THE OTHER HELL (1980)

"Stefan Oblowsky", olasz

"Biztos vagyok benne, hogy mindenre van logikus magyarázat." - hangzik el a záró mondat, mielőtt az utolsó zombi-apáca is kiugrana a koporsójából. A látszólag nonszensz THE OTHER HELL-re az a logikus magyarázat, hogy az Anna Karenina egyik karakterének (Sztyepan Oblonszkij) nevén közbejegyzett filmet Bruno Mattei buherálta össze tanítványa, Claudio Fragasso segedelmével. Isten irgalmazz!

Mondo, zombis, gladiátoros, női börtönös, poszt-apokaliptikus, kommandós, terminátoros sci-fi; a pokoli páros a nyolcvanas években lényegében végigzongorázta az olasz zsánerpalettát. 1980-ra a nunsploitation már kiment a divatból, Matteiékat azonban ez  a tény nem akadályozta meg abban, hogy egy használaton kívüli római kolostorban egyszerre két apáca-showt is színpadra állítsanak. A THE TRUE STORY OF THE NUN OF MONZA a hetvenes évek apácazárdákban játszódó erotikus történelmi drámáit elevenítette fel, a vele egyidejűleg készült, valamivel közismertebb THE OTHER HELL pedig giallo, zombi és ördögűző elemeket vegyítő természetfeletti horrorként adta el magát. Végignézésével hasonló kínszenvedést élhetünk át, mint annak idején az önmagukat véresre ostorozó apácák - fáj, de azért valahol mégiscsak jó...

Fragasso Mattei ötlete alapján megírt forgatókönyvében - mindkettőjüknek ez volt az első horrorfilmje - egy nem is olyan borzasztó sztori veszett el a vallásos fanatizmus és a szexualitás örök ellentétéből kibuggyanó gyilkos megszállottságról. Apácazárda, katakomba, titkos laboratórium: Assunta nővér egy abortuszon átesett apáca hulláját készül bebalzsamozni. "A genitália ajtó a gonoszhoz... a labirintus, mely a pokolba vezet!" magyarázza nagy hévvel asszisztensének, miközben nevezett testrészt késével kiszakítja. Sötétben felvillanó vörös szempár (a Sátán féklámpái!) hatására Assunta először munkatársát, majd saját magát is leszúrja. A színésznőt, Paola Montenerót tíz évvel azelőtt a BAY OF BLOOD híres dárdás jelentében átdöfték. Ilyen az asszonysors az olasz horrorfilmekben.

  

Anno Domini Felleghy

A "balesetet" követően egy ortodox katolikus tiszteletes (az öreg zsánerbajusz, "Andrew Ray") próbálja újra felszentelni a helyet, a bíboros (Fellegi Tamás, már megint nincs kiírva a neve) azonban inkább egy fiatal, racionálisabban gondolkodó papra bízza a különös ügyet. Idősebb kollégájával szemben Valerio atya (Carlo De Mejo) nem hisz az ördögűzésben, meggyőződése szerint a gonoszság pusztán a fejekben létezik, és ezt akkor is be fogja bizonyítani, ha a nyomokat serényen eltüntető Vincenza főnővér (Franka Stoppi a BEYOND THE DARKNESS-ből) és társai az Ördögre esküsznek. Egy gyerekrajzra bukkanva a pap-nyomozó végül rájön a főnővér múltban gyökeredző titkára, de akkor már nagyon úgy néz ki, hogy keresztet vethet a saját életére is.

A dvdén lévő interjúban Alida Valli fia, az elmebeteg tekintetű Carlo De Mejo (vessünk egy pillantást a filmográfiájára, hát lehet egy ilyen karriert ép ésszel megúszni?) az egészre egy hetvenes években készült Ördögűző-folytatásként emlékszik. Ezt ugyan benézte, az igazságtól nem jár túl messze. AZ ÖRDÖGŰZŐ megcsapolása a katolikus olaszok számára teoretikusan nem jelentett volna problémát, a többszöri próbálkozás ellenére valamiért mégsem tudtak sokat kihozni a témából. A szűk mozgásterében sokszor kínosan a semmi ágán ülő THE OTHER HELL legalább az érdekesebb olasz exorcista kópiák közé tartozik. Ezt nagyrészt annak köszönheti, hogy juszt se elégszik meg egyetlen film sorvezetőként való használatával, a CARRIE-től az INFERNO-ig megy  a levesbe minden. Minden és semmi, Dario Argento és Bruno Mattei.

A L'ALTRO INFERNO cím (az olasz moziplakáton még a betűtípus is ripoff) ugyanolyan cinikus/ironikus kicsengésű, mint DAWN OF THE DEAD kópiát Vincent Dawn-ként szignózni. Argento INFERNO-jánál pár emelettel lejjebb található Másik Pokolban a fényképezés persze nem olyan tetszetős (16mm), a színészek visszataszítóak, de a hatás majdhogynem ugyanaz: narratív koherencia híján a néző vagy bealszik, vagy csak néz, mint a moziban, és várja, miféle újabb lehetetlenséggel tudja meglepni a film. A titok után kutakodó főhős a padlóburkolat alatt ("A harmadik kulcsot a cipőd talpa alatt keresd...") egy hajfonatot talál. Megfogja, nézegeti, majd hirtelen a szobában tartózkodó apáca ráugrik a férfira és elkezdi fojtogatni. Ez Bruno Mattei infernója.

A gyerekrajzzal, felakasztott játékbabákkal megidézett DEEP RED mellett a SÓHAJOK sem ússza meg szárazon: a zárda kutyabarát kertészének (a HELL OF THE LIVING DEAD-ben is emlékezeteset nyújtó Franco Garofalo) torkát saját német juhásza tépi széjjel. Tekintve, hogy az Italo Gore fénykorában készült, bánhattak volna bőkezűbben is a véres effektekkel, ezeknél az abszurd "csúcspontoknál" a THE OTHER HELL képes felkelteni a lankadó figyelmet, a Goblin korábban megjelent lemezeiről bekevert progrock katolikus közegbe téve is hasít (erről jut eszembe: Goblinéknak egy hegedülő démon volt a logójuk). A finálé Mater Vincenza pokoli konyhájában nem elégszik meg a BEYOND THE DARKNESS zenéjével, elorozza annak utolsó képkockáját is.

"All You can produce are empty screams, but I produced a child!" Hibbant angol dialógusok, dramaturgiai anomáliák és stock shot bagoly - egy Mattei film legfontosabb ismérveit soroltam fel. Amikor Valerio atya szalagos magnója rögzíti az ok-okozatot felfedő flashback képeit, vissza kellett pörgetnem az átkozottat, mert nem akartam hinni a szememnek! A kópia néhányszor átvált 35mm-es szélesvászonra (pl. az említett flashbacknél), mivel a 16mm-es negatívval dolgozó Fragasso a nagyobb költségvetésű apácás történetét a szomszédban 35-ösre forgató Matteitől csente a munkaeszközöket. A forgatás körülményeiről olvasd a Fragassóval készült interjút.

Ahhoz képest, hogy milyen nyomoronc módon jött a világra, a THE OTHER HELL tulajdonképpen nem is olyan rossz, vagyis az, de láthattunk már ennél is alábbvaló okkult horrort az olaszoktól (az istenverte SATAN'S BABY DOLL). Szorult néminemű stílus a filmbe, időről időre atmoszférát teremt, egy eurokultos mazochistának néha ennyi is elég az üdvösséghez. Mindazonáltal a Mattei/Fragasso filmográfiában továbbra is az ambiciózusabb HELL OF THE LIVING DEAD / RATS - NIGHT OF TERROR marad az etalon. Mit szólsz ehhez, Bruno?

THE AWFUL DR. ORLOF (1962)

Jess Franco, spanyol-francia

A rettenetes Dr. Orlof - már a cím is adja magát az ironizálásra. Kultstátusz és gyászjelentés a Story Online-on ide vagy oda, szűk műértő körön kívül Jess Franco filmjeinek reputációját az "awful" tökéletesen lefedi. Ez a spanyol - Eurociné koprodukció volt az addig zenés vígjátékokat rendező Franco belépője a nemzetközi porondra, útjára indítva egy egyedülállóan termékeny, ~200 film és azok megszámlálhatatlan alternatív változataiból álló B-filmes pályafutást, melynek tanulmányozása jó néhány vállalkozó szellemű filmtörténészt fog még a frusztrált őrületbe kergetni.

1912 - Franciaország. Egy vak, deformált arcú férfi fiatal nőket tesz el láb alól gazdája, Dr. Orlof megbízásából. A városon kívül tornyosuló várkastélyában az egykori börtönorvos az áldozatok hamvas bőrét felhasználva próbálja helyre hozni balesetben elcsúfult, ágyfogságra ítélt leányának ábrázatát. Féltucatnyi félresikerült operáció után a doktor rájön, hogy a halott donornál csak az élő a jobb, a film egyik legsokkolóbb (és gyakran cenzúrázott) jelenetében szikéjével egy meztelen felsőtestű, nagyon is eleven nőt vesz kezelésbe. Eközben Tanner felügyelő rendületlenül nyomoz, a házvezetőnő aggódik, a mulatókban portyázó Orlof pedig szemet vet a felügyelő barátnőjére, aki történetesen megszólalásig hasonlít a lányára.

Franco mindenféle horror- és thriller-toposzt szintetizáló agyszüleménye azután látott napvilágot, hogy a rendező elcipelte producerét az éppen aktuális Hammer film (BRIDES OF DRACULA) vetítésére. A francóista rezsim támogatta populista vígjátékok, szocreál drámák és amerikai-spanyol történelmi szuperprodukciók (olvasd "Spanyol Hollywood" - Filmvilág 2012/05) idején, egy katolikus morált zászlajára tűző fasiszta diktatúrában velejéig erkölcstelen horrorfilmet gyártani? Miért is ne, és a megfelelő óvintézkedés megtételével (francia nyelvterületnek álcázott spanyol helyszín) megszületett a háború utáni első, Spanyolországban készült rémfilm.

Paul Naschy szót kér! "Jess Franco a spanyol film rákfenéje. Biztosíthatok mindenkit afelől, hogy kétséget kizáróan ÉN vagyok a spanyol horror úttörője." ---> Az 1968-as LA MARCA DEL HOMBRE LOBO képében valóban Naschyval indult be a katalán fantaterror sorozatgyártása, de az elsőbbség érdeme bizony nem az övé. Folytassuk.

A THE AWFUL DR. ORLOF (eredeti spanyol címén "Sikolyok az éjszakában") láttán mindenek előtt megdől az a közkeletű tévhit, miszerint a rendező született kontár. Különcségével még csak mérsékelten tüntető Franco rögtön az első horrorfilmjével bebizonyította, teljesen tisztában van a "tradicionális" filmkészítés szabályaival, egy kiváló operatőrrel az oldalán még a gótikus-dömping kellős közepén is elő tudott hozakodni egy figyelemre méltó alkotással. Az expresszív bevilágítással, elegáns kamerafahrtokkal és (itt még) mértéktartó zoomolásokkal kivitelezett formai megoldások összessége következetes rendezői kézről árulkodnak. Lásd mindjárt a nyitó jelenet hosszú snittjét, vagy az Orson Welles stílusára emlékeztető plánozásokat (Welles három év múlva kinevezi Francót a Spanyolországban forgatott FALSTAFF második stábjának élére). Pusztán felületesen szemlélve teljesen érthető, miért tartja az utókor legjobban sikerült munkáinak egyikeként. Ennek maga az illetékes örült a legkevésbé, gyakorta felemlegetett filmjéhez ugyanis múzeumi tárgyként viszonyult (egyes interjúiban a legpocsékabb filmjének nevezi!), utalva arra, hogy ő, a marginális helyzetére büszke filmes későbbi dolgozataival már túlhaladta az ORLOF méltatott klasszicizmusát. De egyelőre még csak 1961-et írunk...

A német némafilmekért, a Universal stúdió szörnyeiért, Mexikó spanyol ajkú horror/sci-fijeiért egyaránt bolonduló Franco mintha egy fedél alá gyűjtötte volna mindazt, ami számára kedves volt a fantasztikumban, kivéve talán az akkor fénykorát élő Hammert. A viktoriánus pózokba vágott angol horror távol állt Franco mediterrán virtusától. "Terence Fisher egyike a valaha volt legrosszabb rendezőknek. A filmjei hidegek, távolságtartóak. Ugyanaz a távolságtartás, mint amikor Christopher Lee színészkedik - sosem kötelezi el magát, nem hisz abban, amit csinál." Ha túl sok Hammer nem is, a pár nap alatt megírt forgatókönyvben ott motoszkál Edgar Wallace (Dr. Orloff - Lugosi Béla alakításában - a London halott szemei '39-es filmváltozatában bukkan fel), a táncos lebujok világában játszódó THE LODGER John Brahm féle változata (a Delirián már dícsért Brahm Franco egyik kedvenc rendezője volt) és a hazánkban jóformán ismeretlen, Nyugat-Európában annál híresebb LES YEUX SANS VISAGE. A nemrég egy másik spanyol, Pedro Almodovar által átdolgozott (A BŐR, AMELYBEN ÉLEK) 1959-es francia thrillerben monomániás sebész utcáról elhappolt nőkön operál, hogy új arcot adjon autóbalesetet szenvedett lányának. 

Georges Franju finom líraisággal szőtt, modern mesterművének kosztümös változata expresszionista fekete-fehér képi világával a háború előtti rémfilmeket idézi. A jellegzetes arcberendezésű Howard Vernon Dr. Orlofja Lugosi Béla/Boris Karloff őrült doktorainak az örököse, a Fritz Lang és Jean-Pierre Melville alatt edződött színész ettől fogva rendszeres vendége lesz Franco bizarr univerzumának, azonnal felismerhető eurokult figurává válva.

Orlof szolgája, Morpho még "összetettebb" jelenség, benne Dr. Caligari alvajárója, zombi-robot, patetikus Frankenstein-szörny és egy ki tudja honnét szalajtott vámpír (Morpho a nők nyakára utazik) egyesül. A két fő nőalakot egyazon színésznő játssza (a kis híján húsz spanyol-olasz spagettiweszternben is látható Diana Lorys) - a ma már olcsó írói fogásnak ható hasonmás/doppelgänger egy másik olyan gótikus hagyomány, amit Franco érdemesnek tartott kihasználni. 

Tény, hogy Francóban nem egy katalán Terence Fisher veszett el, de hogy megszállott cinefilt tisztelhettünk benne, az kétségtelen. És éppen ebben rejlik a titka ennek a bugyuta képregények logikátlanságát követő, döcögős rendőrségi jelenetekkel és jó előre kiszámítható cselekménnyel megvert kis rémfilmnek. Franco felépít egy idézethalmazból álló pulp fikciót, belerak néhány érdekes ötletet (horrort avantgárd jazz zenével aláfesteni? - akár formai újításnak is vehetjük) és az egészet nyakon önti saját szégyentelen erotomániájával, megtéve az első lépéseket, hogy közös nevezőre hozza a horrort a szexszel. Függetlenül attól, hogy már puszta léte is a "katolikus morál" szembeköpése, a műben nincs bújtatott politikai üzenet, még a hasonló indíttatású olasz pályatársak szubjektív pszichologizálásának is híján van. "A mozi önmagában csodálatos, nincs szüksége rá, hogy megindokolja a cselekedeteit azért, hogy elfogadhatóvá váljék."

Néhány Orlof-variációt követően (DR. ORLOFF'S MONSTER, 1964; THE SINISTER EYES OF DR.ORLOFF, 1973, THE SINISTER DR.ORLOFF, 1984) Franco 1988-ban tér vissza fekete-fehér ciklusának hamiskás gyöngyszeméhez ihletet meríteni. Az újfent francia pénzből elkészült FACELESS ("Az éjszaka ragadozói") háza táján Orlof doki csak egy nosztalgikus hangvételű párbeszéd erejéig teszi tiszteletét. Helmut Berger alakította utóda a nyolcvanas évek fényűző Párizsában válogat a szupermodellek közül, fűtetlen várkastély helyett egy minden őrült doktor igényét kielégítő luxusklinikán folytatva az illegális plasztikai sebészet nemes hagyományait. Változnak az idők, a megszállottság ugyanaz.

Interjú részletek © Videooze (Naschy), Obsession - The Films of Jess Franco, Bizarre Sinema

THE BLOOD ON SATAN'S CLAW (1970)

Piers Haggard, angol

Az ördög nem alszik, ott rejlik a részletekben és várja, hogy főszerepet kapjon egy horrorfilmben. Két tömegeket vonzó fellépése, a ROSEMARY GYERMEKE és AZ ÖRDÖGŰZŐ között eltelt időszakban kisebbfajta boszorkányüldözési hullám söpört végig az egyre zabolátlanabbá váló nyugat-európai horrorszíntéren. A brit WITCHFINDER GENERAL-ra (1968) a derék németek a MARK OF THE DEVIL-lel reagáltak ("Garantáltan felforgatja a gyomrát" ígérte a moziplakát), kritikusi körökben Ken Russell és az ÖRDÖGÖK keltette a legnagyobb feltűnést, a Hammer stúdió a boszorkányvadászatot a bevált vámpíros tematikával ötvözte  a TWINS OF EVIL-ben. Jess Franco, a spanyol ördögfióka sem volt tétlen, a Christopher Lee főszereplésével 1969-ben forgatott THE BLOODY JUDGE szorosan illeszkedik a kosztümös-historikus irányzatba. Légyen az transzgresszív dráma vagy gyomorforgató (sz)exploitation, ezekben a történetekben a boszorkányüldözés a vallási fanatikusok, helyi kiskirályok, a katolikus egyház és/vagy a politika szarkeverőinek az eszközeként jelenik meg.

A  WITCHFINDER GENERAL-t gyártó Tigon British Film koprodukciójában bemutatott, a nagy kalandregényíró, Sir Henry Rider Haggard (Salamon király kincse, Ayesha, Allan Quatermain) ükunokaöccse rendezte THE BLOOD ON SATAN'S CLAW ("A boszorkányvadászok karmai között", ahogy a német cím próbálta beleszuszakolni az aktuális trendbe) ehhez képest egészen máshogy viszonyul a dologhoz. A XVII. század Angliájának egyik isten háta mögötti falujában játszódó folklorisztikus horror a maga szőrös-bőrös valójában meginvitálja a legtöbbször csak az inkvizíció kifogásaként falra festett Ördögöt.

Egy földműves szántás közben kecskeszerű bestia koponyájára bukkan. A felvilágosodás hajnalán járó Angliában a boszorkány-hisztéria már lecsengőben van, a falu bírája (Peter Cushing helyett a szintén kiváló Patrick Wymark) nem is kíván foglalkozni a dologgal. A fiatal paraszt unszolására az elöljáró mégis kimegy a helyszínre, a sátáni leletnek azonban addigra lába kél. Innentől fogva halmozódnak a különös események, kezdve azzal, hogy a bíró házának padlásán elszállásolt lányon (Peter Ustinov helyett a lánya, Tamara Ustinov) az éjszaka folyamán úrrá lesz az őrület, jobb karja mintha egy karmos kézfejben végződne. A karmolástól ágynak dőlt dadus és a saját kézfejét levágó unokaöccs láttán az addig szkeptikus bíró kénytelen átértékelni a helyzetet. Mit tesz a bajban egy felelős vezető? Lovaskocsiba vágja magát és elhúzza a csíkot. "Hagyjuk a gonoszt növekedni. Majd ha eljön az idő, visszatérek."

A rontást a közösségre a tinédzser Angel Blake hozza (a mindössze 17 éves, de már Hammer-veterán Linda Hayden), ő az, aki magához véve a szántóföldön talált sátán karmát egy új játékra, az okkultkodásra adja szép szőke fejét. Hogy megidézze a Sötétség Fejedelmét, a főpapnővé előlépett Angyal a kortársait beszervezve hozzáfog összegyűjteni a földből darabokban kiforgatott ördög fizikai színre lépéséhez szükséges "sátánbőrt" (Satan's Skin - ez volt az eredeti cím, mígnem Sam Arkoff amerikai producer-zseni szíves ajánlására át nem keresztelték). A karmolástól megfertőzöttek kínjai csak akkor enyhülnek, ha - vigyázat: szubverzió! - az öreg templom romjai között megtartott fekete rituálék során beszolgáltatják kiszőrösödött testrészüket. A végére imigyen összefércelt Sátánnal a londoni tanulmányútjáról két véreb, egy néma óriás és egy felszentelt kard társaságában visszatérő bírónak kell szembeszállnia.

Bár mindez akár egy Hammer-fantáziában is megeshetne (a kórtörténet nem áll messze a vámpírfilmekben látottaktól), a finoman rétegzett, ugyanakkor a durvább exploitation elemekkel sem spóroló film valójában a három évvel később elkészült folk-horror klasszikushoz, a THE WICKER MAN-hez áll közelebb. A természet szépségétől megbabonázott THE BLOOD ON SATAN'S CLAW is egyfajta parabolája a hatvanas évek Angliájában, tágabb értelembe véve a hippi-kultúrában újra divatba jött pogányságnak. A rendkívül intenzív, a mai napig felkavaró jelenetben a társukat megerőszakoló "virággyerekek" a sátán oltárán áldoznak - csupán egy évre vagyunk a Manson-gyilkosságok után.

A film a THE WICKER MAN-nél századokkal korábban játszódik, így bátrabban megteheti, hogy nyíltan az ördöggel cimboráljon. A kifogástalanul megidézett érában angyalok és démonok kergetőztek Albion vadregényes tájain, vagy ha nem is, az egyház hídfőállásaitól távol fekvő falvakban még tartotta magát a Régi Vallás animista hiedelemvilága. Egy ilyen kereszténység által kevésbé áthatott kulisszában (bár van a falunak egy pap tanítója, a figura jóformán teljesen impotens) szó szerint elég megkapargatni a felszínt, az anyaföldbe beivódott gonoszság ott vár lesben, hogy újból elfoglalja az őt megillető helyet. A camp-be hajló gótikus Hammerekért távolról sem lelkesedő Piers Haggard különös figyelmet szentelt annak, hogy természetesen ábrázolja a természetfelettit, organikus, "földszagú" horrorfilmje javarészt fényes nappal, a vadon buja ölén játszódik.

A Nagy-Britanniában hatalmas visszhangot kiváltó '68-as Mary Bell eset árnyékában (Angel karakterét a sajtóban démonizált gyerekgyilkos gyereklányról mintázták), a kiskorúakra gyakorta sandán tekintő angol fantasztikumtól nem idegen módon a gonosz eszközeként a fiatal korosztály szolgál. A puritanizmussal szembeni hadviselésben elsősorban az ő ösztönös kegyetlenségük, ébredező szexualitásuk bizonyul a leghatásosabb fegyvernek. WHO CAN KILL A CHILD? Az ártatlanság ilyetén való korrumpálása még erőteljesebbé teszi a film horror-hatását, gondoljunk csak az említett megbecstelenítésre, melyet egy játékos fogócska előz meg, vagy amikor Angel anyaszült meztelenül próbálja átcsábítani a plébánost a sötét oldalra.

1967-72 között egy tucat hol jobb (THE CREEPING FLESH), de inkább rosszabb (THE BLOOD BEAST TERROR, BEAST IN THE CELLAR) brithorrorral előálló Tigon, talán az Amicus antológiák sikerét megirigyelve, eredetileg három rövid epizódot tartalmazó forgatókönyvet rendelt meg az írótól. Az előkészítés fázisában végül csak az egyik került felhasználásra, a másik két sztori bizonyos elemeivel kiegészítve. Ebből adódik a kissé szabálytalan szerkezet, hogy lényegében nincs központi karakter, valaki köddé válik, míg mások hosszú időre parkolópályára kerülnek. A plébánostól kezdve a doktoron át a boszorkányvadásszá átlényegülő békebíróig mindenki ambivalens módon van megjelenítve, a történeten a kollektív hisztéria uralkodik. Mikor a gonosz szolgálatába állt lányok egyikét a feldühödött parasztok boszorkánytesztnek vetik alá és bedobják a folyóba, felvetődik a dilemma: melyik a nagyobb bűn, a sátánimádat vagy a tudatlanság? A Tigon ugyan ragaszkodott a hagyományos lezáráshoz (szopojler: a Jó legyőzi a Gonoszt), a rendező lassítással, kimerevített képkockákkal próbálja ismét csak ambivalensé tenni a finálét, melyben a gyerekek kíméletlenségével csak az ellenük tűzzel-vassal szembeszálló felnőtteké vetekszik.

Haggard 31 éves, Robert Wynne-Simmons forgatókönyvíró 22, Michael Reeves, a WITCHFINDER GENERAL ifjú titánja 27 és halott. Ha veterán iparos kezek csapták volna össze, a THE BLOOD ON SATAN'S CLAW nem lenne több egy banális, mára elavult sátánista szörnyfilmnél némi vérrel, csöcsökkel és egy ördögjelmezbe bújtatott fickóval a főszerepben. Utóbbi három dolog kipipálva, de az új generáció határátlépésekre nyitottabb felfogása bőven felülemeli az anyagot az olyan okkultban utazó, híresneves horror-sztárokat felvonultató honfitársain, mint az ugyancsak Tigon CURSE OF THE CRIMSON ALTAR vagy a CRY OF THE BANSHEE. A pasztell színekben fotografált, érzéki képi világ Dick Bush (TWINS OF EVIL) érdeme, az ördögi és angyali akkordokat felváltva megszólaltató, népies jellegű muzsika a brithorror egyik legérdekesebb zenei kísérete.

A megszámlálhatatlan tévéepizód mellett Haggard talán rendezhetett volna még egy-két különleges hangulatú fantasztikumot, ha a hetvenes évek elején véget nem ér az angol B-film reneszánsza. Egy SATAN'S CLAW-hoz hasonló minőségű produkciót hetvenezer font (~ kétszázezer dollár) körüli összegből tető alá lehetett hozni, a dollár/font árfolyam kedvezőtlen alakulásával azonban beszűkültek a finanszírozási lehetőségek, az angliai filmiparba befektető amerikai pénzemberek kivonultak a színtérről. A műfajt rendületlenül követők Piers Haggard nevével tíz évvel később találkozhattak újra, amikor is a VENOM (KÍGYÓMÉREG) forgatásáról kirúgott Tobe Hooper helyébe ugrott be.

Klaus Kinskit és Oliver Reedet egy színpadon dirigálni félelmetesebb kihívás lehetett, mint szembeszállni az Ördöggel.

A vörös ruhás hölgy (vakkomondrome)

- Miért vette fel ezt a ruhát?
- Tessék?
- A ruhát. Vörös... Tudja mit mondana Freud erről a ruháról?
- És igaza lenne. Elismerem, a túlfokozott stimuláció mámorában élek.
- Szeretném meghívni vacsorára ma este.

                                                (VIDEODROME)