MACABRE (1980)

Lamberto Bava, olasz

Apja mellett tizenöt éven át segédkező Lamberto Bava 1980-ban jelentkezett először önálló nagyjátékfilmmel. A zombiktól és kannibáloktól hemzsegő olasz horror legelvadultabb időszakában vászonra került,  az erőszak terén visszafogott (és állítólag éppen ezért igen csekély sikert aratott) film magában hordozza a papa hagyatékát, szembeötlőbb befolyás mégis egy másik neves olasz rendező felől érkezett. Producer testvérével együtt társírói posztot betöltő Pupi Avatiról van szó, kinek Nevető ablakos háza baljós szellemként tornyosul a hasonlóan morbid hangulatban fogant, ámbátor bulvárosabb irányultságú MACABRE fölé.

Na már most, a slágerlistákon sosem fogja beelőzni a jóval magasabb fordulatszámon pörgő, fiatalabb közönséget megcélzó DÉMONOKat, de e tényt leszámítva az érzelmileg "üres", többé-kevésbé sematikus műfaji gyakorlatokból élő rendező (A BLADE IN THE DARK giallója, a DÉMONOK zombijai, a SZÖRNYCÁPA tudodmije) meglepően erős jellemű dolgozattal debütált.

 

Avatiék képzeletét egy New Orleans városában megtörtént eset indította be. A bizarr, Bava által kifejezetten viccesnek talált bűnügyi hírből gyúrt forgatókönyv egy szerencsétlen nőről fest pszicho-portrét, akit a feldolgozatlanul maradt gyásza nekrofil őrületbe kergeti.

Jane Baxter (az ugyanabban az évben Fellininél is szerepet kapó angol színésznő, Bernice Stegers), a kétgyermekes, jómódban élő családanya New Orleans belvárosában található épület felső emeletén bérel szobát, hogy ott randevúzgasson Freddel, fiatal szeretőjével. Amikor kislánya rájön anyja titkos afférjára, a gyerek odahaza a családi házban belefojtja öccsét a fürdőkádba. A balesetnek álcázott halálesetről tudomást szerezvén Jane kocsiba vágja magát, útközben a volánnál ülő Fredet lefejezi a szélvédőbe csapódó szalagkorlát. Egyetlen nap alatt ennyi sokkot a nő már képtelen ép ésszel elviselni, idegösszeomlással a pszichiátriára kerül. Egy évvel később a gyógyultnak nyilvánított Jane otthagyja családját, és Fred emlékének adózva beköltözik szerelmi légyottjainak helyszínére.

Főbérlője, az egyedülálló, vak fiatalember (Stanko Molnar, magyar hangja Csonka Pici) éjjelenként erotikus kisüléseket vél hallani az emeleti hálószobából: mintha Jane újra Fred karjaiban töltené éjszakáit. Az egyre kíváncsibb, szexuálisan is motivált férfi (a kíváncsiság a szexualitás megnyilvánulása ©Freud) magánnyomozása során megtudja, hogy ez lehetetlen, de akkor kivel folytat viszonyt a számára is vonzó asszony? Időközben ismét felbukkan a nő kislánya, hogy a film egyetlen velejéig gonosz figurájaként tovább borzolja édesanyja idegrendszerét. Don't open the fridzsider!

 

Minden bizonnyal az eredeti helyszíneket előnyben részesítő Avati vitte a stábot az egykori Salóba (...SODOMA 120 NAPJA - Pasolini híres művének megírásában Avati is közreműködött), hogy az Öreg Sötét Ház dohos levegőjű belsőit Mussolini szeretőjének észak-olasz villájában vegyék fel. New Orleans, ahol csupán három napot forgattak, és a szaxofonra hangolt zene megint csak az amerikai jazzért bolonduló Avati ízlésvilágáról árulkodik. Persze nem véletlen, hogy a rémületkeltés terén magasabb ingerküszöbbel rendelkező Bavát ültették a rendezői székbe. Bár távolról sem annyira véres, mint az akkori olasz horrorok többsége, a módinak megfelelően amerikai köntösbe bújtatott, inkább Polanskival, mintsem a giallókkal rokonítható pszichothriller in extremis nem riad vissza a történet cifrább részleteinek bemutatásától.
 

Idősebb Bava és Avati horror-alkímiáját vegyítő rendezés kontrollált, a borzadályt méregként szétterjesztő lassúsága, vak szereplőjén keresztül neszekre, sötétségre helyezett hangsúlyai a vágyközpontú, megszállottságtól torzult emberi lélekben matató olasz gótikát ünneplik, olyan nekromantikus honfitársakkal, mint a LISA AND THE DEVIL vagy a BUIO OMEGA. Annyi féle-fajta egymást tápláló téboly lett itt összeterelve egyetlen fedél alá (házasságtörés, gyerekgyilkosság, kannibalizmus, nekrofília - mamma mia! ezek a katolikusok), a végére látszólag a mi Lambertónk is elvesztette a fejét. Nehéz elhinni, hogy az utolsó képkockára Avatiék az áldásukat adták - a film belső logikájával totálisan szembemenő, fantasztikumba fejest ugró befejezéskor az addig csak lappangó fekete humor kerül szabadlábra, cinikus vigyorral küldve pokolra az utolsó életben maradt szereplőt.

Ha jobban belegondolunk, Avati saját munkáiban is addig-addig bomlasztotta a rációt, mígnem a normalitást szembeköpő puszta őrület maradt csak hátra. "A történeteimben az emberek olyasmi után kutakodnak, amit békén kellett volna hagyniuk. Meg vagyok győződve róla, hogy a kíváncsiság életveszélyes tud lenni." Avatinál a titok felfedése végzetes kimenetellel bír, ebből kifolyólag nem is olyan biztos, hogy annyira "testidegen" az amúgy nehezen kimagyarázható pillanat.

A családi legendárium szerint a Hátborzongató Mario Bava tetszését is elnyerte, odafigyeléssel megírt karakterei (a "vak voyeur" eleve mesteri ötlet, ráadásul Molnár remekül játssza el), töményen fullasztó légköre okán Pupi Avati sötét oldalra tett kirándulásai (LAUGHING WINDOWS, ZEDER) iránt érdeklődőknek a figyelmére is számon tarthat.

Igazi hadirokkant kópia a magyar vhs, mintha baltával estek volna neki a cenzorok. Nem a Helikon vágta meg, a kiadó eleve ebben a formában importálta. Extra: magyar szinkron alól beszűrődő angol szinkron. /Borítószken ©Cabcab , special thanx: Ash/

Ezt a gyönyörűséget egy kínai (HK) videotékában találtam:

Aki keres, HARDWARE cédét talál

Simon Boswell (STAGEFRIGHT, SANTA SANGRE) filmzenéje Richard Stanley poszt-apokaliptikus brit sci-fijéhez ---

Ugyanott bukkant fel, ahol a múltkori PROFONDO ROSSO cédé. 
A poén ezúttal az, hogy egy kiszabott ritka soundtrackről van szó!

A kora kilencvenes évek indusztriális/cyberpunk/MTV lázában fogant előzetes:

VHS-archívum: Hungarovideo speciál I.

Mint a VICO-mesében: zsák aljáról kihalászott filmkínálat, neves színészeinkkel rögzített, technikailag gyenge minőségű szinkron, bérelt iroda a Rózsadombon... A Czikó Gábor (később az ATV csatorna tulajdonosa) vezette Hungarovideo a hazai videopiac (h)őskorának fontos szereplője volt. Hozzájuk fűződik a "világon egyedülálló" videokazetta kölcsönző automata üzembe helyezése. Képzeld csak el: ott állsz két perccel éjfél előtt a Moszkva téren a metrókijáratnál, és némi készpénz ellenében hozzájuthattál - borító nélkül - Lamberto Bava MACABRE című horrorjához. Hát nem hátborzongató?

(automata piros tok © Gerzson)

VAKRÉMÜLET, VÁMPÍROK ÉJJELE, SADOMANIA, SZERELMI VÉRSZOMJ - Hungarovideóék már akkor euro-kultban nyomultak, amikor az még divatban sem volt! Az említett címek megtalálhatóak az archívumban, most két kazetta-fej, Cabcab és Vittorio jóvoltából kétfelvonásos Hungarovideo operett kezdődik a Delirián. Jó szórakozást kívánunk Önnek és családjának:

He walks in the streets

He talks in your sleep 

He stares in your eyes 

He laughs as you cry 

Maniac, On Your Track 

MANIAC, The Looser's Back 

II.RÉSZ

THE HOUSE BY THE CEMETERY (1981)

Lucio Fulci, olasz

1980 és ’81 között Fulci megállás nélkül dolgozik, tizenkét hónap alatt nem kevesebb, mint öt filmje kerül az olasz mozikba. A THE BEYOND-ot még be sem mutatták, már el is készült az élőhalott-tetralógiát záró THE HOUSE BY THE CEMETERY. Részben az összeszokott stábnak köszönhetően a rohamtempó nem ment a minőség rovására, a produkció kiállítása – Massimo Lentini díszletei, Sergio Salvati néhol szép, legtöbbször alattomos, mindig érzékletes kameramunkája – megüti azt a színvonalat, amit később az olasz horrorfilmgyártás már legfeljebb csak különleges alkalmakkor (DELLAMORTE DELLAMORE) volt képes hozni. A másik híres európai zombi-négyesfogattal, az alapötletét kifulladásig meglovagoló BLIND DEAD szériával ellentétben Fulci minden egyes zombi-eposza önálló karakterrel bír: az egzotikus ZOMBI ("something to do with voodoo"), a misztikus CITY OF THE LIVING DEAD, a szürreális THE BEYOND után a THE HOUSE BY THE CEMETERY (nothing to do with voodoo) a viktoriánus rémregények öreg, sötét házába tesz látogatást, melynek pincéjében mindössze egyetlen zombi lézeng, és még ő sem az a tipikus temetőtöltelék.

A sejtjeit másoktól elvett testrészekből regeneráló Dr. Freudstein lehetne akár az olasz zsáner-forgatókönyvírás eleven metaforája. Fulci és Dardano Sacchetti ismét a fantasztikum különböző témáinak összetákolásából keltették életre művüket: Frankenstein mítosz keresztezve egy Lovecraft elbeszéléssel, angol kísértet melodráma Stephen King koppintással, pszichothriller kőkemény splatterrel. Egyetlen zombi ide vagy oda, Dr. Freudstein tesz róla, hogy a vérben forgó szemű Fulci-rajongók is megkapják a magukét.

Norman Boyle, a New Yorkban élő akadémikus (Paolo Malco) feleségével (ami Hitchcocknak Tippie Hedren, az Fulcinak Katriona MacColl) és kisfiával (Bob és az ő legendásan bicskanyitogató angol szinkronja) a hóna alatt egy új-angliai kisvárosba költözik, hogy az ott váratlanul elhalálozott kollégája kutatómunkáját folytassa. Elődje a temető mellett álló viktoriánus épületben végzett szeretőjével, majd a helyi könyvtárban felakasztotta magát – tette mindezt azután, hogy tudomására jutott, egykoron micsoda szörnyűség színhelye volt a ház. Az eredeti tulajdonos, bizonyos Dr. Freudstein 150 évvel azelőtt istentelen dolgokat művelt a pincében, kísérleteinek következményei a mai napig veszélyeztetik az épületbe látogatók testi épségét. A ház körül sertepertélő különös kislány már a család megérkezése előtt telepatikus úton figyelmezteti Bobot a házban rájuk leselkedő veszélyre, a néző pedig még korábban, a két tinédzser életét követelő bevezetőben kap egy kis ízelítőt, mi fog folyni a Freudstein-házban. A baljós előjelek ellenére Boylék beköltöznek. „No! Not the children!”

Orgonával kísért főcím-melódia és egy Henry Jamesnek, A csavar fordul egyet írójának tulajdonított idézet foglalja keretbe a filmet, jelezvén, Fulciék ezúttal a horror XIX. századi formájába vágták bele fejszéküket. Szellemek, titkos ajtók, őrült doktorok és sötét kastélyok, ahogy azt az angolszász irodalmi elődök papírra vetették gótikus novelláikban. A kortársak közül az AMITYVILLE, de főleg a RAGYOGÁS nyomta rá bélyegét a szkriptre; Sacchetti mentségére legyen mondva, mindkét említett filmet beelőzte az 1977-ben, Mario Bavának írt SHOCK-kal. 

Ha nem is olyan mértékben, mint a narratíváját teljesen szétcincáló CITY OF THE LIVING DEAD, az egyszerűbb „szörny a pincében” felállású CEMETERY-ben is tetten érhető az absztrakt elbeszélésmód és józan paraszti ész között feszülő ellentét. A természetfelettire érzékeny gyerekszereplők előtérbe helyezése szabad átjárást biztosít a fantáziavilág és realitás között, számos értelmezési lehetőséget hagyva maga után. Mivel Fulci prózája egy átlagos (amerikai) horrorhoz képest kevésbé mesélő/magyarázó, a Freudstein-ház ajtaját inkább a korábbi zombifilmjeinek összefüggésében lehetne feszegetni, így már a történet következetlenségei is a rémálom-hatást erősítik. 

A viktoriánus porcelánboltba elefántként betrappoló rendezőnél (crash, bang, zoom) a klasszikus rémmese Kegyetlen Színházzá alakul, a szövegkönyvet háttérbe szorító, zsigeri sokkolással dolgozó előadás racionális énünk ellen indít audiovizuális támadást. A valósággal folyamatosan küzdő, a munkáin keresztül a morbiditásba, szörnyűségekbe előre menekülő Fulci bármiféle társadalomkritikától mentes vérengzései magát a horrorfilm nézésének ősi, a narrátoros videókorszakba visszavezethető rituáléját tükrözik vissza, az aktust, melyben tudattalanunkból fakadó ösztöntől vezérelve újra és újra "lemegyünk a pincébe", hogy ott a legborzalmasabb dolgokkal szembesüljünk. „I want to know... know the worst!” 

Argento Gonosz Házainak módjára a pince titka mágnesként vonzza be és emészti fel a szereplőket. Boyle New York-i otthonának falán lógó, az ominózus házat ábrázoló fényképtől kezdve az őt ismerősként fogadó kisvárosi szereplőkig több jel mutat arra, hogy az apa már korábban is járt a házban, a Freudstein vérengzéseinek nyomait serényen eltüntető bébiszitterrel  együtt (Ania Pieroni, Könnyek Anyja az INFERNO-ból!). Amennyiben a giallók gyanújának árnyékában létező apafigura valóban elődje kíváncsiságtól hajtott, szeretteit is beáldozni kész őrületét viszi tovább (figyeljük a hitchcocki pillanatot, ahogy Norman {mint Bates?} a pincébe invitálja feleségét), akkor ő a darab Jack Torrance-sze. Amennyiben, mert ez a karakter is egy vértócsában hagyott kérdőjelként végzi. 

Vajon hetven percnyi tömény sejtetés után csakugyan megérte lemenni a pincébe? Midőn végre valahára színre lép Dr. Freudstein, Fulci zombi-korszaka ünnepélyesen megkoronáztatik. Nomen est omen, a kreatúrában egy freudi önfenntartó ösztön alapján cselekvő Frankenstein doktor veszett el. A magát másfél évszázada az áldozataiból kioperált húscafatokkal életben tartó Unheimliche jelenség (egy másik freudi fogalom az élőnek látszó halott dolgokról) a Fulci féle testhorror leghátborzongatóbb, egyben költőien szomorú figurája. De csitt... miért nyöszörög gyerekhangon ez a szörny? Így csalogatja áldozatait a házba? A bekebelezett gyermekek lelke szól belőle? Százötven év magány és kín visszaterelte az oedipális fázisba? Csak a HD-ben felújított dvdét nézve fedeztem fel, hogy a zombi teljesen ép állapotban lévő bal keze egy kisgyereké. Megtudván az extrákból a kéz valódi tulajdonosát, végleg leesett az állam. „Onward – into the depths of this mystery.”

------------------------

Fun SHINING Fact: a producer, Fabrizio De Angelis szokása szerint már jóval a film forgatása előtt megrendelte a filmplakátot, azzal árulva a forgalmazási jogokat a nemzetközi filmvásárokon. Mivel a grafikus még csak minimális információval rendelkezett a hirdetendő film tartalmáról (SHINING in the CEMETERY?), egy Jack Torrancet ábrázoló RAGYOGÁS vitrinfotót használt fel mintának ---

Houses of Pain / Dvds of Pleasure

ISLAND OF LOST SOULS - H.G. Wells Doktor Moreau szigete című regényének első hollywoodi feldolgozása, a mi Bélánkkal az egyik főbb szerepben. Sokak szerint a harmincas évek legjobb rémfilmje.

THE HOUSE BY THE CEMETERY - Ha a Blue Underground nem cseréli le a borítót a Special Edition-höz (Sciotti grafikáján hosszú hajú, bőrdzsekis alak nőt molesztál temető közepén - truth in advertising!), tudnék ehhez is fűzni egy magyar vonatkozást. Nem, ebben nem játszik Lugosi, viszont a korábbi amerikai dvd-kiadást Konkoly Gyula moziplakátja díszítette.

A Delirián már méltatott művész azóta sem küldött listát filmes munkáiról, pedig biztosan rácsodálkozna a magyar olvasó, mennyi ismert, nemzetközi szórásba is bekerült plakátnak volt Konkoly az alkotója. A hírlevelére mindenesetre felvett, így aztán rendszeresen értesülök, mikor van éppen kiállítása Budapesten...