtörténik vele a legjobb dolog, ami egy giallóban a főhőssel megeshet: bűntény szemtanúja lesz. Hogy mit látott valójában a galéria üvegfalai közé szorulva, arról kétségei vannak, és miután a rendőrség informálja, hogy az egész várost rettegésben tartó sorozatgyilkos negyedik akciójának részesévé vált, ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy saját maga járjon utána a rejtélynek. 

Argento szubjektivitással spekuláló filmjének zsenialitását abban kell keresni, ahogyan új megvilágításba helyezi a giallót. Ezt akár szó szerint is vehetjük, a szemléltetésre pedig kiválóan alkalmas a BIRD - GIRL dramaturgiailag egybevágó kulcsjeleneteinek összevetése. Mindkét esetben az amerikai outsider főszereplő Róma utcáit járva késelésbe botlik, magatehetetlenül végignézve azt:

Jóllehet ugyanazokat a kellékeket használja, amiket Bava egyszer már felvonultatott (fekete kesztyűs/kalapos gyilkos, kegyetlen gyilkosságok), Argento folyamatos ellenpontozással sarkítja, modernizálja Bava delíriumát. Vittorio Storaro operatőr képein keresztül a gyertyafényes, ködös gótika szintetizálódik egy modern nagyváros szögletes formáival; a kulcsfontosságú bűneset nem az éjszaka leple alatt történik, hanem egy kiállítóterem neonfényes terében. Egy briliánsan összerakott jelenetben hősünket sárga dzsekis bérgyilkos próbálja levadászni, majd egy szempillantás alatt az üldözött válik üldözővé. Ennio Morricone disszonáns akkordjait mézédes melódiákkal kontrázza - eztán a jobb giallókban (rendszerint Morricone vagy zenei rendezője, Bruno Nicolai tolmácsolásában) a kompozíciók az aláfestésen túl a dramaturgia fontos fegyvertényévé válnak. Mindezen virtuóz formai és tartalmi megoldásokkal Argento eléri végcélját: a néző nem csupán szemlélőként van jelen, hanem mintha maga is részesévé válna a sötét machinációknak.

A színes epizódfigurákkal teli, a hivatalos nyomozati közeget okosan a háttérbe száműző forgatókönyvben megtaláljuk szinte az összes olyan Argento-rögeszmét, amit viszontlátunk az egyre absztraktabbá váló (hopelessly insane, hogy a szóban forgó klasszikusból idézzek) életműben. Van itt képbe rejtett megoldás (PROFONDO ROSSO), a házasság intézményének ördögi köre (4 FLIES), életveszélyes műtárgy (TENEBRE) és nem utolsó sorban egy művészi szintre magasztalt elkövető. A befejezés PSYCHO-nonszensze Argento egyik kedvenc gender-témájának a poénját is lelövi: a tettes nemet vált ahhoz, hogy olajozott gyilkológéppé válhasson. De fenébe a szerzői elméletekkel, a BIRD akkor is egy lebilincselően izgalmas, humort sem nélkülöző horror-thriller marad, ha függetlenítjük alkotójától. Bring in the perverts!

ZERO IN AND SCREAM (1970)

„Les Emerson” (= Lee Frost), bump n’ grindhouse U.S.A.

Ismét egy kétes hírű legenda teszi tiszteletét a Delirián. Még ha sokak számára nem is cseng ismerősen e név, Lee Frost egyike volt a Nagy Amerikai Exploitation Felfedezőknek. Dicsőségtábláján ott van a LOVE CAMP 7 1968-ból, a legelső náci lágermozi, amely nélkül aligha született volna meg az ILSA-sorozat (belegondolni is rossz...). De még előtte két, a maga nemében szintén úttörőnek számító alkotással rukkolt elő: HOUSE ON BARE MOUNTAIN (1962, az első monszter nudie cutie), és a roughie zsáner pionírjának tartott THE DEFILERS (1965). A mondo területen is hétpróbásnak számító rendező/operatőr/vágó ezzel az impozáns rezümével érkezett meg ahhoz az 1970-es esztendőhöz, ami a szexploitationben átmeneti időszak: a pornóra még egy kicsit várni kell, de az újdonsült X-besorolás új távlatokat nyitott. Az „ártatlan” nudie-roughiek korszaka lejárt, éljen a full frontal!

Néhány Frosthoz hasonló explotation-veterán ekkor szállt ki végleg az üzletből, aki pedig benne maradt, az jó eséllyel kötött ki a pornóiparban (Joe Sarno, Ray Dennis Steckler, Roberta Findlay stb.). A szóban forgó film valahol a tranzitzónában rekedt: a Zodiákus ténykedése ihlette pszichopata-sztori pornósan minimalista, inkább csak arra szolgál, hogy időközönként megszakítsa a néhányszor élesben is „elsülő”, de a hardcore-nál még mindig két X-szel kevesebbet mutató szexet. Ha a Delirián szerepelt címekből kellene hasonlót találni, akkor ott van A SCREAM IN THE STREETS, mínusz a fun-faktor. A ZERO IN AND SCREAM a legrosszindulatúbb grindhouse, amit (ezen a héten) láttam, egyúttal méltó utódja Frost Psycho roughie-jának, az 1968-as THE ANIMAL-nek.

Mike nagy kaliberű távcsöves puskájával Hollywood lankáit járva vadászik szeretkező párokra. Ha nem ezt a sportot űzi, akkor a Los Angeles-i The Classic Cat sztriptízbárban múlatja idejét (mi is múlatjuk, a 63 perces játékidőnek legfeljebb ha a negyede „hasznos”). A főcímben szponzorként megjelölt intézmény szőke táncosnője a megnyerő külsejű férfit meghívja úszómedencés partijára, ami hamarjában össznépi orgiává alakul át. Egyedül Mike marad felöltözve, bambán bámulva a „szörnyű” látványt, majd kocsiba vágja magát, felmegy a szemközti dombra, becéloz (zero in) és lő (and scream).

Miközben a háttérben szóló rádióból/tévéből halljuk, ahogyan a rendőrség nagy erőkkel nyomoz ("Turn yourself in, You are obviously not in control of yourself!"), Mike otthonában fantáziál tovább a táncosnőről. A temetői hangulatú zenével kísért, többször is fekete-fehérbe váltó víz alatti szeretkezés láttán még Radley Metzger is megnyalná az ... ujját. Ám amikor az álom-aktus végén valaki fejbe lövi a nőt, megint egyértelművé válik, hogy a film tudatalattija sötét, mint az éjszaka. Ami ezután jön – mi más, mint egy szexjelenet -, be is betonozza a malíciát: a férfi újból felmegy a domboldalra, céloz... és mi távcsöves puskájának célkeresztjén át végignézünk egy leszbikus légyottot. Ez a nyolc (!) perc joggal pályázhatna minden idők legnyomasztóbb szexjelenetei közé.

A gyűlöletes formai „bravúrt” csak azért nem említeném egy lapon a PEEPING TOM szubjektívjeivel, vagy a CANNIBAL HOLOCAUST snuffjával, mert a ZERO IN szinte minden szempontból kritikán aluli, viszont cine-patológiai esettanulmányként az említett mesterművek által generált kérdések itt is felvetődnek. Sajnos Lee Frostot nem állt módomban megkérdezni  (meghalt), így útmutatónak marad az impotens sorozatgyilkos összefüggéstelenül megírt nagymonológja, mely szerint a nő csak addig szép, amíg rá nem mászik egy férfi. Akkor most egy ex-nudie filmrendező szexuális szabadossággal szembeni kirohanásának vagyunk a szemtanúi? Egy pornófilmben? Sick shit.

--------------------------

Még mindig 1970-et írunk, nyersanyag is maradt (a mai 20 millió dolláros "low budget" filmek korában talán már furcsa, de ezek a minimálprodukciók resztlire készültek, vagyis más forgatásokon el nem exponált szalagrészeket gereblyéztek össze negatív gyanánt), az örök opportunista Frost - felülve a skandináv erotika Amerikát is elérő hullámára - csinál két európai (dán) produkciónak álcázott szexfilmet. A kettő közül a THE CAPTIVES elveszett (az Imdb tévesen ezen a címen a másikat, a SLAVES IN CAGES-t jegyzi), a szinopszisa azonban beszédes: a gazdag házaspár útban hétvégi házuk felé felvesz egy stoppos lányt. Már éppen indulnának tovább, amikor a lány drogos haverjai megtámadják a sofőrt. A négyfős banda egy elhagyatott házba viszi jól szituált fogjait. "They represent a future generation of violent human animals" hirdették a szórólapok. Két évre rá, 1972-ben kijön a LAST HOUSE ON THE LEFT.

Keep repeating, it's not a rip-off...

Lee Frost a szexploitation / pornó mellett mainstreamnek nevezhető karriert is tudott egyengetni. A Fox stúdiónak megír és majdnem megrendez egy izgalmas akció-horrort, a RACE WITH THE DEVIL-t (a forgatás megkezdése után pár nappal Jack Starrett átveszi a helyét), az American International Pictures számára pedig elkészíti a THE INCREDIBLE TWO-HEADED TRANSPLANT abszurd blaxploitation változatát, a THE THING WITH TWO HEADS-t.

Szintén blaxploitation vadhajtás a THE BLACK GESTAPO, amiben náci egyenruhában masírozó militáns afro-amerikaiak veszik át az irányítást egy fehér gengszterek uralta városrész felett!

Végezetül említsük meg az 1974-es POLICEWOMEN fekete zsaru/fehér zsaru korát megelőző párosítását - „When You are a cop, there is no such thing as weaker sex”.

Lee Frost világában lehetsz fekete vagy fehér, nő vagy férfi - ha degradálásról van szó, mindenki egyenlő esélyekkel indul!