Hálózat Kung Fu & VCD Classics

"de várjá, ez nem is a Dzseki Csenes verzió, mondjuk az sem jobb, nem bírom a pali idegbeteg stílusát. Nem mintha bármelyik karatés filmet csípném..." (Port.hu)

"A kicsit bohókás és néha-néha pityókás karate mester azt vallja, hogy használd a halálos stílusú harcmodort a "részeg öklöt" (saját fejlesztés). Ebben a felfogásban megismerheted a legfélelmetesebben rúgó harcost, és a kung-fu királynőjének rugalmasságát. Élvezheted, ahogy ez a két harcos párosan, de mégis páratlanul küzd... " (dvdborító)

------------------------

(nyomokban lézerdiszket is tartalmazhat)http://steppenwolfhu.blogspot.com/2009/11/vcd-classics-girlpower.html

Hálózat TV ősbemutató

"Ez egy kalaqp sz*r film,Ugyanugy mint bolo."

"Azt ijen filmet adnak szégyen ez a hálózat." (Port.hu)

SETTE NOTE IN NERO (1977)

Lucio Fulci, olasz meta-giallo

Ha a rúzsozott szájú koponyából kilógó nő, a semmitmondó cím (mennyivel poetikusabb az eredeti!) és a 25 dolláros árcédula sem bizonyult elég elrettentőnek, akkor a hírhedt maestro egyik legjobb krimijéhez lesz szerencsénk, ami - jövőbelátó főhőséhez hasonlatosan - előre megidézi nekünk a későbbi Fulcik letaglózó irrealitását, anélkül, hogy átcsapna szertelen grand guignolba.

Para-giallógia

A gyönyörű Jennifer O'Neill kiskora óta látomásokkal küszködik. Talán az első ilyen paraélménye az volt, amikor még szeplős kis Nicoletta Olmiként végignézte a fizikailag több ezer kilométer távolságban tartózkodó anyja szörnyű öngyilkosságát. Évekkel később a boldog házasságban élő nőre újból rátör egy erős flash, melyben ezúttal egy törött tükör, vörös lámpabúra, magazinborító és még néhány apró, de a későbbiekben fontosnak bizonyuló kellék mellett egy vérző fejű idős nőt befalazó sánta férfié a főszerep. Férje olaszországi nyaralóját meglátogatván jön rá, hogy a víziójában látott gyilkosság valóban megtörténhetett, mégpedig az üresen álló nyaralóban...

1977-ben ugyan már leáldozott a giallóknak, ettől függetlenül született három olyan kiváló krimi, amik a szex/erőszak klisék erőltetése helyett komplexebb történetekkel és konzisztensen a sötétség felé tendáló atmoszférájukkal próbálták megnyerni a közönséget. A LA CASA DALLE FINESTRE CHE RIDONO ("A nevető ablakos ház") és a kettős idősíkot használó THE PYJAMA GIRL CASE mellett a THE PSYCHIC is egy introspektív olasz thriller, meg is bukott rendesen a mozikban, ahogy az ilyenek szoktak. A három közül talán Fulci filmje a legbanálisabb, köszönhetően Dardano Sacchetti pár oldalas treatmentből kisregényt bűvölő forgatókönyvírási technikájának. Van itt sárga taxi és hamvadó cigarettavég, lóversenyek és zenélő karóra, de a sok apróság ellenére végig követhető marad a cselekmény, argentós (vagy fulcsis) szetpíszek nélkül, főszereplőnőnk kezét szorongatva haladunk az egyre izgalmasabbnak ígérkező végkifejlet felé.

Fesd Feketére

A LA CASA DALLE... és a PROFONDO ROSSO mellett a THE PSYCHIC is egy festményt tesz meg megoldása egyik kulcsának. Vermeer 1972-ben ellopott "A szerelmes levél" című művének tanulmányozása után az is nyilvánvalóvá válik, hogy Fulci nem véletlenül választotta pont ezt a képet filmjéhez. A festményen egy ajtón keresztül nézünk át egy másik szobába, a két nőalak fölött két másik képen át újabb "ajtók" nyílnak meg.

A kép-a-képben elrendezés visszaköszön a vásznon innen, és a mögötte lévő mysteryben egyaránt.
Fulci (csakúgy, mint Avati) belülről kifelé fragmentálja giallóját, és mire eljut a teljes képig, "visszafesti" Vermeer félrehúzott függönyét, a félfán túl csak az üresség (nero) néz ránk vissza.
A kompjútergrafikát segítségül hívó STENDHAL SZINDRÓMA sem tudta olyan elemi erővel érzékeltetni a műtárgyak félelmetes kisugárzását, mint itt, ahol a múzeumban nézelődő emberek fekete sziluettekké válnak a keretek árnyékában. Ezzel el is jutottunk ahhoz az atmoszférához, ami már a zombifilmeket lengi be. Sergio Salvati erősen diffúzált képei, a helyszínek közt nem mindig logikusnak tűnő ugrálás (O'Neill eltaxizik valahová, ami saját háza közvetlen közelében van) és a halál szagát árasztó dohosság miatt tekinthetjük a THE PSYCHIC-et átjáróháznak abba a metafizikai térbe, ahol Fulci - megszabadulván a forgatókönyv béklyóitól - végleg szabadjára engedhette képzelőerejét.

------------------------------

Egy másik festmény, ami Fulci filmjének végén konkretizálódik:

(THE BEYOND)

Ne!

DON'T GO IN THE HOUSE (1980)

Joseph Ellison, USA

A stalk & slasherek közül a DON'T GO IN THE HOUSE és a MANIAC képviselik az "adult" szekciót, olyan horrorfilmek, amik még az előző évtized psycho-grindhouse vadhajtásai közé tartoznak (DERANGED, DRILLER KILLER, THE TOOLBOX MURDERS), elkülönülve az inkább tinédzser-orientált PÉNTEK 13/HALLOWEEN klónoktól. A DON'T-ot effektíve 1979-ben forgatták (The Burning címen!), így az a vád sem érheti, hogy William Lustig nagyon hasonló MANIAC-jét nyúlná, bár az is kétségtelen, hogy nem itt lett feltalálva ez az anyámasszony pszichopatája, aki a vaskézzel regnáló mamától elszenvedett bántalmazás folyományaként szedi női áldozatait.

Donny Kohler gyermekkorának meghatározó élménye az volt, amikor anyja a gázrezsót használva próbálta kiűzni belőle a gonoszt. Evidens, hogy a mentális és fizikális sebhelyektől szenvedő férfi felnőttként egy hulladékégetőben dolgozik, műszak végén pedig szeretett/gyűlölt anyjához tér haza a park szélén tornyosuló házba. Egy különösen nehéz munkanap után (mikor is szemtanúja lesz annak, ahogy munkatársa majdnem szénné ég) Kohler holtan találja édesanyját. A teljesen magára maradt férfi első dolga, hogy végre maximális hangerővel nekilásson lejátszani lemezgyűjteményét, majd a fejében csilingelő női hang utasítására tűzálló acéllapokkal tapétázza ki a vendégszobát. Lángszóró és azbesztruha beszerzése után egy csinos virágáruslány személyében áldozatra is szert tesz - minden készen áll a slasherfilmben valaha látott legsokkolóbb jelenthez.

Ezután meg sem próbálja überelni magát a film; egy okos húzás a rendező részéről, aki tudja, hogy az idejekorán elsütött moneyshotja úgy beégett a nézők agyába, hogy nincs szükség ismételten demonstrálni a grillcsirkekészítés fortélyait. Amit viszont csinál, az a félszeg sorozatgyilkosának karakterrajzolása, szinte utolsó mohikánként az olyan tucatfilmek dömpingjében, amikben a leleményes gyilkosok ugyanolyan arctalanná válnak, mint áldozataik, és akik mellett egy átlagos testalkatú, a szomszéd autószerelőre túlságosan is hasonlító pszichopatának már nem sok esélye van labdába rúgni.

Kohlert a Maffiózók tévésorozatból ismert Dan Grimaldi alakítja. Dacára annak, hogy egy olcsó exploitation filmhez szerződtették le, a módszer-színjátszás elkötelezettjeként Grimaldi a forgatásra készülve alaposan tanulmányozta a gyermekbántalmazás témakörét, a hitelesség kedvéért még különböző otthonokba is ellátogatott, ahol az áldozatokat kezelték. Vannak ugyan vicces/patetikus pillanatok (a diszkóparti, előre megjósolható végkimenetellel), az összkép klausztrofób és depresszív. A lehangoló New York-i téli külsőket és a ház gótikusan árnyékolt kulisszáját Hollywood manapság legfelkapottabb operatőre fotografálta (Oliver Wood, BOURNE-trilógia).

A vhs-gyűjtők körében már régóta hírhedt "video nasty" iránti érdeklődést bizonyára megdobja majd a nemrég megjelent Nightmare USA könyv, melynek nem csak a borítóját uralja Kohler tűzvédelmi felszerelésben, de szerzője bevallottan a DON'T GO IN THE HOUSE miatt vágott bele az amerikai független horrorfilmekhez intézett ötszáz oldalas szerelmeslevelébe.

LAW WITH TWO PHASES (1984)

Danny Lee, 香港

Már azzal, hogy eljátszotta Infraembert, Danny Lee-nek bérelt helye van a hongkongi filmgyártás halhatatlanjai között, de ő mégsem ebből csinált karriert. Az akciófilmek örök közszolgája ("Közszolga" - ez a LAW WITH TWO PHASES kínai címe), John Woo THE KILLER-jének snájdig felügyelője ezzel a saját rendezésű filmjével került fel a ranglétra csúcsára, megkapva a legjobb színésznek járó HKFA/Golden Horse díjakat. Olyan neves kollégák, mint Ringo Lam vagy Kirk Wong állítólag a LAW láttán döntöttek úgy, hogy éppen stagnáló karrierjüket a rendőrfilm-bizniszben egyengetik majd tovább.

Az újhullámosan realista zsarudráma (lásd COPS AND ROBBERS) manapság elsősorban a hongkongi noir mozik szakavatott nézőinek figyelmére számíthat. Hogy ez mennyire szűk kört jelent, azt az üresen tátongó Imdb adatlap bizonyítja, amin még egy árva user comment sincs, annak ellenére, hogy jó néhány éve elérhető DVD-n. Mellékesen, a Joy Sales által forgalmazott lemez angol feliratai még a szokásosnál is silányabbak, olyannyira, hogy a dialógusok egy részét első olvasatra nehéz értelmezni.

Lee Sir kisstílű triádokkal benépesített gyárnegyedben teljesít szolgálatot, lassan tíz éve tengődve ugyanazon a poszton. Előléptetésének legfőképpen tanulatlansága áll az útjába (írni is alig tud), de ettől még ő az őrs faszagyereke, mindig pontosan shoppingol (ford.: lő), a munkaköri szabályzatra fittyet hányva úgy-ahogy képes rendet tartani a környéken. A film háromnegyede (a törvény első fázisa) Lee hétköznapjait követi nyomon, amint újdonsült kollégáját bevezeti a rivális drogbandák közti lavírozásba. A színész/rendező a való életben is megpróbált bejutni a rendőrakadémiára, nem vitás, hogy az ő elképzelt életútját látjuk. Kicsit romantikus, kicsit Piszkos Harry-s, de - és ez a legfőbb erénye - mégsem fest teljesen fekete-fehér képet a hőn szeretett szakmáról. Ebben a filmben ugyanis a rendőröket a törvény mindkét oldalán megvetik, a bűnözők éppúgy, mint az utca embere, és a végén - döbbenet - Lee maga is otthagyja a yardot.

Az összképet némileg rontja a forgatókönyv epizódikussága, ami miatt akciófilmnek nem eléggé lendületes, pláne ha a szintén '84-es, de szebben megöregedett LONG ARM OF THE LAW-val vetjük össze. Igazi drámai súlyt csak a második fázisában kap a történet, miután Lee véletlenül lelő egy kisfiút. Ekkor végleg romba dől a rendőr amúgy sem szívderítő világa. Lee itt remekel igazán színészként és rendezőként egyaránt. Még mielőtt búcsút intene Magnum.38-asának, egy rövid, de jól megkoreografált akciózással zárja le az aktát.

Danny Lee filmje a kritikai elismerést ugyanazzal vívta ki, mint Gordon Chan a BEAST COPS-szal évekkel később: egy police procedural dráma keretein innen, de egyszeri shoot 'em upoknál túlmutatóan sikerült megragadnia a túlnépesedett betondzsungel árnyoldalát, mintául szolgálva egy Szebb holnapnak, már ami a hongkongi urbánus thrillerek jövőjét illeti. Yes, Sir! Thank You, Sir!

VCD classics #2 + Cinemagic interjúk

http://steppenwolfhu.blogspot.com/2009/11/delirias-vcd-classics-2.html

(a fényképeket egy hongkongi aukciós oldalról szedtem össze)

A francia HK Cinemagic két angolra fordított interjúja:

http://www.hkcinemagic.com/en/page.asp?aid=267&page=1

http://www.hkcinemagic.com/en/page.asp?aid=310&page=1

STRIP NUDE FOR YOUR KILLER (1975)

Andrea Bianchi, olasz giallo

Bianchi mozijait, legyen az szex-, maffia- vagy zombifilm, mindig tőrőlmetszett basztardok népesítik be. A MALABIMBA, KÍMÉLETLEN HÓHÉR vagy a BURIAL GROUND (amit egy szomszédos blog kommentelője szerint be kéne tiltani) konzekvensen visszatérő neoprimitívjei egy igazi auteurről árulkodnak, a megnemértett fajtából. A STRIP NUDE főhőse, a divatfotós Carlo (Nino Castelnuovo a CAMILLE 2000-ből) is egy szemétláda, olyan, akit még az anyja is letagadna, ám Bianchi számára ideális férfitípus: gátlásoktól mentes soviniszta hazudozó - és akkor a rossz tulajdonságairól még nem is beszéltem.

"A világ legnagyobb divatmagazinjainak dolgozom."

Carlo felcsíp egy csajt az uszodában. A Femi Benussi domborította szexbomba önelégült, üresfejű és nagyon olcsó - a Bianchi féle nőideálhoz van szerencsénk. Miután Carlo bedumálja magát Femi bugyijába, a lányt elviszi a fotóügynökséghez, ahol további italotrash-közszereplőkkel találkozhatunk: a leszbikus főnök, annak visszataszító, kétszázkilós férje (morbiditása Peter Barkéval vetekszik), és az elmaradhatatlan "öreg homokos rikító garbóban". A dolgozó nőre fazonírozott Edwige Fenech feminista kiáltványként emelkedik ki a társaságból, de az illúzió csak addig az öt percig tart, amíg nem kezd el ő is vetkőzni, friss húsként cuppanva Carlo brokkolijára.

Bianchi brigantik és a J&B glória

Ezek a karakterek, most jöjjenek a karaktergyilkosságok, elvégre giallóról van szó, vagy mi. Kék szűrőn keresztül abortusz terül a széles vászonra, a kamera lassan emelkedik a dolgát végző orvos feje felett, egészen addig, amíg a célterület elő nem bukkan. Sleaze al dente!

What have You done, Bianchi?
(STRIP NUDE / WHAT HAVE YOU DONE TO SOLANGE

flashbackek - a különbség "hajszálnyi")

A műtét közben elhalálozó modell lány testét az orvos egy ismeretlen férfival közösen hazacsempészi, és berakják a vízzel teli fürdőkádba, háztartási balesetnek álcázva a kínos kimenetelű kaparást. Nemsokára egy másik Dallamano filmből elorozott motorosszerkós, bukósisakos (de autóval közlekedő!) gyilkos teszi el láb alól a zugnőgyógyászt, aztán a Carlónak munkát adó ügynökség dolgozóit kezdi ledarálni. Színrelépését megnyitott vízcsapok jelzik, a lassúbb felfogású nézők kedvéért még egy rövid vágókép a fürdőkádba temetett lányról is a leitmotivum része. Ahhoz képest, hogy gyilkosunk villámgyorsan dolgozik és mindössze egy rugós késsel van felszerelve, elég komoly kárt tud tenni áldozataiban. Na ja, Bianchi sosem végzett félmunkát, ha a jó öreg ultraerőszakról volt szó.

"Ha kamera mögé került, nem tudta türtőztetni magát." - M.Felisatti, társíró

A leleményesnek nem igazán nevezhető rendezés tisztességgel teljesíti a címben vállaltakat. Semmi Háromlábú Flamingó a Kordbársony Függönyön bullshit; nem, ez a VETKŐZZ LE A GYILKOSODNAK, és ehhez is tartja magát: a nők (és férfiak) levetkőznek, majd megölik őket. A pofonegyszerű giallo-matematika hitvány szexuálpolitikával párosul, mintegy kompenzálva a forgatókönyv suspense-deficitjét. Igazi feszültséget amúgy sem lehetne kelteni egy iszonyat hájas meztelen férfi látványával, aki élete utolsó perceiben egy felfújható guminőt szorongat.

Mindez akár egy BURIAL GROUND méretű Cinema Inkompetencia is lehetne, ha Franco Delli Colli operatőr (WHAT HAVE THEY DONE TO YOUR DAUGHTERS, ZEDER) Techniscope képei és az emlékezetes főtémával megfejelt, pazar hangszerelésű zene nem csomagolná selyempapírba a szennyest. Végső soron pont a professzionalitása teszi átlagossá ezt a maga kétes nemében amúgy szórakoztató szex-giallót, amin az a tény sem segít, hogy a ciklus vége felé járunk, így már legalább egy tucat hasonló készült a megelőző években.

Azt viszont el kell ismerni, Bianchinak istenadta tehetsége volt a közízlés és a morál magasról való leszarására. Most rendhagyó módon le fogom lőni a poént, ezért a következő bekezdés szpojlernek minősül -----

A gyilkos kilétének felfedése után Carlóra hárul a feladat, hogy a giallóknál szinte kötelező záró monológgal felvilágosítsa a nézőket a miértekről. Annál nőgyűlölőbb szöveget, amit Edwige Fenech ágyában fekve elmond, ritkán hallottam. Az áldozat nem elég, hogy leszbikus volt (pfúj), de saját lánytestvérével is bensőséges viszonyt ápolt, aztán felcsinálta valaki (Carlo?), elvitték abortuszra, amibe, mint tudjuk, belehalt. A szerencsétlenül járt lány szintén modell testvére ekkor kattant be, és kezdte szisztematikusan kivégezni húga munkatársait. Most tessék figyelni: nem ám az fájt neki, hogy meghalt a húga, ó nem, hanem hogy megcsalta a büdös kurvája egy férfival!

Nem kell nagy észnek lenni, hogy rájöjjünk, Carlo barátunk közvetett módon felelős a történtekért, a flashbackből az is kiderül, hogy ő volt az az ismeretlen férfi, aki segített az orvosnak eltüntetni a holttestet. Bianchi azonban annyira imádja ezt az anyaszomorítót, hogy nincs szíve elítélni, sőt, mielőtt feljönne a stáblista, ad nekünk egy újabb esélyt, hogy mi is megszeressük hősét. Carlo viccesen elkezdi fojtogatni Fenechet (ezen mindketten jót nevetnek), aztán hozzálát megszodomizálni a nőt (tessék emlékezni a KÍMÉLETLEN HÓHÉR ide vonatkozó jelentére). Edwige aktus iránti nemtetszésére az imádni való Carlo kisfiús mosolyával ennyit válaszol: "Csak viccelek." Remélem maga is, signore Bianchi!