Carlos Aured, spanyol
A katalán Lon Chaney, az ibériai Coffin Joe, vagy ahogyan én hívom: a spanyol Jacinto Molina hatodszorra tűnik fel az oldalon, így az önismétlés már egyre nehezebben kerülhető el, hiszen megint 89 percnyi (a Naschy filmek percre pontos átlaghossza) egyensúlyozásról van szó a kínos dialógusok és zsigerterror szegélyezte borotvaélen.
A XV. századbéli prológban egy gonosz sátánista hadurat (feltehetően farkasember) és annak boszorkány szeretőjét (feltehetően vámpír) viszik a vesztőhelyre. Mielőtt Alaric de Marnac (P.N.) és szeretője, Mabille de Lancré (Helga Liné, a mitikus LORELEY) feje a porba hullana, századokra előre megátkozzák kivégzőik felmenőit. A történet pikantériája, hogy de Marnac exekútorai közt ott van bátyja is, így tulajdonképpen saját vérvonalát átkozza el, ugyanakkor biztosítva van a kettős Naschy-főszerep a főcím stáblistája után is!
A jó-Naschy/rossz-Naschy örök harca '72-ben folytatódik, mikor is az éppen aktuális leszármazottaknak jut eszébe az a remek ötlet, hogy barátnőkkel együtt utazzanak el néhány napra a De Marnac birtokra, és keressék meg az ott eltemetett ükapa földi maradványait. A kincsesládikóban prezervált, vörös ködöt kibocsájtó fejhez hamarosan csatlakozik a test, és a szintén frissen re-animált szeretővel közösen hozzákezdenek századokkal korábban tett ígéretük beváltásához.
Naschyt igazán elemében találta ez a mindenféle horror-mitológiát összekotyvasztó rémkondér, amit majdnem teljes egészében saját hétvégi házában és annak környékén főztek ki, fillérekért. Ezúttal a szúrós tekintetű, jóltáplált hadirokkant figurája is passzol hozzá, limitált színművészeti képességéről pedig egy piszkos kis trükkel tereli el a figyelmet: olyan férfiszínészt választott maga mellé, aki még nálánál is rosszabb! No problemo, mert a nézői érdeklődést főként a tüneményes és gyakorta mezítelen nők, valamint a meglehetősen explicit kaszálás tartja fent.
Az akkoriban a kontinensre érkezett zombi-divatnak köszönhetően élőhalottak is feltűnnek a színen, az audiokommentár (Horror Rises From The Önfényezés) szerint spanyol filmben itt először, elfeledkezve arról a kis semmiségről, amit mi VAKRÉMÜLET-nek hívunk. Az viszont tény, hogy a majdani Fulci-zombikra hasonlító vízihullák inváziója a spanyol horror egyik nagy pillanata közé tartozik.
Jelentős önálló karrier híján csak Naschy-entitásként elkönyvelhető Carlos Aured is arra a megfoghatatlan ürességet árasztó atmoszférára esküszik, ami szinte minden Naschy-horrorban ott van, bárki is rendezze azokat.
A sivár tájkép, teátrális párbeszédek és az ordenáré orgonazene (hasonló, mint amit a LELKEK KARNEVÁLJÁban is hallani) együttese egy ponton túl valóban megteremti azt a közeget, ahol sem az idő, sem a tér nem játszik többé szerepet, csakis Naschy "horror maximusza", aminek gyökerei egészen a műfaj kezdetéig nyúlnak vissza, kiegészülve az erotika és erőszak speciálisan európai fúziójával.
Gilles (Naschy), a börtönviselt vándor egy faluszéli háznál kap kertészi állást, majd nemsokára szőke, kék szemű nők velőtrázó sikolyai adnak szerenádot a rezidencia környékén garázdálkodó pamutkesztyűs gyilkosnak. A gyanú érthető okokból az újdonsült kertészre terelődik, ő az, akinek rögtön ökölbe szorul a keze, ha lőtávolságba kerül egy femina predatorisz. Gilles amolyan nőgyilkos féle volt előző életében, és a rehabilitációja sem mondható száz százalékosnak (hihetetlen flashbackjei vannak!), a házban lakó három nővérhez képest azonban a férfi szinte már beszámítható. Az egyik frigid, a másik nimfomán (ez nem a nyúl és a sapka esete?), a legidősebb pedig tolószékben ül - horrorfilmben ez tudjuk, mit jelent. Ezzel le is lőttem a végét, de csak majdnem, mert olyan meglepetést tartogatnak a végére, amit minden józan gondolkodású néző meg fog emlegetni.
A félmeztelenül pozőrködő Naschy szokásához híven ágyba viszi társulata legjobb nőit, mi meg újfent megállapíthatjuk, hogy a kortárs horrorhoz ő túlságosan old-school, túlságosan naiv, mondhatni bárgyú figura, emiatt nem is igazán fekszik neki a bűnügyi thriller, még úgy sem, ha az egészet egy ódon gótikus házba csomagolta be. Ha kivesszük a kötelező krimi-elemeket és azt az iszonytató disznó-snuff képsort (állatbarátok tapadjanak az FF-gombra), a megmaradt csontváz leginkább egy klasszikus farkasemberes történetre hasonlít tragikus/romantikus antihőssel, kinek ezúttal még az sem adatott meg, hogy végső elkeseredésében vérfarkassá változzon.
Carlos Aurednek fogalma sincs, hogyan kell thrillert rendezni, így ahogy lehet, ő is "waldemárosra" veszi a figurát. A Naschyról készült közelik láttán feláll a szőr a háton, pedig még telihold sincs, a vége fele úgy megkergetik emberünket a helybeli parasztok a havason, mintha valahol Transzilvániában lennének. Mindezt Naschynál tekinthetjük szerzői védjegynek is, elébe menve a többi negatív észrevételnek. Objektíven hozzáállva azonban kénytelenek vagyunk konstatálni, hogy ez az amúgy érdekes kis film bizony jobban működött volna nélküle, esetleg egy másik rendezővel, mert létezik egészen kiváló spanyol példa is az ilyen "őrült nővérek háza" féle horrorra (A CANDLE FOR THE DEVIL, 1970 - Eugenio Martín).
De térjünk vissza az említett disznóvágáshoz és kapcsoljunk át a rendezői kommentárra. Miközben a visító malacból ömlik a vér, Naschy és Aured a lavórt tartó fiatal szőke lányra tesznek elismerő megjegyzéseket. Ehhez gondolatban társítsuk, hogy filmjük szimpatikus főhőse egy szexoffender, és többé nem lehet kétségünk a projekt auteursége felől. Broken Dolls, Broken Minds. 
Hogy Albertinibe szorult némi kreatív energia, azt az eme írást illusztráló főcím bizonyítja, amihez hasonlóan frappánsat már rég láttam. Az öt szekvenciából álló képsorban ugyanaz a két színész különböző kosztümökben néz farkasszemet egymással, miközben a férfi azt ordibálja a nőnek (öt különböző nyelven!), hogy "Beszélj!". Csak később jövünk rá, hogy a férfi Emanuelle pszichológusa, a különböző karakterek pedig a lány összezavart emlékezetét hivatottak megjeleníteni. Az egész valami eszméletlenül jó zenével van aláfestve (a wesztern slágereket gyártó Don Powell itt Emanuelle apjaként egy nagyobb szerepben is látható), az utolsó snitt pedig oszkárdíj:
a hirtelen elsötétült vásznon feltűnik a rendező (ál)neve
Ha legalább ilyen jó ritmusérzékkel lenne összetéve a maradék, akkor a széria egyik jobban sikerült darabjaként ajánlanám megnézésre, viszont erről szó sincs. Az egészen uralkodó inkoherencia láttán legfeljebb a sokat látott euroszex-mániákusok nem fognak megütközni, nekünk ugyanis "intellektuális kihívás" egy ilyet végignézni.