EXORCISMO (1975)

Juan Bosch, spanyol

A Blatty/Friedkin féle néphüly{edit}műremeknek nemcsak a Warner Brothers, de az európai szex/horror is a nyertese volt: Amando De Ossoriotól kezdve Jess Francóig mindenki konzekvensen elkészítette a maga háromszáz pezetás exorcistjét, a lírás változatokról nem is beszélve. Ebbe a sorba illeszkedik a kreatívan EXORCISMO-ra keresztelt ripoff, amely Naschy egyik legsikeresebb filmje volt a spanyol mozikban, 2:1 arányban verve az ugyanabban az évben bemutatott THE LIVING DEAD AT THE MANCHESTER MORGUE-t. Míg utóbbi egy legitim zombi-klasszik, az EXORCISMO kvalitásait már nagyítóval kell keresni. Megjegyzem, AZ ÖRDÖGŰZŐt máig működőképes mozinak tartom, azonban káros hatása a horroriparra nem lebecsülendő.

Hippi fiatalok által rendezett feketemiséről hazafele tartva a tinédzser lány autóbalesetet szenved. Túléli, de már nem ugyanaz, mint aki volt: csúnyán beszél a szüleivel, skizofrén rohamai vannak és megtanul németül! Gazdag családja a helybéli paphoz (Naschy) fordul segítségért, majd miután több gyilkosság is történik 180 fokban elcsavart fejű áldozatokkal, eljön az idő egy kis ördögűzésre.

A probléma nem Naschy szkriptjével van (amit esküszik, hogy még Blatty könyve előtt írt), hanem az általa választott rendezővel. Juan Boschnak feleannyi érzéke sincs a fantaterrorhoz, mint a Naschy Kft.-be rendszeresen bedolgozó Klimovskynak vagy Carlos Aurednek. Amíg ők atmoszférát teremtettek tulajdonképpen a semmiből, Bosch megelégszik azzal, hogy a színészek felmondják a dialógusokat szegényesen dekorált falak előtt állva (nem volt egyszerű hangulatos képeket találnom a szöveghez). Ez a szappanoperába illő, stílustalan rendezés aztán haza is vágja az egészet, annak ellenére, hogy azért vannak értékelhető pillanatok. Ezek szinte mindegyike a többiekhez képest kiemelkedő alakítást nyújtó Grace Mills-hez köthető, a rajta végzett maszkmesteri munka Gonosz halottasan fantasztikus. 

Azt is el kell ismerni, hogy a szolgai másolás mellett becsúszott legalább egy eredeti ötlet is: mint szép lassan (nagyon lassan) kiderül, a lányt nem a Sátán szállta meg, hanem halott apja, aki rajta keresztül akar bosszút állni gyűlölt családján. Ez a reveláció valamivel emészthetőbb, mint a katolikus angstra építő antikrisztus-blabla, de még mielőtt kibontakozna ez a szál, gyorsan (nagyon gyorsan) ledarálják a kötelező ördögűzéses jelenetet, és már vége is a műsornak. Naschynak úgy látszik jobban álltak a klasszikusabb vámpíros/farkasemberes/zombis mesék, mert ez a "modern horror" a leggyengébb darab a dvdén eddig megjelent filmjei közül.

Októberben az eddig külön-külön kapható Naschy-sorozat egy dobozba csomagolva fog megjelenni. A kiadvány az EXORCISM-on kívül még négy, többé-kevésbé jó filmet fog tartalmazni, úgysmint HORROR RISES FROM THE TOMB, BLUE EYES OF THE BROKEN DOLL, HUMAN BEASTS és a személyes kedvenc, a VENGEANCE OF THE ZOMBIES. Ajánlott fogyasztói ár 35USD, vagyis egy ezres darabja!

Ezzel valószínűleg véget is ér a Deimos kiadó története, aminek remaszterelt, spanyol hangsávval és felirattal ellátott dvdéit maguk az ún. rajongók sem értékelték sokra. A következő Naschy (Cemetery Girls aka. COUNT DRACULA'S GREAT LOVE) már feliratok nélkül, grindhouse wannabe külalakban kerül piacra.

LA REBELION DE LAS MUERTAS (1972)

Leon Klimovsky, spanyol

 

Történetünk '68-tól datálódik, a The Beatles ellátogat Indiába, a spiritualitás őshazájába. Londonon India-őrület uralkodik, a hasisárusokon kívül a személyi jógi-trénerként elhelyezkedő indiai szakácsok is megtalálták számításukat, és adtak ihletet a mágikus dolgokra mindig is nyitott Naschynak, hogy új produkciójában egy Londonban praktizáló szupergurut alakítson.

Naschyról minden eszembe jut, csak nem egy fakír, de hát volt ő már hősszerelmes Drakula is, annak ellenére, hogy a fizimiskájához jobban illene egy házhoz járó mosógépszerelő. A bölcs gurunak van egy velejéig gonosz ikertestvére - az eltorzult arcú Kantaka a ködös angol vidéken áldoz a Sátán oltárán. Naschyból kettő nem elég, gondolta a forgatókönyvíró (=Naschy), és osztott neki egy harmadik szerepet is, a jó öreg Ördögét!

Sympathy For The Devil

Ha három Naschy sem bizonyul elegendőek, hogy a terrortól sikítva ájuljunk a szék alá, akkor majd a negyedik fog gondoskodni rémálmainkról. A maszkos vudu-gyilkos a temetőket járva kelti életre a nőnemű, lenge hálóingben eltemetett halottakat, hogy azok aztán mindenféle gonosz dolgokat cselekedjenek. Ez eddig négy Naschy egy áráért. Nem rossz...

Hell Awaits

Az indiai miszticizmus, haiti vudu és az öreg kontinens sátánizmusa közti szoros összefüggést lehet, hogy nem hagyná jóvá az MTA Vallástudományi Intézete, de milyen szép példa arra, hogy ennyi féle-fajta világnézet igenis meg tud férni egymás mellett. Aki pedig nem talál sok értelmet abban, amit eddig leírtam, az ne aggódjon, a sztori teljesen mellékes ahhoz az atmoszférához képest, amit Klimovsky teremtett.

Suicide Solution

A veterán rendező legérdekesebb munkáinak gótikus ruszticizmusa - THE VAMPIRE'S NIGHT ORGY; LA SAGA DE LOS DRACULA {mindkettő Naschy nélkül} - itt ugyan nem tud igazán érvényesülni, de a kicsit groteszk, kicsit szürreál Klimovsky-touch nagyon is tetten érhető, megfejelve olyan zenével, amihez hasonlót horrorfilmben még nem hallhattunk. Juan Carlos Calderón az egyik legjobb kortárs spanyol jazz-zeneszerzőként van számon tarva, a '73-as Eurovíziós Dalfesztiválra komponált Eres tú című örökzöld boldog jogtulajdonosa. Felkérni Calderónt egy horrorhoz nagyjából olyan ötlet, mintha Seress Rezsőnek kellene vezényelnie a HELLRAISER-t - a végeredmény nem is akármilyen! Calderón még egy Naschy-projekthez szolgáltatta jazzmuzsikáját (THE BLUE EYES OF THE BROKEN DOLL), majd vége szakadt a különös együttműködésnek. Pedig milyen jól hangzott volna a THE HUNCHBACK OF THE MORGUE legelborultabb pillanataiban egy szaxofonszóló!

Helter

Skelter

A Holtak ribilliója (VENGEANCE OF THE ZOMBIES) semmiképp sem a legjobb katalán horror, de különleges kisugárzása arra ösztökélt, hogy egy röpke év alatt négyszer is megnézzem, ötödszörre pedig visszafele, mert egy neves barcelonai parapszichológus szerint rejtett üzeneteket tartalmaz. SATREUM SAL ED NOILEBER! Eurofakíroknak különösen javallott a megtekintése.

Gondolkodjunk előre, avagy hogyan előzzük meg a bajt a cenzúrával:

Take#1 "diszkrét" ☞spanyol

Take#2 "szexi" ☞export

DOCTOR JEKYLL Y EL HOMBRE LOBO (1971)

Leon Klimovsky, spanyol

Két héttel korábban:

Imre, Londonba szakadt hazánkfia hosszú idő után ismét Magyarországra látogat fiatal feleségével. Transzilvánia mit sem változott a háború óta: a leprások még mindig a a temető környékén ólálkodnak, a székely banditák turistákat fosztogatnak és a kocsmában népviseletbe öltözött helybeliek mesélik a rémtörténeteket. Jobboldalra szavazók örömmel fogják konstatálni, hogy Erdélyt mégsem csatolták el Magyarországtól.

Színre lép Waldemar Daninsky (Paul Naschy), kinek tragikus farkasember-sorsa most sem hagy női szemet szárazon. A holdtöltekor kiszőrösödő Waldemar hamarosan Imre időközben megözvegyült feleségével távozik a civilizált London felé, ahol nem más, mint Dr.Jekyll veszi majd kezelésbe.

A dvdborító elején "nevetséges", hátul meg "top grade"-ként van aposztrofálva ez a film, és valóban: mindenkinek magának kell a helyére tennie. Számomra a JEKYLL LOBO szépsége abban rejlik, hogy teljesen tökkelütött volta ellenére halál komolyan van előadva, ellentétben az olyan későbbi werewolf mozikkal, mint AZ ÜVÖLTÉS vagy az AMERIKAI FARKASEMBER LONDONBAN, melyek fárasztóan hip humorral próbáltak többek lenni, mint amik. Naschynál ugyebár megállt az idő 1943 tájékán (FRANKENSTEIN MEETS THE WOLF MAN), de lehet rá haragudni? No, señor.

A kronológia szerint a sikeres LA NOCHE DE WALPURGIS és a kevésbé ismert JACK EL DESTRIPADOR DE LONDRES közé tehető az elkészülte, ezeknek szkriptjei adhatták az inspirációt ehhez a furcsa kombóhoz. A film első fele tipikus kelet-európai farkasember történet, majd egy huszárvágással Hasfelmetsző Jack Londonjában (Soho, anno '71) folytatódik a kaland. Naschy ennek megfelelően vérfarkasból keménykalapos Hyde lesz, majd vissza. Ez az ötlet - valljuk be - elég nagy hülyeség, de pont ettől lesz olyan bájosan bizarr az egész. Shirley Corrigan bájairól pedig nem kell beszélni - ezek a szemek, ez a száj...

BLOODY PIT OF HORROR (1965)

Massimo Pupillo, olasz pszicho-peplum

"Mankind is made up of inferior creatures who would've corrupted the harmony of my perfect body."

Az 1958-as HERKULES film sikere egy időre peplum-gyárrá változtatta a Cinecittát, egy menőbb testépítő akár négy Góliát-epizódban is főszerephez jutott egyetlen szűk esztendő alatt. A jó fizetségnek azonban ők is megfizették az árát - óriási fizikai és mentális nyomás nehezedett rájuk, az ép test nem mindig takart ép lelket. Ezt a kóros elváltozást a pszichológia "Herkules-szindrómának" nevezi, melyet eme pszichothriller kendőzetlenül mutat be a különleges PSYCHOVISION technika segítségével.

"He used to be a muscleman in costume films."

Travis Anderson filmszínész XVIII.századi kastélyába vonult vissza, tökéletes testét immáron csak saját maga kedvtelésére fejleszti. Másik rögeszméje a kastély eredeti tulajdonosa, kinek legendás kegyetlensége imponálóan hat az amúgy is labilis lelki világára. Anderson benne találja meg élete nagy szerepét, ő lesz a "Skarlátvörös Hóhér"!

Hargitay Miklós, a kőbányai csodagyerek legendás alakításában a showbizniszben kihasznált, aztán eldobott izomemberek szakszervezetbe tömörült csatakiáltása hangzik el, amint egy fumetti-antihős szűk jelmezébe bújva elégtételt vesz az őket ért sérelmekért. Ez nagyjából azt jelenti, hogy Hargitay lenge öltözetű nőciket kínoz, miközben hangosan filozofál az emberiség morális hanyatlásáról, és emlékeztet: "Én vagyok a Skarlát Hóhér és megkínzok mindenkit!"

Talán maguk az alkotók sem fogták fel, hogy ócska kis horrorjukban egy komplett Phd-re való pszichoanalízis tárul fel a sztárkultusz, és a vele járó önimádat léleküresítő, destruktív hatásáról. Hargitay szociopatikus karaktere hét év múlva rendületlenül tovább rombolja a közízlést, a DELIRIO CALDO című trash-krimiben hirdetve a muszklik morális felsőbbrendűségét. Érdekes lesz majd megismerni a téma hollywoodi A-listás megközelítését egy tervezett Hargitay-életrajzi filmen keresztül. Csak aztán nehogy arra a nyápic Tim Burtonre bízzák a dolgot.

DEVIL TIMES FIVE (1974)

avagy

Sean MacGregor, David Shelton, USA

Azért (is) érdemes régi, no-budget amerikai exploitation filmeket nézni, mert könnyen olyan csiszolatlan gyémántokra bukkanhatunk, mint a THE CANDY SNATCHERS. Ennek a megismételhetetlen korszaknak a szülötte a DEVIL TIMES FIVE is.

¿Quién puede matar a un niño?

Öt gyerek szerencsésen túlél egy buszbalesetet, mint kiderül, mindannyiuk egy pszichiátriai intézet kezeltjei. A kölköket egy elszigetelt telken álló családi házban fogadják be, az ott lakók vesztére. Ennyi, ami elmondható a történetről, pontosabban ez maga a történet. Miért váltak gyilkossá ezek az intelligens gyerekek? Hogyan tanultak meg bánni a fegyverekkel? Honnan szerezték a kosztümöket? Választ ne várjunk - a gyerekek jöttek, láttak és öltek.

Kiskorúak és az erőszak egy lapon említése kényes dolog, különösen akkor, ha ők maguk az elkövetők. A film szinte perverz kéjjel dönti le a tabut, és mintha még mondani is akarna nekünk valamit: ha ilyenek vagytok ti, felnőttek, akkor ne is várjátok, hogy a gyerekeitek jobbak lesznek. A majdani áldozatok a felső középosztály korrumpálódott egyedei, a szex & hatalom megszállottjai, ha pedig egyikből sincs elég, akkor marad a frusztrált indulat. A gyerekek ennek az amerikai társadalomnak a mini me-i, akik zsenge koruk ellenére kész, megcsinált egyéniségekként vannak jelen.

"Don't refer to me as a 'little guy',I 'm a twelve year old male."

Közülük a legérdekesebb karakter a szexuálisan eltévelyedett szőke kissrác, kinek önelégült, nárcisztikus viselkedése erősebben rezonál, ha megismerjük az őt játszó színész későbbi életútját*. Az apácának öltözött lány vastag szemüvegével, fehérre sminkelt arcával szintén telitalálat.

Ha szakavatottabb kezekből kerül ki, akkor kultstátusza valahol a TEXASI LÁNCFŰRÉSZES és a LAST HOUSE ON THE LEFT közé lenne pozicionálva, folytatásokkal és minimum egy rimékkel. Azonban a produkció viszontagságos körülményei meglátszanak rajta: egy kirúgott rendező 40 perce és a hónapokkal későbbi pótforgatás eredménye van összeeszkábálva, ennek tanúja az az amatőrség, ami különösen a film első felében érhető tetten. A DEVIL TIMES FIVE hagyományos értelemben egy bad movie, exploitation mércével mérve viszont egy igen eszelős kis proto-slasher, melyre a koronát a legszebb hetvenes évekbeli hagyományokat ápoló befejezés teszi fel. Happy end? Hogyisne.

* http://nosztalgiadisco.blogspot.com/2010/04/leif-garrett.html