2009. január 14., szerda

ZEDER (1983)

Pupi Avati, olasz

Regényíró használt írógépet kap ajándékba, melynek festékszalagját leolvasva tudomást szerez a természet törvényein kívül álló "K-zónák" létezéséről. Ezeken a helyeken kapcsolatba léphetünk a túlvilággal, az ott eltemetett holtak pedig visszatérhetnek az élők közé. Magánnyomozása először az egyházhoz, majd egy etruszk temető melletti titokzatos épületkomplexumhoz vezet. 

 
Az inkább szerzői drámáiról ismert Avati mindössze két mozifilmmel lett afféle másodállású horrorszaki. A LA CASA DALLE FINESTRE CHE RIDONO (A nevető ablakos ház, 1976) és a ZEDER a rendező katolicizmushoz, és azon keresztül a halálhoz fűződő szorongásairól árulkodnak. A templom sötétje, vagy esetünkben egy Mussolini idején épült betonmonstrum, gonosz machinációk színhelyét rejti, ahol groteszk figurák alkimistaként űzik az ipart. A naiv, túlzottan kíváncsi protagonisták a saját sorsukat pecsételik meg azzal, hogy belépnek ebbe a kívülállóknak tiltott világba, hogy azután egyszer és utoljára farkasszemet nézzenek a halállal.
 
 
A kritikusoknak ugyan nem akaródzik egy mondatban leírni a nevét Fulcival (pedig dolgoztak ők együtt), a nevető ablakos giallója párhuzamba állítható a DON'T TORTURE A DUCKLING-gal, a ZEDER pedig nem más, mint Avati THE BEYOND-ja. De míg Fulci nem szégyellte konkretizálni testnedvekkel átitatott képzelőerejét, Avati viszonya a horrorhoz sokkal intimebb. A ZEDER metafizikai zombifilm alla Fulci, vizuális effektusokat viszont csak elvétve használ, helyette rendkívül szuggesztív képeken keresztül, a realitás talaján talált kis repedéseken át kukucskál a másik oldalra. Franco Delli Colli operatőr gyászkeretbe foglalt képei - a rendezői meghatározás szerint "sötét a sötéten" - elevenen temetik el a szereplőket, 
de még a napfényes jelenetekben is folyik a koporsószögelés. 
 
Néhány apró technikai baki és egy nem túl erőteljes alakítás a főszereplőtől (az Argento-veterán / Michele Soavi-hasonmás Gabriele Lavia) sem tudja elvenni ennek a félelmetesen elbűvölő történetnek az erejét. A  poszt-fasiszta Olaszország "köztünk vannak" paranoiáját árasztó ZEDER-t a nyolcvanas évek egyik legjobb eurohorrorjaként érdemes és kell újra felfedezni