FOUR FLIES ON GREY VELVET (1971)

Dario Argento, olasz

Mókus a fűben?

Olyan rajzfilmesen hangzik.

Macska az ablakban?

Macskás már volt.

Négy légy szürke bársonyon?

Perfetto!

Az Európában méretes sikert aratott THE CAT O’ NINE TAILS-t követően Dario Argento nem volt hajlandó többé filmet készíteni Olaszország legnagyobb forgalmazójának. A Titanus főnöke már a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE idején ki akarta rúgatni, a CAT-et pedig nemes egyszerűséggel leszarozta, minek után a vérig sértett csodagyerek beadta az unalmast. Egy újabb "állati" krimiért egymásra licitáló forgalmazókat látva a producer papa, Salvatore Argento addig-addig noszogatta fiacskáját, míg újdonsült asszisztensével, Luigi Cozzival együtt neki nem veselkedett, hogy befejezzék a Kilencfarkú vágása közben elkezdett forgatókönyvüket.

„Dario kitalálta ezt a legyes címet anélkül, hogy bármi elképzelése lett volna a többiről – meséli Cozzi. Aztán előállt a nyitó jelenettel: egy médium előadása közben bejelenti, hogy gyilkos ül a nézők között. Akkoriban hallani sem akart a természetfelettiről, így viszont a szituációt képtelenek voltunk realista giallóként feldolgozni.” A hamvába holt ötletet (később a PROFONDO ROSSO kiindulópontja) hamarosan egy másik követte: „Közölte, hogy a film egy rockzenészről fog szólni, aki véletlenül megöl valakit. Kezembe nyomot egy detektívregényeket tartalmazó listát: Dashiel Hammet, Raymond Chandler, Cornell Woolrich. Kiválogattuk a könyvekben található legjobb gyilkosságokat, és anélkül, hogy fogalmunk lett volna ki a tettes vagy az áldozat, megírtuk a film gyilkossági jeleneteit. A forgatókönyv igen kaotikus körülmények között született, bármilyen átfogó terv nélkül, pusztán a címből és rövidke gyilkossági jelenetekből kiindulva.”

Cozzi őszinte szavai – Argento sosem árulna el ilyen műhelytitkot – leleplezik az olasz forgatókönyvírás sajátos, szelektív újrahasznosításra szakosodott tudományát, Sergio Leonétől Bruno Mattei-ig. A főcím az Argento által társírt VOLT EGYSZER EGY VADNYUGAT kezdésére rímel: rockzenekar dobosát egy szemtelen légy környékezi meg, egyre idegesebbé téve a zenészt. A legyet végül  cintányérjával üti agyon, cselekedetét önelégült mosollyal nyugtázva. Raymond Chandler A kicsi nővér című detektívregényéből kijegyzetelt jelenet (azt a pár sort ITT elolvashatod magyarul) imigyen rövid időn belül kétszer került feldolgozásra.

A giallo sztoriját elég nehéz szpojlermentesen körülírni, de azért kísérletet teszek rá. A statisztika szerint 1971-ben az egy főre jutó progrock dobosok száma Olaszországban volt a legmagasabb, talán ezért érzi kissé elveszettnek magát a gazdag feleségével (Mimsy Farmer első giallójában) a Fritz Lang utcában lakó Roberto (Michael Brandon, Dempszi a Mékpíszből). A zenész figyelmes lesz egy napok óta őt követő fekete öltönyös férfira. Hirtelen elhatározással megfordítja a felállást, és ő kezdi el követni rosszarcú követőjét. Az üres színházban a késsel rátámadó fickót önvédelemből leszúrja, majd elhűlve veszi észre, hogy az egyik zsöllyéből egy bizarr nevető maszkot viselő alak fényképfelvételeket készít az eseményről. A dokumentumokkal, figyelmeztető üzenetekkel és éjféli suttogásokkal megzsarolt Roberto azt gyanítja, rosszakarója közvetlen környezetében találtatik. Gondját-baját először megosztja feleségével, aztán elzarándokol a város szélén lakó Istenhez (a mindenható Bud Spencer) használhatóbb tanácsot kikérni.

Az élet és halál dolgaihoz meglehetős cinikussággal viszonyuló Isten segedelmével Roberto felfogad egy őrangyalt és egy excentrikus (=homoszexuális) magándetektívet. Időközben a házaspár cselédje az igazság birtokába jut, őt a megzsarolt zsaroló egy hosszú, körültekintően megrendezett stalk & slash jelenetben teszi el láb alól. A képsor amúgy hátborzogatóan hasonlít a korábban bemutatott THE STRANGE VICE OF MRS. WARDH parkos szekvenciájára - Sergio Martino keble a büszkeségtől dagad, Dario Argento mindent tagad (az ezzel kapcsolatos pengeváltás a Shameless DVD interjújában hangos kacarászásra fakasztotta e sorok íróját).

Roberto privátkopója egy pszichiátriai intézetben tett látogatása során szagot fog, de még mielőtt konzultálhatna megbízójával…

-----------------------------------------

Adásunkat megszakítjuk,

Felleghy Tamás tízmásodpercesét látták.

http://deliriahungaria.blogspot.com/2009/04/tom-felleghy-haromezer-kilometer.html

---------------------------------------

A soron következő gyilkosságnál Argento kamerára szerelt késsel kísérletez, a lesújtó pengén az áldozat félelemtől eltorzult arca tükröződik. A kegyelemdöfés - már ami a narratívát illeti - csak most jön: a rendőrség technikusai egy új lézer-fotografikus eljárást alkalmazva a holttest szemgolyójáról leképezik a halál beálltának pillanatában a retinára rögzült imázst. Az előhívott képen négy darab légy látható. Szinte magam előtt látom, ahogy ennek a XX. század elején felbukkant tudományos agyrémnek a felelevenítője, a sci-fi őrült Luigi Cozzi feláll az írógépétől, tölt magának egy pohár J&B whiskyt, és megkönnyebbülve felhívja Dario Argentót: részemről befejeztem, a többit találd ki te! Majd visszaül dolgozóasztalához, és megírja a saját kis mesterművét (THE KILLER MUST KILL AGAIN).

Az Állat-trilógiát befejező 4 FLIES szakít a potenciális gyanúsítottak csatasorba állításával, a sánta szomszéd vagy a zenekar billentyűse olyan picike vörös heringecskék, hogy még kifogni sem érdemes őket. Argento a modernizmus nevében inkább rágyúr a formai innovációra, egyszersmind a THE BIRD WITH THE CRYSTAL PLUMAGE / THE CAT O’ NINE TAILS kettőse által lefektetett krimi-kódokat variálva intimebbé, ha úgy tetszik metafizikusabbá teszi giallóját. Főhősünk ezúttal a saját maga elkövette gyilkosság szemtanújává válik (legalábbis azt hiszi; a giallókban a látszat mindig csal), nyakát szoros családi kötelék fojtogatja, elméjében visszatérő rémálom lakozik. A mentális és fizikai vákuumba került Roberto vékonyka alakjában ismét egy Argento-dublőrt köszönthetünk, a vászonra a rendező első házasságának csődje vetül. Cronenbergi hasonlattal élve ez Argento THE BROOD-ja.

Tekintettel arra, hogy a jogtulajdonos Paramount Pictures évtizedekig lakat alatt tartotta az alkotást és a giallisták közül is csak kevesen látták, a végkifejletről bűn lenne beszélni, így csak kulcsszavakban: egy őrült apa, egy nemi identitásától megfosztott gyerek, és egy másodpercenként több ezer képkockát rögzítő speciális kamera, amely segítségével a múltját lerázni képtelen gyilkos életének utolsó pillanatai kerülnek rögzítésre, percekre felnagyítva azt a momentumot, mikor – felnőttként talán először - kénytelen szembenézni jelenével. Egyszóval csupa móka és kacagás, de tényleg, mivel a klausztrofób, „lélektani” hangulatot oldandó, a történet tele van szórva komikus mellékszereplőkkel. Argentónak sosem kellett a szomszédba mennie humorérzékért, de ami a tökkelütött postást vagy a "professzort" illeti, ezek a mókásnak szánt karakterek elég meggyőzően szemléltetik, hogy emberünk nem vígjátékok rendezésére született. A legjobb poén éppenséggel egy vágóasztalon komponált kis etűd, mely tovább tébolyítja a giallók nagyvárosi közegét. Roberto gépkocsijával egy bérház emeletén található irodába tart, behajt a főkapun, gázt ad, felmegy a lépcsőn, sebességet vált, végiggurul a folyosón és benyit a helyiségbe. Nézve viccesebb, mint leírva.

A suspense-ben viszont Argento nem ismer tréfát. A lemezre nyomtatott rendezői utasítás szerint "ezt a filmet teljes sötétségben javasolt megtekinteni". A feketébe öltöztetett, mérnöki pontossággal megszerkesztett képek HALLOWEEN éjszakáját idézik. A rockzenével egyelőre óvatosan bánó, Ennio Morricone hangszerelte 4 FLIES egy-egy újfajta kamerabeállítással felvett, absztrakt tér-idő variálással összeollózott stílusbravúrocskái a PROFONDO ROSSO fele mutatnak, az ötletek halmaza azonban még nem képes összeállni olyan lehengerlő egésszé, mint ünnepelt utódjában. Ez az elsősorban Argento-búvároknak ajánlható film lényegében lezárja a rendező első, modernista krimikorszakát, az eddig a pontig kifejlesztett stílus a későbbiekben egész estés rémálmok formájában színesebben, hangosabban, véresebben köszön majd vissza.

SANTA SANGRE (1989)

Alejandro Jodorowsky, mexikói-olasz

Az éjféli kultuszfilmek Dél-Amerikából jött guruja a fiaskónak bizonyult TUSK (1980) után, úgy tűnt, rendezés nélkül fogja átvészelni az öntörvényű zseniknek nem igazán kedvező nyolcvanas éveket. És lőn 1989, mikor is Dario Argento öccsének hathatós anyagi és kreatív közreműködésével nekilátott egy horrorfilm elkészítésének. A kétségtelenül ekletikus, vagy ahogy a dvdborító mondja: "ilyet még nem láttál" SANTA SANGRE műfaji felcímkézéséből adódó meddő vitákat rövidre zárva álljon itt egy idézet, amely rögvest a számunkra megfelelő kulturális közegbe helyezi ínyencfalatunkat:

„A horrorfilmek maradtak a szabadság és költészet utolsó mentsvárai. Láttam a VIDEODROME-ot, fantasztikus! A HELLRAISER némelyik jelenete mestermű! Az EVIL DEAD 2 ritmusa hihetetlen, egyedülálló. A STREET TRASH-ben a testek pusztítása a modern festők képeit idézi. A BRAIN DAMAGE-ben, ahogy az a fiatalember a fülén keresztül kihúzza az agyát – az egyik legköltőibb képsor, amit valaha láttam! Az OPERA egy gyönyörű, absztrakt film, a fényképezését annyira szeretem, hogy következő filmemet Ronnie Taylor fogja fényképezni. Nem tudom, hogy a kritikusok művészinek tartják-e ezeket a filmeket, de számomra azok. Ezek az emberek csinálják az igazi Új Mozit!” (A.J., 1989)

Lelki szemeinkkel képzeljük ide a nyolcvanon túl is elképesztő szellemi vitalitást sugárzó Jodorowskyt, amint a filmhez mellékelt doku vége fele könnyeivel birkózva éppen azt gesztikulálja, hogy őt bizony legkevésbé sem az anyagiak motiválják, midőn nagy ritkán filmcsinálásra adja a fejét. Az olasz pénzből, mexikói helyszíneken forgatott SANTA SANGRE hidat ver az Arthouse és a Grindhouse között, David Lynch a kedvenc rendezőm alcímen futó filoszosnak ugyanúgy le lehetne vetíteni, mint a Fangoria magazin olvasóinak. A miszticista, profánul anti-katolikus Jodorowsky elvarázsolt képzelete termékeny táptalajnak bizonyult egy vérbő art-horrorhoz, míg a SUSPIRIA producere, Claudio Argento a kompromisszumok látszatát elkerülve fogyasztható, kifejezetten szép csomagolásban adta át a jelképekkel csurig pakolt pszichedéliát. A DELLAMORTE DELLAMORE-hez hasonlóan ez pontosan az a fajta cinema deliria, aminek a megtekintése után hálát adsz a sorsnak, hogy nincs tartósan bedugva a fejed a mainstream seggébe.

Az egzotikus koktél hozzávalói külön-külön is lázba hoznának minden tisztességes Deliria-olvasót, a közösen gyakorolt hatásukról kérdezze meg orvosát vagy drogkereskedőjét: Tod Browning (cirkuszi freaks környezet), giallók (színes-szagos gyilkosságok), Hitchcock thriller (a végkifejlet), mexploitation (El Santo), true crime (Goyo Cardenas, a tacubai fojtogató), és az a szimbolikus spiritualizmus, ami az EL TOPO-t oly egyedülállóvá tette.

Roberto Leoni (a MY DEAR KILLER társszerzője – egy korrekt giallo az aranykorból) éppen egy rendhagyó krimin törte a fejét, melynek történései folyamán a szimpátia az áldozatokról az elkövetőre terelődik. Az olasz forgatókönyvíró ötletével Claudio Argentón keresztül eljutott a Párizsban élő Jodorowskyhoz, aki pedig – mit ad isten - már régóta tervezett filmet készíteni Goyo Cardenasról, a „megjavult” sorozatgyilkosról. Cardenas önkívületi állapotban bestiális kegyetlenséggel megölt és kertjében eltemetett négy nőt, aztán a rá kiszabott büntetést letöltve már mint ügyvéd és Mexikó szerte híres regényíró jött ki a börtönből, mintapolgárként töltve le hátralévő életét.

A SANTA SANGRE fantasztikusan összerakott forgatókönyve egy, a Deliriára szinte törzsvendégként visszatérő pszicho-horror szüzsét dicsőít meg: az Anyák (és néha az Apák) gyerekeikre tukmált őrületével foglalkozott a HANDS OF THE RIPPER, THE BABY, MANIAC, OPERA... Ahogy Alejandro „utálom a színészeket!” Jodorowsky szó szerint belepofozta saját fiait a testileg-lelkileg gyötrelmes szerepekbe, az igencsak emlékeztet arra, amit Dario „utálom a színészeket!” Argento pár évvel később a saját lányával művelt a THE STENDHAL SYNDROME-ban.

A kis bűvészpalánta Fenix (ifj. Jodorowsky) családja Mexikóvárosban felállított sátorcirkuszában dolgozik. Gringo apja alkoholista késdobáló, latina anyja vallási fanatikus légtornász, a megerőszakolt, megcsonkított szűzlány imádására alapított „Szent Vér” szekta leglelkesebb tagja. Legyen az vallásos maszlag vagy mucho machoság, az eltérően extrém habitusú szülők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy ki-ki a maga módján megfossza a süketnéma kötéltáncos kislányba szerelmes Fenixet az önazonosságától. A gyereket először álbajusszal, bűvészfrakkban, illetve anyja feminista szektájának vörös csuhájába öltöztetve látjuk, majd az amerikai fater egy sajátjához hasonló óriási dollár-sasmadarat tetovál a mellkasára (szimbólum 1: erőszakos férfivá avatás; szimbólum 2: az USA nem kevésbé erőszakos kulturális és pénzügyi befolyása).

A temploma porig rombolása miatt az idegösszeomlás szélén táncoló anya rajtakapja férjét szexi céltáblájával enyelegni. A pillanat hevében sósavval leönti urának nemi szervét, mire az fogja késeit és tőből lenyisszantja féltékeny hitvesének mindkét karját, aztán – látva mivé lett büszkén viselt férfiassága - saját torkát is átvágja. Ami a szemtanúként mindenhol jelen lévő Fenixet illeti, az ő normális felnőtté válása ünnepélyesen meghiúsultatik, az eleddig flashbacként mesélt film pedig belép Demencia elvarázsolt országába.

A látomásoktól gyötört huszonéves fiú (ifj. Jodorowsky II) értelmi fogyatékosok intézetében egy számára kialakított madárszobában senyved (a színész, hogy karakterbe kerüljön, hetekig egy sassal osztotta meg hotelszobáját), míg egy nap újra felbukkan a borzalmas csonkolást túlélő anya, magához véve egyetlen kicsi fiát. Együtt sikeres karriert futnak be mint pantomim művészek, színpadon kívül pedig sorozatgyilkosként; a bosszúszomjas anyja hatása alatt álló fiú kezeivel és apjától megörökölt, kissé félrement párválasztási szokásával járulva hozzá a gonosz cselekedetekhez. És ha mindez nem lenne elég, még a házimunka is szegény Fenixre hárul. „Nélkülem te egy senki vagy, láthatatlan, pont mint a te hülye hősöd!” sulykolja a mama, nemlétező ujjaival mutogatva a végső elkeseredésében a láthatatlanság szérumával kísérletezgető Fenix THE INVISIBLE MAN plakátjára.

Hit, remény, szeretet vs. hasfelmetszés, zombik, pankrátorok. Az áldozatoknál is ártatlanabb, Jézus Krisztus alkatú Fenix sorsán keresztül visszacsempésződik a régi klasszikus horrorokban (Dr.Caligari, Frankenstein, Farkasember, Torzszülöttek) megtapasztalható, a rémtörténet Szomorú Szörnye iránt érzett szánalom és együttérzés. Legalább ennyire megkapó, ahogy az állatkertre elegendő állat-szimbólum között bizonyos mese- és filmélményekből ismerős alakok is bekopogtatnak kollektív tudattalanságunk ajtaján. A dawn kórosokkal körülvett kövér prostituált perverz Hófehérke és a hét törpéje, a Múmia vagy a Láthatatlan Ember vendégszerepeltetése példaértékű arra, hogyan használjuk a közös emlékezet részeivé vált fantáziateremtményeket, új, még gazdagabb jelentéssel ruházva fel őket. És miközben egy megzakkant elme belsejébe tartunk, Jodorowsky beinvitálja a legvadabb valóságot, amit a forgatási helyszíneken körülnézve talált. A cirkusz öreg elefántjának rituális temetése, melynek végén a szegénynegyed éhező lakói szétkapkodják az eléjük vetett tetemet, a Jodorowsky által csak szuperlatívuszokban emlegetett MONDO CANE sorozat barbár (szür-)realizmusát emeli költői szintre.

A könnyekkel, vérrel és ikonikus színészi játékkal kikövezett út végén egy először zavarba ejtő, majd újranézésre sarkalló PSYCHO-befejezés vár. Hitchcockkal és epigonjaival ellentétben a civilben pszichoterápiát praktizáló rendező a horrorban tomboló energiákat pozitív irányba terelve egy olyan megváltástörténetbe futtatja ki filmjét, mely a szellemként kísértő múlttal való szakítás képességéhez, a személyiség megtisztulásához vezet. Emlékezz hát, mikor jóanyád legközelebb mosogatásra parancsol: a kezeidet elvehetik, de a lelked, az csak a tiéd.

WITHOUT A CLUE {SHERLOCK ÉS ÉN} (1988)

Thom Eberhardt, angol

  - Köztünk szólva, kedves Watson, értetlenül állok az eset előtt - mondta tőle szokatlan őszinteséggel, pipájából kérdőjel alakú füstkarikákat eregetve a mennyezet felé.

 - Miért éppen a NIGHT OF THE COMET elkövetője került a WITHOUT A CLUE rendezői székébe? Hol ebben a logika?

Ott álltam közvetlenül mögötte, idegesen markolászva sétabotomat, s mint már annyiszor, most is azon járt az eszem, hogy egy jól irányzott suhintással agyonütöm az átkozottat. Hirtelen Holmes felpattant a kanapéról és felkiáltott:

  - Without a clue! Hát persze! Hallgassa csak, mit is mondott a mi direktorunk:

„Self-doubt is like poison to something like Night of the Comet. You really have to be completely, utterly clueless about the realities of commercial filmmaking. My only hope in this regard is that many studios consider me to be clueless to this very day...”

  - Elemi, Watsonkám, ELEMI! 

Gyűlöltem, amikor Watsonkámnak hívott.

Nos igen,  ezt a korhű brit krimibohózatot két világsztárral a főszerepben egy clueless amerikai B-filmesre bízták. Moriarty professzor ördögi praktikáit megszégyenítő terv végül is jól sült el: tán még Szőr Arthur Conan Doyle is értékelte volna, ahogyan a szerzőjén túlnőtt, nemzeti intézménnyé vált agyszüleménye alól kihúzták a szőnyeget, széles mosollyal nyugtázva, hogy a forgatókönyvírók az életrajzából merítették ragyogó ötletüket. „Gondolkodom Holmes meggyilkolásán... Nem hagy fontosabb dolgokon elmélkedni.” - írta Doyle az anyjához címzett levélben. A válasz postafordultával érkezett: „Meg ne merd tenni!”. Ennek ellenére 1893-ban, Az utolsó eset című novellában Doyle végez Sherlockkal. A sorozatot publikáló The Strand szerkesztőségébe tömegével érkező, az olvasók mélységes felháborodásáról tanúskodó levelek (na meg a kapzsi kiadó) hatására az író kénytelen volt feléleszteni vízbe fúlt detektívjét, s mintha mi sem történt volna, Sherlock Holmes visszatért egy újabb kötetnyi és két hosszabb regényt megtöltő esettel.

Ennyi háttérinformációval a tarsolyunkban a SHERLOCK ÉS ÉN nemcsak kellemes szórakozást fog nyújtani, de a valós történelmi személyként körülrajongott irodalmi figura kultuszát nyájasan gúnyolva különleges csemegeként tűnik ki a Temzét rekesztő Holmes-interpretációk közül, majdnem - csak majdnem - vetekedve A sátán kutyája tízéves szerénységem által kolorizált változatával. (Megjegyzés a szüleimnek: akkor kellett volna pszichológushoz vinni - most már késő, anya!)

Ha jól figyeltem, a film A Rőt Liga befejezésével indít, amint Sherlock Holmes hűséges asszisztensével, Dr. Watsonnal a sarkában utoléri a novella két betörőjét, Clayt és Archiet. Rögtön az elején kiderül: a mesterdetektívet egy színpadról lecsúszott ripacs alakítja (Michael Caine), akit a briliáns elméjű, manipulatív Dr. Watson (Ben Kingsley) azért bérelt fel, hogy az általa kitalált karakter mögé bújva, tisztes orvosi karrierje mellett gyakorolhassa detektív-hobbiját. Amikor aztán megelégeli az állandó statisztaszerepet és kidobja fafejű, kétbalkezes, beszari, nőcsábász, iszákos (et citera & hegedű) bábját az utcára, a saját maga állította csapdába esik.

A The Strand magazin illusztrált lapjain keresztül közismertté vált főhőse nélkül Watsont, a „krimidoktort” kutyába sem veszik, a főszerkesztőnek és a hivatalos szerveknek egyaránt a karizmatikusabb Sherlock Holmes kell. A fikciót és tényeket összemosó eredettörténet felettébb szellemes tisztelgés Conan Doyle, az író előtt, aki részben saját magáról mintázta meg elbeszéléseinek narrátorát, az örök másodhegedűs Dr. Watsont, és nem volt éppen felhőtlen a viszonya a halálból visszaírt Holmesszal. Van mindebben egy napjainkra is vonatkoztatható gondolatmenet a látszat hatalmáról, a mesterségesen gerjesztett celebkultuszról. 

Már csak egy jó kis bűnügy hiányzik, amivel a  Holmes = idióta / Watson = lángelme szerepcserés alapszitut ki lehet húzni 105 percre. Az ellopott bankjegyklisék felkutatásához ismét összeállt páros szódával elmegy kalandjában a „ráülök a nagyítómra” szituációs blődli keveredik a finomabbra hangolt gesztusokkal, frappáns szóváltásokkal (remek, ahogy Watson mások társaságában jelbeszéddel utasítgatja az értetlen Holmest). Mindkét humorfajta egyaránt megnevettet, hála a két ripacskodásban is profi Oszkár-díjas főkolomposnak, na és a forgatókönyvnek, ami erőltetett modernkedés helyett a forrásművek szellemiségét megőrizve, hiteles módon veszi kezelésbe a klisékké kövült szereplőket Moriartytól kezdve az akciózásban is tevékenyen részt vevő Mrs. Hudsonon át a Sátán kutyájáig.

A szatíra nagyítója alá kerülnek Doyle krimiírói fogásai is, és maguk a képmutatásra hajlamos britek. „Ön kockára tette az angol irodalom becsületét!” sóhajt fel a The Strand főszerkesztője, miközben kinyitja könyvespolcnak álcázott minibárját; vagy amikor Őfelsége egy saját magát ábrázoló, very ocsmány olajfestménnyel jutalmazza meg Holmesékat. Ezek a fanyar poénok valószínűleg hidegen hagyták a jenkiket, mint ahogy a békebeli, egy-két évtizeddel korábbi bohózatokat idéző hangulatával sem sorolható korának tipikus, Csupasz Pisztolyos paródiái közé. 

Ha a maga idejében nem is részesült lelkes fogadtatásban, a Fantasy Film felújított kópiával megjelent dvdjén vizslatva a patinás fényképezés és az emberközpontú sztori kifejezetten vonzóvá, időtlenné teszik az amúgy szerény keretek között mozgó produkciót. Ismerve Eberhardt korábbi, nyolcvanas évekbe vastagon beleragadt munkásságát (SOLE SURVIVOR, NIGHT OF THE COMET), joggal felmerülhet a gyanú, hogy a SHERLOCK ÉS ÉN forgatásán valami Dr. Watsonhoz hasonló lángész állhatott a rendező mögött. Elemi, kedves Holmes?

LP Maniac

"Valahol megvan bakeliten"

--- Azt hitted, hogy kamuzok? ---

A válogatáslemezen még olyan örökzöld slágerek találhatók, mint "Wolf At The Door" (THE HOWLING), "Overturned Icecream Truck" (PHANTASM), "Flight From The Evil Toecutter" (MAD MAX), "The President At The Train" (ESCAPE FROM NEW YORK).

THE AVENGERS (vol.5)

X-Akták: az igazság a szótárban van

Az X-AKTÁK amúgy kiváló harmadik évadjának egyik epizódjában a két FBI ügynök a kínai negyedben nyomoz.

Ahogy azt nemrég a BBC amúgy túlértékelt SHERLOCK sorozatában megtapasztalhattuk, a kínai felettébb sumák népség, az éjszaka leple alatt  mosodák és éttermek hátsó szobáiban kultiválják évezredes múltban gyökeredző gonoszságukat.

A nyugati civilizációt megfertőző "sárga veszedelem" krixkraxos írásjelekkel üzenget egymásnak, olyan ősi eredetű kódokkal, amiket még egy kantoniul folyékonyan beszélő nyomozó sem tud megfejteni.

Mulder és munkatársa tanácstalanságában egy kínai gyógyfüveshez fordul, akit a feliratot látva elfog a rettegés - 凶宅 ! A reklám után visszajövünk ---

凶宅 - a titokzatos rejtjel, mely félelembe tartja a Távol-Keletet és azt jelenti kíííísértetháááááz. Brrr... 
A természetfelettit és mindenféle zöld emberkéket a keblére ölelő X-AKTÁK egy jó kis kínai kísértethistóriát kerekíthetett volna a dologból - 凶榜 -, errefel a sorozat hitvallásától teljesen idegen módon humbugba végződik az egész: a szellemeskedők közönséges szervkereskedők. 

Az előző részben démon által megszállt házicicusok faltak fel embereket... A taoizmus meg smafu, mi?

MANIAC (1980)

William Lustig, USA

Az Ördögűző, A Nyolcadik Utas a Halál, S.O.S. Szerelem – nem, nem és nem. Egy kósza pornókazettát leszámítva a MANIAC volt az első olyan filmélményem, ami közben valóban azt éreztem: nekem ilyesmit nem szabadna nézni. Mint azt azóta megtudtam, az alkotók pontosan erre a hatásra vadásztak: "Egy forgalmazó egyszer azt tanácsolta, ha valaha is eszedbe jut egy ötlet, ami igazán undorít és felkavar, valami, amit nem mernél leforgatni, nehogy az anyád megtudja - forgasd le!". Most már azt is tudom, hogy idézett Bill Lustig rendező a HALLOWEEN-re büszkén viselt „X”-szel válaszoló slasherje a hatvanas évek roughie-jait újította fel (THE SEX KILLER, BEHIND LOCKED DOORS), jókora darabot hasítva ki Anton Holden AROUSED-jéből.

Az 1966-ban bemutatott, gyakorta imitált roughie-klasszikusban egy New York-i lakását próbababákkal megosztó, anyakomplexusoktól vezérelt „sex-killer” prostituáltakat gyilkol, akárhányszor rájön az ötperc.

A deviáns figurát ezúttal a bronxi születésű Joe Spinell hozza, visszataszító karizmája magával rántja a MANIAC-et annak a kénköves pokolnak a mélyére, ahová annak idején a DON’T GO IN THE HOUSE féleségek jártak bulizni. A sikeres karakterszínésznek (A KERESZTAPA, ROCKY) elvileg semmi keresnivalója nem lett volna egy keleti parti pornográfusok által összehozott produkcióban (a szakszervezet tiltotta, hogy egy hollywoodi színész cenzorokat megkerülő, független filmben szerepeljen), de a provokatív grindhouse-mozik kedvelőjeként éppenséggel ő volt a több európai országban betiltott film szíve-lelke, még a forgatókönyvírás oroszlánrészét is magára vállalta. Spinell évtizedes szakmai tapasztalata, improvizációs képessége, és nem utolsó sorban empátiája, amit Frank Zito, a gyerekkorában bántalmazást elszenvedett sorozatgyilkos iránt érzett, a modern horror egyik méltán legendás alakítását eredményezte.

Egy New York-i tömbház házmestereként létező Franknek kvázi nincs társadalmi élete, se kutyája, se macskája, ráadásul túlsúlyos, ragyás az arca és izzadásra hajlamos. És éjszakánként nőket gyilkol, akiknek véres skalpjait a pár négyzetméteres szükséglakásában tartott próbababákra szegezi. Szóval nem egy leányálom a pali, de lóg egy szövetöltöny a szekrényében, amit magára öltve még a gyönyörű Bond-lány, Caroline Munro szívét is képes megkörnyékezni. Amikor a film kénytelen kidugni fejét a mocsokból (Munro szerepeltetése nélkül nem tudták volna felhajtani a költségvetést), szatírát látunk arról, hogy a nagyvárosban milyen könnyedén tud egy farkas báránybőrbe bújni. Aztán a farkas pufajkás dzsekijében megint alámerül a manhattani éjszakába, és áldozat után néz. Ez a szánalmas árva valójában saját megboldogult anyját öli meg újra és újra, és közben könnyeivel küszködik, mert odabent a skizofréniától lüktető agyában érzi, tudja, hogy borzalmas dolgokat művel.

Ilyesfajta patetikus sorozatgyilkosok a PSYCHO óta rendszeresen felbukkannak a vásznon, a karakter kozmetikázatlansága - hozzá képest Hannibal Lecter Disney Csatornára való bohóc – azonban az átlagosnál is kényelmetlenebbé teszi a lehengerlően brutális filmet. A MANIAC még azt az engedményt sem teszi meg, hogy egy időre kiszabaduljunk Frank bűvköréből; ott ülünk vele parányi odújában, hallgatjuk összefüggéstelen monológjait, követjük őt mindenhová, szinte tettestársakká válva nézzük végig rémtetteit. A "sötét oldalra" álló szubjektivitása kis híján egyedülállóvá (mert azért voltak előtte hasonszőrű dolgok, pl. DRILLER KILLER, FORCED ENTRY vagy az említett DON'T GO), egyben könnyen sebezhetővé teszi a slasherek között. Dollármilliókat fialó bemutatásakor irdatlan kritikai össztűz zúdult rá a napilapok filmes megmondóembereitől kezdve a nőegyletekig.

A '79 telén, vagyis még a PÉNTEK 13. előtt készült film valójában nem színtiszta slasher, inkább valamiféle elmebeteg pszicho-dráma, egy gonosz tréfa, amivel a 42. utca kötélidegzetű népét kívánták megnevettetni; Lustig fekete komédiaként jellemezte filmjét. A dramaturgiáról szándékosan leskalpolták a moralizálást és az összes többi felesleges zsírt, mígnem egy pornósan töredezett, morbid szkeccs marad hátra Frank Zito utolsó (?) néhány napjáról a földi pokolban. Morózusságával a kortárs sorozatgyilkos-mozik közül az osztrák ANGST-hoz vagy a HENRY-hez áll legközelebb, bár McNaughton intelligens, alaposan átgondolt munkájához képest a forgatási napokon improvizált MANIAC tőrőlmetszett horror-exploitation.

Az addig álnéven pornókat készítő William Lustig (jelenleg a Blue Underground kiadó főnöke) egy hardcore szexet rögzítő kamera merev tekintetével filmezi az erőszakot, miközben fősodorbeli karrierre gondolván álszent módon száműzi a korábbi roughiekban még kötelezőnek számító meztelenkedést - a cumshot itt egy lassított felvételen szétrobbanó fej. Az akkor 24 esztendős Lustig (TE mit csináltál huszonnégy évesen?) megrögzött horrorrajongóként valamivel több stílust próbált felmutatni, mint amennyit egy fogd-a-pénzt-és-fuss rendező egyáltalán hajlandó lett volna hasonló szennyfilm készítésének apropóján. Utólag visszanézve az a két vagy három stalk & slash jelenet kiemelkedőnek számít műfajában. A 16mm-es képeket hál' istennek még DVD-n sem sikerült rendesen kiglancolni, Tom Savini effektjei hajmeresztőek, Jay Chattaway (SILVER BULLET) elektro-zenéje szintén sokat dob a hangulaton. Valahol megvan bakeliten, majd ha romantikázni támad kedvem, felteszem. Azt hiszem, a szekrényben ott lóg az érettségi öltönyöm...

-----------------------------------

- A Maniac in Hungary -

1980-ban mutatták be William Peter Blatty, AZ ÖRDÖGŰZŐ írójának THE NINTH CONFIGURATION című filmjét, melyben Joe Spinell egy Spinell nevű háborús veteránt alakít. Interjúrészlet a Psychotronic magazinból:
"Eredetileg Nicol Williamson és Michael Moriarty voltak a főszereplők. A filmet Magyarországon forgattuk, teljes zűrzavar közepette. Williamsonnak elege lett és hazament, Moriartyt Blatty rúgta ki. 1977 húsvétje volt.
Én hoztam először baseballt Budapestre. Azok az emberek életükben nem láttak ütőt meg baseball-labdát. Ezt nevezem én vasfüggönynek!
Börtönbe kerültem, miután fejbevertem egy fickót, aki Jason Millerre támadt. Bekasztliztak. A börtön teljesen üres volt, mert az összes elítéltet elszállították Szibériába. Ha még nyolc napig maradok, engem is oda vittek volna. Richard Lynch a feleségemen keresztül szerzett ezer dollárt, azzal fizettem le a rohadékokat.
Visszamentem a budapesti Hilton Szállóba, és kiderült, hogy azok a náci szemetek betették az én kedves kismadaramat a fridzsiderbe. Jégre tették a papagájomat! Baromi dühös lettem, és elkezdtem összetörni a berendezést, az ablakokat, ami csak a kezem ügyébe került. Az egész kócerájt taccsra vágtam, aztán összevertem néhány bőrkabátos KGB-st. 20.000 dollárnyi kártérítéssel tartozom nekik."  Arra a kérdésre, hogy nem félt-e attól, hogy nem ússza meg szárazon, Spinell rögtön vágja a választ: "AMERIKAI vagyok, nem félek én semmitől!"