THE HAPPENINGS (1980)

Yim Ho, 香港

Egy rendőr viccet mesél (a filmben): - Tegnap felszálltam a buszra és amikor átmentünk a Temple Street-en, egy kisgyerek megkérdezte az anyjától: -Mami, mit csinál ez a sok néni ebben az utcában? -Csak sétálgatnak, kisfiam. Erre közbeszól a buszsofőr: -Ne hazudjon a gyerekének, előbb utóbb úgyis megtudja, hogy azok kurvák! - Mama, kik azok a kurvák? kérdez vissza a gyerek. -Kurvák azok, akik pénzért lefekszenek a bácsikkal. -És a kurváknak vannak gyerekeik? Erre az anyja: -Hát persze kisfiam, belőlük lesznek a buszsofőrök!

Yim Ho a hongkongi újhullám prominens képviselője, ugyanazzal a háttérrel, mint kortársai: nyugati egyetem után dokudrámasorozatok a tévének, majd egy markáns első film (THE EXTRA - 1979), amit a helyi filmkritikusok formabontó mérföldkőként tartanak számon. A meglepő módon Golden Harvest, vagyis egy nagy stúdió finanszírozta THE HAPPENINGS Yim második nagyjátékfilmje, és "new wave" munkái közül az első, ami megjelent dvdén, így végre utána lehet járni, mi is az a nagy hűHo (szori), amit az említett kritikusok immáron harminc éve csapnak körülötte.

Hat büdöslábú diszkópatkány bulizza át az éjszakát, majd lopott autójukkal egy benzinkútnál próbálnak fizetés nélkül távozni. A személyzettel való összetűzés az egyik benzinkutas életébe kerül, a halálra rémült tinédzserek a kút széfjét magukkal cipelve belemenekülnek a hongkongi éjszaka zsákutcájába.

Yim Ho nem az a tipikus ázsiai fenegyerekrendező, ő ugyanis "intellektüel" típus, aki versesköteteket publikál, egyetemen oktat, és ha nagy ritkán filmkészítésre adja a fejét, akkor az Berlináléra gyúró irodalmi adaptáció (KITCHEN), vagy Mainland China művészthriller (DAY THE SUN TURNED COLD - még a Duna tévén is ment). A THE HAPPENINGS készültekor még csak 28 éves volt, és -saját bevallása szerint- nem igazán tudta, hogyan kell rendesen filmet készíteni. Hibák ide vagy oda, pontosan ennek a letisztultság előtt álló útkeresésnek köszönhető az az itt tapasztalható intenzitás, amit Yim általam látott későbbi munkái meg sem közelítenek.

Formailag és tartalmilag meglepően sok hasonlóságot mutat Tsui Hark fél évvel később bemutatott DANGEROUS ENCOUNTER 1ST KIND-jával (aka. DON'T PLAY WITH FIRE). Ebben a két filmben a szocreálból a nihilizmusba fejest ugró dramatika olyan erőteljes filmnyelvvel párosult, ami precedens értékűnek számított a saját korában, és a cat.III vonulatot leszámítva azóta se nagyon készültek ennyire zabolátlan, a szereplőik sorsát az első képkockától megpecsételő erőszak-himnuszok a fatalitásról. A THE HAPPENINGS fiataljai ugyan óriási seggfejek, de értelmetlenül elkövetett tetteik alól kvázi feloldozást nyernek azzal, hogy maguk is egy normák nélküli közegben nőnek fel, olyanban, amiben a családtól kezdve a médiáig senki sem képes bármiféle követendő példát felmutatni nekik.

Yim túlrendez, mint egy sikerre éhes filmiskolás, az eszköztárában arcbamászós kamerázástól a lírai kantopopmontázsig minden megtalálható, néha feleslegesen, a valós időben sodródó eszeveszett tempóból viszont nem enged. A katarzis stílusbravúrja maga a nagybetűs HK Cinema - mindenki meghal, a néző meg magára maradva dúdolhatja: Hong Kongban sej, de szar az élet...

------------------------

It happened in The Happenings (PowerDvd magic)

Cameron varázslat

Decemberben kerül a multiplexekbe James Cameron forradalminak számító digitális technikával készült mozija, az AVATAR. Kevesen tudják, hogy Cameron egy korábbi filmjében már alkalmazta a PixMagick™ eljárást, igaz csak egy három és fél perces jelenet elejéig. A "szereplők" mozgása, és maga a környezet olyan élethűre lett renderelve, hogy akkor senki nem vette észre, hogy a képsor és az alatta hallható Stelvio Cipriani szerzemény teljes egészében CGI-generált. Tessék ámulni:

Icons of Horror: Hammer Films

"I think You will enjoy this place, sir, it's very nearly halfway respectable."
Minden horrorsznob tudja: a Hammer-filmek nemesítik a lelket és pallérozzák az elmét - erre az alapvető igazságra a Sony gazdaságos kiszerelésű (4in1) boxszettje sem cáfol rá. Az 1960-64 periódusból összeválogatott filmek a stúdió második fénykorát reprezentálják, bicegő múmiával, saját licenszű monszterrel, egy melodramatikus preztízs-produkcióval és egy fekete-fehér Hammer-krimivel, ami aztán sok kicsi fekete-fehér pszichothrillert fialt.

THE TWO FACES OF DR. JEKYLL (1960)

Terence Fisher horrorképzőművészetének fundamentuma a jó és gonosz dualitása, így aztán természetes, hogy ő is elkészítette a maga Jekyll/Hyde átiratát.

A komplex szkript megfordítja az irodalmi alapanyag és az abból készült addigi filmes feldolgozások evolúciós elméletét: az erkölcsi véglénnyé alakított Hyde megnyerőbb külsejű és szocializálhatóbb, mint a doktor, ki őrült kísérletei és bozontos szakálla alá bújva hanyagolja társadalmi teendőit és az időközben elkurvult gyönyörű feleségét. Ezzel a nőügyek is a fejük tetejére állnak, Hyde-nak nem csak Christopher Lee vulgáris dzsigolójától, de saját alteregójától is el kell happolnia Mrs. Jekyll-t. Dawn Addams feledteti velünk a korábbi filmekbe beleerőltetett vitriolos nőalakokat, ebben az asszonyállatban úgy váltakozik a vágyrajáró, szeretetre éhes asszony és a hidegen számító dáma, mint Jekyll/Hyde-ban az adrenalinszint.

Néhány nagyjelenetet leszámítva a kinetikus Dracula vagy Frankenstein filmjeiről híres Fisher rendezése kifejezetten színpadias, ettől függetlenül a Technicolor megfejthetetlen kémiája ugyanúgy működik, mint az ismertebb klasszikusokban. Jack Asher operatőr tüneményes képein lángra gyúlnak a szereplők legbelsőbb érzelmeit tükröző bársonyfüggönyök és csipkedresszek - mint a SÓHAJOK, 11-re feltolt tónusokkal.

Tudatában annak, hogy ez a szövegcentrikus dekadencia kemény diónak bizonyulhat a Hammer horrorisztikusabb vonalára gerjedőknek (ők talán a kora hetvenes évekbeli DR. JEKYLL AND SISTER HYDE-ot izgalmasabbnak fogják találni), további szuperlatívuszok helyett maradnék a diplomatikusabb "alulértékelt" jelzőnél, és hogy ez a szett két ékköve közül az egyik.

--------------------------

THE CURSE OF THE MUMMY'S TOMB (1964)

Terence Fisher Múmiája (1959) a legszebb film, amit erről a gézengúzról valaha is készítettek. És hogy az utókor is emlékezzen arra, hogy ezt a briliáns rendezőt nem lehetett csak úgy lecserélni, itt van bizonyítéknak a stúdió második múmiafilmje, az általában producerként ténykedő Michael Carreras rendezésében. A decensebb pillanataiban is prózainak maradó "szalonhorror" a box sánta kutyája (nem Sátán kutyája, az Fisher).

A koloniális időkből visszamaradt rasszizmussal kibélelt forgatókönyv (szintén Carreras műve) a régi nótát fújja, azaz Egyiptomban felfedeznek egy tökéletes állapotban lévő szarkofágot, amit az opportunista amerikai showman elszállíttat Londonba. Afrikából imigyen átkerülünk egy nagypolgári ízléssel berendezett nappaliba, ahol egy kisebb társulatnyi színész próbálja pótolni Peter Cushing archeológusának fájó hiányát, sikertelenül. Miközben kifogástalan modorú szereplőink röviditalokat szürcsölgetve versengenek a darab kiskacsás küllemű hölgyeményének kegyeiért (Jeanne Rolandnak sikerül rácáfolnia a francia nők angolok feletti állítólagos felsőbbségére), a múmia eltűnik, és csak az ötvenedik percben töri rá az ajtót a társaságra. Ott és akkor mintha életre kelne a film, de addigra a néző már az igazak álmát alussza, vagy ha mégsem, akkor valószínűleg olyan fanatikusról van szó, aki képes bármit végignézni, amit Hammer márkajelzéssel láttak el. Hazai vhs-borító : a - b

--------------------------------

THE GORGON (1964)

A miheztartás végett feltétlenül a MUMMY'S TOMB után tekintsük meg Terence Fisher görög mitológiából merítő rémtündérmeséjét. Ugyan nem tartozik a rendező legjobbjai közé, de még egy szekunder-Fisher is oly gazdagon megmunkált fantazit jelent, amihez foghatót a Carrerashoz hasonló iparosok sosem tudtak kivitelezni.

A tematika illeszkedik a két évvel későbbi John Gilling-filmekhez - minő meglepetés, a forgatókönyvet Gilling jegyzi. Ahogy a THE PLAGUE OF THE ZOMBIES/THE REPTILE double-billjében, itt is egy rettegésben tartott kisváros fogad szilenciumot helybéli sorozatgyilkosa felett. A patetikus fúria holdtöltekor medúzává változva szobrokat farag az útjába kerülő áldozataiból. A megvariált farkasembermítosz szálai egy szintén gillingi apafiguránál (Peter Cushing) futnak össze.

A költséges THE PHANTOM OF THE OPERA (1962) bukása miatt alacsonyabb büdzsével büntetett produkció a Drakula-filmekből újrahasznosított kosztümök és üvegfestések miatt "Transzilvániába" helyezte cselekményét, ami a hátborzongatóan szép felvezetés után döcögősebb tempójú love-sztoriként teljesedik ki. A változatosság kedvéért a Van Helsing szerepet ezúttal Christopher Lee-re osztották. Az Eastmancolorral kifestett vászon lélegzetelállítóan gyönyörű dolgokat tár elénk, méghozzá úgy, hogy közben nem fordul át émelyítő giccsbe. A filmnek létezik egy freudi olvasata is, aki kíváncsi rá, annak kiszkenneltem az Aurum enciklopédiából (ITT). Bizonyára védhető a tézis, de a szerző memóriára hagyatkozó szinopszisa teljesen összekutyulja a történetet.

--------------------------

SCREAM OF FEAR (1961)

Anyja halálát követően a fiatal, lovasbalesete folytán tolószékbe kényszerült Penny elutazik tíz éve nem látott, dúsgazdag apjához. A francia tengerparton álló villában csak újdonsült mostohaanyját, egy jóképű sofőrt, és Christopher Lee-t, a család háziorvosát találja - az apa, állításuk szerint, szolgálati útra ment. Ennek némileg ellentmond Peggy apjának periodikusan felbukkanó, majd azon nyomban köddé váló holtteste...

A "kergessük őrületbe" fekete-fehér Hammer pszichók mintadarabjaként (további beszédes címek: MANIAC, PARANOIAC, NIGHTMARE, HYSTERIA) a SCREAM OF FEAR-t méltánytalan dolog lenne egyszerű ÖRDÖNGÖSÖK vagy PSYCHO kópiának elkönyvelni. Tény, hogy ez a két világsiker adta meg a zöld jelzést elkészültéhez, a film önmagában is van annyira meggyőző, hogy mikor a rövidke nyolcvan perc végén feljön a The End felirat, az orránál fogva megvezetett néző legszívesebben megrázná a forgatókönyvíró (Jimmy Sangster) kezét elismerése jeléül. Aztán persze elgondolkodik, hogy mennyire banális volt az egész, na de melyik pszichothriller nem az?

A kitűnő színészekkel előadott mystery Seth Holt rendező és Douglas Slocombe operatőr (VÁMPÍROK BÁLJA) kezei közt válik igazi brithorrorrá. A kontrasztos, egyszerre nyomasztó közelséget és feneketlen mélységet árasztó képek az éjszaka olyan dimenzióját keltik életre, amihez hasonlót leginkább monokróm szellemtörténetekben szoktunk látni (THE INNOCENTS, NIGHT OF THE DEMON), mintsem lélektani krimikben. Holt két másik Hammert rendezett, a Bette Davis jutalomjátékával fémjelzett THE NANNY-t (1965), és a BLOOD FROM THE MUMMY'S TOMB (1971) érdekes múmiafilmjét múmia nélkül, melynek forgatása közben idejekorán elhalálozott. Mindkettő ajánlott néznivaló, a SCREAM OF FEAR - vagy ahogyan hazájában hívták, TASTE OF FEAR - pedig egyenesen kötelező tananyag kriminológusok számára.

Death by Technicolor (Icons of Horror prelűd #2)

A szégyen ránehezedett szívére,

úgy érezte, megundorodott az élettől...

Csak semmi múmiát, kérem, angolok vagyunk (Icons of Horror prelűd)

kritikus tömeg

A dvd beszerzése előtt jónak láttam elolvasni néhány netes írást a SATAN'S BABY DOLL-ról, hátha okosabb leszek.

Háááát...

Satan’s Baby Doll is short on dialog and filled with copious amounts of atmosphere. - 1000Bullets

Here's how Satan's Baby Doll breaks down: talking, talking, (...) talking, talking... - DvdVerdict

The whole thing runs a very tight 74 minutes, with Bianchi barely pausing... - Mondo Digital

Even at 73 minutes the film is overlong and stretched to the breaking point. Boredom was my constant companion during my viewing. - Eccentric Cinema

The films running time is only a mere seventy four minutes and yet so much happens in so little time. - 1000Bullets

A minimalist remake of Andrea Bianchi's superior MALABIMBA. MALABIMBA is the real ticket. - JF State

In many ways Satan’s Baby Doll is a superior film to its predecessor Malabimba - 1000Bullets

Satan’s Baby Doll just isn’t as interesting as Malabimba. - AV Maniacs

Satan's Baby Doll is the more atmospheric and effective than MALABIMBA - Giallo Fever

MALABIMBA is at least worth a look thanks to its director’s go-for-broke style; avoid SATAN’S BABY DOLL like the plague. - Dvd Drive-In

Satan's Baby Doll is almost superior, enjoying a more attainable atmosphere - Sexgoremutants

Harry Alan Towers - az ember, aki ott (sem) volt

Július végén, 88 éves korában elhunyt a szakmájában legendásnak számító angol euro-producer, Harry Alan Towers. Egyike az utolsó old school exploitation gyártásvezetőknek (akinek a film nem movie, hanem picture), Towers nevéhez minimum 100 produkció fűződik. A gyakran egzotikus (és olcsó) helyszíneken forgatott filmjeihez mindig sikerült megnyernie egy-két, vagy még annál is több világsztárt, így a világ összes országába el tudta adni a disztribúciós jogokat. Bizonyára nem örülne neki, de hagyatéka elsősorban az 1968-70 közötti Jess Franco-perióduson keresztül fog tovább élni, hacsak a kilencvenes években készült Poe adaptációi nem válnak kultuszfilmekké (ezt kötve hiszem). Ha ajánlanom kéne egy Towers-produktumot, az a 99 WOMEN lenne. Jess Franco "mainstream" munkái közül az egyik legjobban sikerült darab a WIP, vagyis a nőibörtönös zsáner egyik kulcsfilmje, két évvel beelőzve Jack Hill BIG DOLL HOUSE-át. Az alábbi net-exkluzív interjút a Shock Xpress könyvből fordítottam félre.

"Harry egy nagyon okos ember, akinek briliáns ötletei vannak, mint forgatókönyvíró. De amint elkezdődik a forgatás, eltűnik, és soha nem látod viszont. Ez még rendben is volna, de vele együtt a pénz is felszívódik!" - Jess Franco

"I do indeed remember working for Mr. Towers. We did stop shooting until my check was cleared." - John Llewellyn Moxey

Kezdjük a FU MANCHU filmekkel, amikkel elkötelezte magát a horrorfilmek mellett.

Nem igazán voltak ezek horrorfilmek, annak ellenére, hogy Christopher Lee volt a főszereplő. Az első három (FACE; BRIDES; VENGEANCE OF FU MANCHU - 1965-67) nagy siker volt, a negyedik és ötödik nem, mégpedig azért, mert egy kicsi spanyol emberke rendezte őket, akit úgy hívnak Jess Franco. A bukást látva meg is jegyeztem neki: "Jess, neked sikerült az, ami még senkinek: megölted Fu Manchut!". Franco persze mind a mai napig rendez. Hajlamos vagyok kifogni az ilyen fura alakokat, és felnagyítani a bennük lappangó tálentumot. Franco egy rendkívül kedves ember, de még a forgalomirányítást sem szabadna rábízni. Jazz zenész volt, egészen addig, amíg fel nem fedezte magának a zoom-lencsét...

Ennek ellenére Francóból kultuszrendező lett.

Isten tudja miért. Nemrég megnéztem valamelyik filmjét, és még most is megtartotta azt a idegesítő szokását, hogy ok nélkül ki-be zoomol a kamerával. Franconak sok (ál)neve van, de mindig ugyanazt a filmet csinálja meg. Egyik nagy kasszasikerem az ő nevéhez fűzödik, a 99 WOMEN (1969). Azt el kell mesélnem, hogyan készült: a THE MILLION EYES OF SUMURU ('67-Jess Franco), amolyan női Fu Manchu történet, meglehetősen sikeres lett, ezért nyélbe ütöttem egy üzletet a folytatásra (THE GIRL FROM RIO). Franco éppen akkor Brazíliában tartózkodott, ezért ott zajlott a forgatás. Úgy terveztük, hogy a riói karneválon forgatott anyaggal fejezzük majd be a munkát. Jess a zoomjaival mindig nagyon gyorsan dolgozott, általában ebédidőre már kész is volt az aznapi penzummal. Ez esetben egy héttel a karnevál előtt befejezte a teljes filmet, így a stáb és a színészek munka nélkül lopták a napot. Ezt nem bírtam nézni, úgyhogy egyetlen hétvége alatt megírtam egy szexi nőibörtönös forgatókönyvet "99 nő" címmel. (Towers "Peter Welbeck" álnéven jegyzi a könyvet a stáblistán -szerk.)

Valójában csak három nő volt benne, de reméltük, hogy a nézőknek ez nem fog feltűnni. A három nő kiszabadul a börtönből és a dzsungelen át menekülnek. A főszereplő feleségemmel (Maria Rohm) és még két másik színésznővel elmentünk egy harminc kilométerre lévő botanikus parkba, ahol hat napig forgattunk. A film egyharmadát ott csináltuk meg, amit aztán megmutattam producer barátaimnak. Ők összehozták a maradék pénzt, amivel be tudtuk fejezni Spanyolországban, olyan régi színészismerőseim közreműködésével, mint Herbert Lom, Maria Schell és Mercedes McCambridge. Három hétig dolgoztunk Alicantéban és elkészült a film. Emlékszem, amikor először láttuk a vetítésen, egy forgalmazó barátom megjegyezte: "pénzszagot érzek". Igaza volt, ez a kevesebb, mint 250 ezer dollárból készült film három hétig volt listavezető az amerikai mozikban. Ez volt Jess Franco nagy pillanata. Még mindig nagyon kedvelem őt ("nice little man").



Ha már Francoról beszélünk, készített nekem egy nagyon jó erotikus filmet De Sade márki írása alapján (JUSTINE,1969). Akkoriban nagyon kapós volt Klaus Kinski, ezért csak egyetlen napra tudtam volna igénybe venni a szolgáltatásait, de azért is sztárgázsit akart. Végül megegyeztünk az ügynökével, hogy csak fél napra jöjjön, és aszerint fizetünk. Reggel értementünk a barcelonai hoteljéhez és kivittük a kastélyhoz, ahol felépítették a díszletet azokkal a láncravert meztelen nőkkel. Csak annyit kértünk Kinskitől, hogy üljön a díszlet közepébe és lúdtoll pennával firkáljon egy papírra - meg se kellett szólalnia! Jött Franco a zoomjával és lefilmezte Kinskit, ahogy ott ül. Ez az anyag aztán bekerült a film legkülönböző pontjaiba, a feje fölé meg De Sade idézetek kerültek, amiket egy Kinski hangját imitáló színész olvasott fel. A filmet Németországban úgy mutatták be, hogy "főszerepben Klaus Kinski", és mi csak fél napot fizettünk neki! Kinski sohasem bocsájtott meg nekem ezért.


Kinski tényleg annyira temperamentumos, mint amilyennek mondják?

Kinskinek jelen pillanatban nem lehet hasznát venni. Na nem azért, mert nem akarnám foglalkoztatni mint színész, hanem mert rendezni akar, és azt, még ha elveszteném a józan eszem sem engedném meg. Valami olaszokkal megegyezett, hogy megcsinálja a Paganiniről szóló filmjét, de ahogy hallom, teljes katasztrófa lett a dologból. Készítettem vele egy Drakula feldolgozást (COUNT DRACULA, 1970-Jess Franco), őt akartam Renfield szerepére. Nem volt hajlandó elvállalni, ezért rábeszéltem az ügynökeit, hogy ne mondják el neki a készülő film címét. Az első forgatási napján Kinskinek egy nőt kellett megfojtania, a feleségemet. A felvétel végén odafordult hozzám és azt mondta: "Miért érzem úgy, mintha egy Drakula filmben lennék?"


Ön előszeretettel készít horrorfilmeket.

Az a jó a horrorfilmekben, hogy ha rendesen megcsináljuk, akkor senkit nem érdekel, hogy mennyibe kerültek. Ugyanez igaz az erotikus filmekre, habár ott könnyen belefut az ember a cenzúrába.

Vannak kedvencei a saját produkciói közül?

Amik a legtöbb pénzt hozták! A korai Fu Manchu filmek, különösen az első, mostanában pedig a THE PHANTOM OF THE OPERA (1989), egy nagyszabású produkció, amit Budapesten forgattunk Robert Englunddal. Amerikában egész jó kritikákat kapott, igaz nem volt akkora siker, mint reméltük. A "Tíz kicsi indián" feldolgozásaimmal szemben is elfogult vagyok, már háromszor csináltam meg, legutóbb Afrikában Donald Pleasence és Herbert Lom közreműködésével. Ugyanaz a forgatókönyv, más helyszín. Mindig a legdrágább gázsival dolgozó sztárt kell először eltenni láb alól!

Összesen hány film fűződik a nevéhez?

Meg sem tudnám tippelni, volt egy listám, de elkallódott. Annyi biztosan nincs, mint Jess Francónak! Erről jut eszembe még egy vicces Franco-sztori: van neki egy unokaöccse, Ricardo Franco, aki ma már igen híres a francia avantgárdisták között. Jess nekem dolgozott egy filmen, Ricardo volt az asszisztense. Az egyik nap hallom, hogy Ricardo elkészítette első filmjét, és amikor gratuláltam neki, megkérdeztem tőle, hogy honnan szedte össze rá a pénzt. "Nagyon nehéz volt, Jess naponta csak két órára adta oda a kamerát és a stábot." Egyből leesett, hogy ezek az én kontómra használták a negatívot és az összes többit!

Producere volt egy Jekyll/Hyde feldolgozásnak Anthony Perkins-szel a főszerepben (EDGE OF SANITY, 1989).

Egy hétvégét Angliában forgattunk, a többit Budapesten, francia rendezővel (Gerard Kikoine egy pornórendező, aki Franco vágójaként kezdte -szerk.). Nagy reményeket fűztem hozzá, de a végeredmény nem olyan lett, mint ahogy elképzeltem. Az egészet Angliában kellett volna megcsinálni, de az plusz egymillió dollárt jelentett volna. A francia díszlettervezőnk nagyon kreatívnak bizonyult, de a viktoriánus korszakhoz nem volt sok érzéke. Sokan megjegyezték, hogy néhány karakternek modern a ruhája, és hogy fonttal fizetnek a filmben. Azokon a helyeken, ahová én eladom a videojogokat, az se számít, ha vécépapírból vannak az ötfontosok!

Egyszer azt nyilatkozta, hogy bármelyik országba elutazva Ön képes elindítani egy filmprodukciót 24 órán belül.

Volt olyan szakasz az életemben, amikor élveztem ezt a kihívást. A kedves feleségem szokta mondani, hogy akkor vagyok igazán boldog, amikor megpróbálom a lehetetlent.

http://www.imdb.com/name/nm0869935/

EDGE OF SANITY - THE PHANTOM OF THE OPERA

a Deliria lányai

avagy felhasználatlan screenshotok az archívumból: