Aldo Lado, olasz giallo
Ahogy az a SHORT NIGHT OF THE GLASS DOLLS-ból kiderült, Aldo Lado nem tartozott azon olasz B-filmesek közé, akik számára a klasszikus krimi és horror elemekből építkező giallo elkészítése kizárólag az erőszak és szex halmozásáról szólt. (Valaki rólam beszél? – Andrea Bianchi) Második, egyben utolsó giallója debütjéhez képest már sokkal inkább idomul az Argento diktálta követelményekhez, rutinos magabiztossággal játszva ki a fekete kesztyű osztotta zsánerlapokat. A giallo modernista, rendhagyó elbeszélésmódra lehetőséget nyújtó filmnyelvét Lado ezúttal is egy szakmányban dolgozó művész módjára aknázta ki. Ha a "NE NÉZZ VISSZA olyan Argento film, amit Alain Resnais forgatott" (Filmvilág), akkor a NE NÉZZ VISSZA olasz elődjének tekinthető WHO SAW HER DIE egy olyan giallo, amit Michelangelo Antonioni rendezett. A Techniscope széles terét betöltő hófödte tájról induló, aztán a süllyedő félben lévő Velencében folytatódó krimidrámában a korai Antonionik szelleme kísért, a veszteséget, a kiüresedést, a semmit képekbe öntő A KIÁLTÁSé és AZ ÉJSZAKAé. Csak semmi pánik, a WHO SAW HER DIE a giallók tömegfilmes jellegét is szem előtt tartja, vagyis van benne feszültség, gyilkosságok és Anita Strindberg mellei. Társ-producer: Ovidio G. Assonitis (Mr. ÓRIÁSPOLIP).
Ki ölte meg vörösbegyet?
Én, szólt a veréb,
Íjammal és nyilammal,
Én öltem meg vörösbegyet.
Ki látta őt meghalni?
Én, szólt a légy,
Kicsi szemeimmel,
Én láttam őt meghalni.
Ki fogta fel a vérét?
Én, szólt a hal,
Kis tálamba begyűjtve,
Én fogtam fel a vérét.
Ki készíti el a leplet?
Én, szólt a bogár,
Fonalammal és tűmmel,
Én készítem el a leplet.
Ki ás neki sírt?
Én, szólt a bagoly,
Csákányommal és lapátommal,
Én ásom meg a sírját.
Ki lesz a lelkész?
Én, szólt a varjú,
Kicsi könyvemmel,
Én leszek a lelkész.
Ki lesz a szónok?
Én, szólt a Pacsirta,
Ha nem sötétben lesz a temetés
Én leszek a szónok.
Ki fogja vinni a fáklyát?
Én, szólt a kenderike,
Vissza hozom egy percen belül,
Én fogom vinni a fáklyát.
Ki fogja őt gyászolni?
Én, szólt a gerle,
Siratom szerelmemet,
Én fogom gyászolni őt.
Ki fogja vinni a koporsót?
Én, szólt a kánya,
Ha nem éjjel lesz a temetés
Én fogom vinni a koporsót.
Ki fogja tartani a leplet?
Mi, szólt az ökörszem,
Együtt a hím madárral és a tojóval,
Mi fogjuk a leplet tartani.
Ki fogja a zsoltárt énekelni?
Én, szólt a rigó,
Ahogy ült a bozóton,
Én fogom a zsoltárt énekelni.
Ki kongat majd harangot?
Én, szólt a bika,
Mert én megtudom kongatni,
Én fogom kongatni a haragot.
Minden madár az égen
Énekel és zokog,
Míg hallják a harangot kongani,
A szegény vörösbegy felett.
Francia síparadicsomban egy vörös hajú kislányt brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak. A rendőrség az eredménytelen nyomozást követően lezárja az ügyet, a szemtanú nevelőnő Velencébe költözik és egy befolyásos műkereskedő asszisztense lesz. Négy év múltán a főcímben megismert sorozat-gyerekgyilkos a Velencében dolgozó szobrász (a leszerelt 007-es ügynök, George Lazenby) vörös hajú kislányát (az olasz horror gyereksztárja, Nicoletta Elmi) környékezi meg.
Többszöri próbálkozás után a lánykát éppen azon a délutánon fojtja meg és dobja a kanálisba a gyászruhába öltözött „fekete özvegy”, amikor az apa odahaza a szeretőjével ágyba bújik. A bűntudattól gyötört férfi a helyszínre érkező elvált feleségével (Anita Strindberg) közösen próbálja feldolgozni a tragédiát, majd látva a rendőrség tehetetlenségét, magánnyomozásba kezd. A kiindulópontot egy hasonló körülmények között elkövetett velencei gyerekgyilkosságról szóló, egy évvel korábban megjelent újságcikk szolgáltatja. A nyomok a szobrász környezetében élő előkelőségek köreibe vezetnek, a gyanúsítottak listáján szerepel a műkereskedő (egy másik James Bond-veterán, a TŰZGOLYÓ főgonosza, Adolfo Celi), pedofil ügyvéd, arisztokrata aranyifjú és egy – ehm, ehm - katolikus pap.
Lado megfogalmazása szerint ez a Francesco Barilli (THE PERFUME OF THE LADY IN BLACK) társírt giallo egy "rossz értelembe vett tündérmese". A fekete csipkekesztyűt és tüllfátylat viselő gyerekgyilkos valóban mintha egy rémmese gonosz boszorkájaként somfordált volna át a giallóba, hogy ott ártatlan gyerekek életére törjön. A gyerekkórus által előadott Ennio Morricone-főtéma is a meseszerűségre való törekvést hallatszik igazolni. Egy ízben maguk a filmben szereplő gyerekek is eléneklik a XVIII. századi angol gyermekdal (magyar fordítás fentebb) olasz átiratát, zökkenőmentesen diegetikussá téve a filmzenét, egészen hátborzongató hatást keltve.
Chi l'ha vista morire? / Ki látta őt meghalni?
Io, Io, Io! / Én, én, én!
A címadó dalocska kifele is szól: a bűnösséget vetőmagként szétszóró giallo manipulatív rendszerében a néző voyeurré válik, mi több, csendestársak leszünk a borzalmas bűncselekményekben, a mozijegy/dvd áráért cserébe izgatottan várva, hogy újra lecsapjon a gyilkos.
A zegzugos kanálisaiból alattomosságot és halált kipárologtató Velence ismerős lesz mindazok számára, akikre hatást gyakorolt az egy évvel később készült NE NÉZZ VISSZA. A városban felnőtt Lado egy gyilkosság erejéig többek közt bevisz minket Velence mitikus kis mozijába, a Cinema Teatro Progressóba, ahol a közönség éppen egy szex-mondo filmet néz, miközben a zsúfolt vetítőteremben megfojtanak valakit.
A moziba sietve belépő főhős figyelmét is a vásznon pergő képek kötik le, észre sem veszi, hogy a mellette ülő nő - az egyetlen, aki számára fontos információt szolgáltathatna a lánya gyilkosát illetően - vérbe fagyva mered a vászonra. A jelenet a már említett, a filmes manipuláció áldozatául esett voyeur-néző tematikájának ironikus aláhúzásaként is működik. A Teatro Progressóban ma már nem vetítenek szexfilmeket, egy drogéria üzemel benne. Így múlik el...
A WHO SAW HER DIE / DON'T LOOK NOW egyezés korántsem ér végett a rémálmok labirintusát jelképező helyszínnel: a vörös szín-szimbolika ugyanúgy megjelenik Ladónál (Roegnél a kabát, itt az áldozatok hajszíne), mint a gyermeküket elvesztő szülők lelki gyötrelme, különös tekintettel a titok nyitját megszállottan kereső apára. A film két ágyjelenetéről sem mondható el, hogy tipikus exploitation-fogás lenne, mert azok oly módon kerültek beillesztésre a dramaturgiába, hogy a legkevésbé sem a nézők felizgatását szolgálják. Az első, rideg fehér fal előtt zajló aktus egy suspense jelenettel párosul, melyben a gyilkos becserkészi a kislányt. A második, temetés utáni koitusz ha lehet, még lehangolóbb. A közös gyermek halálát gyászoló pár könnybe lábadó szeretkezése magának a szexnek a szerepét kérdőjelezi meg annak tükrében, hogy testi szerelmük gyümölcse előzőleg egy kanálisba végezte rövid életét. Kevés ilyen szívbemarkoló, az üresség érzésének bűvöletében fogant jelenetet látni giallóban.
Az egyetlen említésre méltó ballépése ennek az alaposan megmunkált, csipetnyi egészséges műfajreflexiót is tartalmazó (lásd a a giallók védjegyének számító fekete kesztyű kárára elkövetett suspense-blöfföt) filmnek Lado obligát társadalomkritikájához fűződik. A cselekmény apa-lánya közti kapcsolatra koncentráló első fele nagyon szépen, hitelesen van felépítve, aztán képbe kerülnek a tiszteletreméltóság álcája mögé bújt, perverzió - drogok - pénz hálójában mozgó figurák. Ők már a balos filmrendezők/forgatókönyvírók sztereotip agyszüleményei, és mint ilyenek, nem túl eredeti a társaság, ráadásul a gyilkosságok mögött húzódó motiváció is meglehetősen ingatag PSYCHO-lógiai lábakon áll. Ha az elitet, az egyházat és a rendőrséget egyformán pellengére állító befejezés nem is teszi fel a koronát a filmre, a SHORT NIGHT-ban megtapasztalt szorongással telt, nyomasztó közérzet ezúttal is mesterien teremtődik meg. A gyilkossági jelenetek profi módon vannak összerakva, Franco Di Giacomo (4 FLIES ON GREY VELVET, HITCH-HIKE) fényképezése első osztályú. Különösen morbid vizuális ötlet a gyászruhás gyilkos fekete fátylán keresztül láttatni az áldozatokat - mintha maga a Halál jött volna el értük. A perverz dekadenciát megtestesítő fátyolos nő figurája Lado LAST HOUSE ON THE LEFT átiratában, a NIGHT TRAIN MURDERS-ben tér majd vissza.
Az intelligensnek mutatkozó olasz krimik sorát gyarapító WHO SAW HER DIE párhuzamba állítható Lucio Fulci ugyanabban az évben bemutatott, szintén gyerekgyilkosságok körül forgó DON'T TORTURE A DUCKLING-jával is, de Giallia határain túl a felemlegetése mindörökké a magasabb presztízsértékű NE NÉZZ VISSZA kapcsán fog megtörténni, zárójeles megjegyzésként. Ez az olasz műfaji film sorsa, még ha a ripoff jelző kivételesen nem állja meg a helyét. A filmet nézve, pontosabban annak angol szinkronját hallgatva az is eszembe jutott, milyen jó lenne ezekhez magyar nyelvű kópiákon hozzáférni. Álmodik a nyomor.