Aldo Lado, olasz giallo
"Mire fel ez az érdeklődés a giallóim után?" - kérdezett vissza az idős maestro az őt faggató újságírónak, miután az elmúlt harminc évben sem a postás, sem a díjbeszedő, de még csak a házmester sem érdeklődött irántuk. Talán éppen itt a lényegi különbség a Művészfilmes és az Iparos között. Egyikük az örökkévalóságnak alkot, másik a producerének. Az adatbázisokban egy tucat rendezői (bér-)munkával szereplő Aldo Ladónak csupán három filmjét illik számon tartani eurokult körökben: a SHORT NIGHT OF GLASS DOLLS és a Ne nézz vissza (Nicolas Roeg, 1973) közvetlen előfutárának tekinthető WHO SAW HER DIE? két kiváló giallo-példány a műfaj aranykorából, a NIGHT TRAIN MURDERS pedig az Olaszországba is begyűrüző rape & revenge ciklus egyik ritka intelligenciával megáldott darabja. A fiumei (mai Horvátország) születésű, a korabeli fényképeken egy hippi Jézus Krisztusra fazonírozott Lado azon kézművesek közé tartozott, akik alkalomadtán, bizonyos filmjeikbe, nem voltak restek becsempészni a saját, társadalomkritikus gondolataikat. Ennél fogva az amúgy sem egyértelműen kategorizálható SHORT NIGHT-ot nézhetjük izgalmas giallóként éppúgy, mint absztrakt politikai/konspirációs krimiként - a magas színvonalú kivitelezés mellett a kettős olvasat lehetősége az, ami kiemeli az átlagból. {Az írás nyomokban szpojlert és kommunistákat tartalmazhat.}
Amerikai újságíró holttestére bukkannak Prága Kisoldalának (Malá Strana) főterén. Míg a fizikailag élettelen, de valami különös oknál fogva öntudatánál maradt férfi (a már '71-ben giallo-veteránnak számító Jean Sorel) a saját boncolására vár a hullaház hűtőkamrájában, visszaemlékezésein keresztül megpróbál rájönni, hogyan jutott a sorsára. A történet gerincét adó előzményben csehszlovák barátnője (a jövendőbeli Bond-lány, Barbara Bach) nyomtalanul eltűnik, a kétségbeesett újságíró a helyi hatóságok nemtetszése ellenére a saját bajuszára nyomozni kezd, kollégáival (Mario Adorf és Ingrid Thulin) együtt egyre mélyebbre süllyedve a szocializmus árnyékában meghúzódó rejtélyben. Mindeközben a film másik idősíkjában az orvosok értetlenül állnak azelőtt, hogy az órák óta halott test nem akar kihűlni...
Eme kafkai lidércnyomást papíron Malastranának hívták (Franz Kafka szűkebb pátriájában játszódik), mígnem forgalmazói javallatra az argentósan hangzó, jószerivel értelmetlen Üvegbabák rövid éjszakájaként mutatták be. A giallo-dömping idején többen is pályáztak Lado eredeti forgatókönyvére. Először Maurizio Lucidi, a Lado által társírt LA VITTIMA DESIGNATA rendezője szerette volna megcsinálni, majd bejelentkezett érte Antonio Margheriti. A krimikhez meglehetősen prózaian viszonyuló Margheriti, alias Anthony Dawson talán egy kellemes vakáció reményében a napfényes Görögországban akarta leforgatni, Lado azonban kulcsfontosságúnak tartotta a közép-európai helyszínt.
Végül jugoszláv és NSZK közreműködéssel Marco Bellocchio és Liliana Cavani korai filmjeit is pénzelő producer, Enzo Doria hozta össze a költségvetést, megadva a lehetőséget az addig többek közt Bertoluccinak és Marcel Carnénak asszisztenskedő Ladónak, hogy rendezőként debütálhasson. „A producerem szinte kötelezett rá, hogy ilyen típusú filmeket csináljak, de a műfajon belül teljes szabadságot élveztem. Ezek a giallók nyomorúságos összegekből készültek, ha mai árfolyamon számítjuk, akkor mostanság úgy 600-700 ezer euróba kerülnének. Ilyenkor csak a felhalmozott tudás számít." A fortélyok közé tartozott, hogy amikor a Csehszlovák hatóságok a szinopszist olvasva nem adták meg a forgatási engedélyt (három évvel a prágai tavasz után vagyunk), a stáb és a színészek magukat dokumentumfilmeseknek álcázva jutottak be a városba, teleobjektívek segítségével rögzítve néhány utcai jelenetet. Az eredményt látva egyértelmű, miért volt fontos a helyszínválasztás: ahogy Velence a WHO SAW HER DIE-ban, Lado idegenvezetésével Prága, illetve a néhol helyébe beugró Ljubljana történelmi városrésze nyomasztó, mágikus realista labirintus-kulisszává válik, teljes összhangba kerülve a paranoid sztorival.
A SHORT NIGHT nem mindennapi elbeszélésmódja az áldozat-főhős által narrált klasszikus amerikai noirokat veszi alapul, ugyanakkor, már csak a megfelelés kényszeréből is, nincs híján az Argento-giallók főbb jellegzetességeinek sem. A magánnyomozás apró mozaikkockák és egy állatmotívum (pillangó) mentén halad, tele fura mellékfigurákkal (mindent memorizáló könyvtáros, paradicsomokat kínzó tudós stb.) és zavart keltő vágásokkal. A nívót Ennio Morricone zenéje és a sötétséggel mesterien bánó Giuseppe Ruzzolini Techniscope fényképezése emeli. Mindezen stílusjegyek visszafogott, barokkos tobzódást kerülő felhasználása egy olyan történet szolgálatába állítja az akkoriban divatos szüzsét, amely lassan, de biztosan túlnő az egyszeri giallók szex - pénz - elmebaj körül forgó motivációin. Olyannyira, hogy a bizarr végkifejlet már az okkult és „testrablós” fantasztikumok felségterületére téved, Brian Yuzna allegorikus SOCIETY-jével mutatva rokonságot.
A vasfüggöny mögé helyezett, de a kommunista jelképek mellőzésének köszönhetően az olasz viszonyokra is vonatkoztatható giallo osztálybírálata nem sokban tér el a kapitalista értékrendeken átrobogó NIGHT TRAIN MURDERS-étől. A gazdag öregemberek gyülekezetéből álló elit a konzervativizmus álcája (esetünkben egy komolyzenei koncerteknek otthont adó klub) mögött, a fiatalság vérét szívva tartja működésben dekadens rendszerét, csírájában fojtva el a Béke és Szabadság (Mira Svoboda, ahogy az eltűnt lányt hívják) eszméjét.
Az ördöggel is cimboráló hatalom bénító erejét nemcsak a város nyomorék, kifejezéstelen arcú lakosai, de a főhős tetszhalott állapota is szimbolizálja. A stáblista alatt kimerevített utolsó képkocka a magán kívül üvöltő nővel ugyanazt a tehetetlen dühöt közvetíti, ami a hatvanas/hetvenes évek mindent behálózó korrupciójáról szóló olasz filmekben is érezhető. A SHORT NIGHT fiatal nőket elrabló sorozatgyilkosa(i) nem nyerhetik el méltó büntetésüket, hiszen az igazságszolgáltatás is az ő kezükben van.
Ennek fényében egy Aldo Lado interjúból vett idézet legyen a zárszó, már nem a kommunizmus, hanem az olasz B-film társadalom embertelenségéről árulkodva: "Mindannyian ki voltunk szolgáltatva bizonyos producereknek, akik néha nem fizettek. Jean Sorel bevallotta nekem, hogy a SHORT NIGHT-ért járó gázsiját nem kapta meg. Akárcsak én.”