THE BLOOD ON SATAN'S CLAW (1970)

Piers Haggard, angol

Az ördög nem alszik, ott rejlik a részletekben és várja, hogy főszerepet kapjon egy horrorfilmben. Két tömegeket vonzó fellépése, a ROSEMARY GYERMEKE és AZ ÖRDÖGŰZŐ között eltelt időszakban kisebbfajta boszorkányüldözési hullám söpört végig az egyre zabolátlanabbá váló nyugat-európai horrorszíntéren. A brit WITCHFINDER GENERAL-ra (1968) a derék németek a MARK OF THE DEVIL-lel reagáltak ("Garantáltan felforgatja a gyomrát" ígérte a moziplakát), kritikusi körökben Ken Russell és az ÖRDÖGÖK keltette a legnagyobb feltűnést, a Hammer stúdió a boszorkányvadászatot a bevált vámpíros tematikával ötvözte  a TWINS OF EVIL-ben. Jess Franco, a spanyol ördögfióka sem volt tétlen, a Christopher Lee főszereplésével 1969-ben forgatott THE BLOODY JUDGE szorosan illeszkedik a kosztümös-historikus irányzatba. Légyen az transzgresszív dráma vagy gyomorforgató (sz)exploitation, ezekben a történetekben a boszorkányüldözés a vallási fanatikusok, helyi kiskirályok, a katolikus egyház és/vagy a politika szarkeverőinek az eszközeként jelenik meg.

A  WITCHFINDER GENERAL-t gyártó Tigon British Film koprodukciójában bemutatott, a nagy kalandregényíró, Sir Henry Rider Haggard (Salamon király kincse, Ayesha, Allan Quatermain) ükunokaöccse rendezte THE BLOOD ON SATAN'S CLAW ("A boszorkányvadászok karmai között", ahogy a német cím próbálta beleszuszakolni az aktuális trendbe) ehhez képest egészen máshogy viszonyul a dologhoz. A XVII. század Angliájának egyik isten háta mögötti falujában játszódó folklorisztikus horror a maga szőrös-bőrös valójában meginvitálja a legtöbbször csak az inkvizíció kifogásaként falra festett Ördögöt.

Egy földműves szántás közben kecskeszerű bestia koponyájára bukkan. A felvilágosodás hajnalán járó Angliában a boszorkány-hisztéria már lecsengőben van, a falu bírája (Peter Cushing helyett a szintén kiváló Patrick Wymark) nem is kíván foglalkozni a dologgal. A fiatal paraszt unszolására az elöljáró mégis kimegy a helyszínre, a sátáni leletnek azonban addigra lába kél. Innentől fogva halmozódnak a különös események, kezdve azzal, hogy a bíró házának padlásán elszállásolt lányon (Peter Ustinov helyett a lánya, Tamara Ustinov) az éjszaka folyamán úrrá lesz az őrület, jobb karja mintha egy karmos kézfejben végződne. A karmolástól ágynak dőlt dadus és a saját kézfejét levágó unokaöccs láttán az addig szkeptikus bíró kénytelen átértékelni a helyzetet. Mit tesz a bajban egy felelős vezető? Lovaskocsiba vágja magát és elhúzza a csíkot. "Hagyjuk a gonoszt növekedni. Majd ha eljön az idő, visszatérek."

A rontást a közösségre a tinédzser Angel Blake hozza (a mindössze 17 éves, de már Hammer-veterán Linda Hayden), ő az, aki magához véve a szántóföldön talált sátán karmát egy új játékra, az okkultkodásra adja szép szőke fejét. Hogy megidézze a Sötétség Fejedelmét, a főpapnővé előlépett Angyal a kortársait beszervezve hozzáfog összegyűjteni a földből darabokban kiforgatott ördög fizikai színre lépéséhez szükséges "sátánbőrt" (Satan's Skin - ez volt az eredeti cím, mígnem Sam Arkoff amerikai producer-zseni szíves ajánlására át nem keresztelték). A karmolástól megfertőzöttek kínjai csak akkor enyhülnek, ha - vigyázat: szubverzió! - az öreg templom romjai között megtartott fekete rituálék során beszolgáltatják kiszőrösödött testrészüket. A végére imigyen összefércelt Sátánnal a londoni tanulmányútjáról két véreb, egy néma óriás és egy felszentelt kard társaságában visszatérő bírónak kell szembeszállnia.

Bár mindez akár egy Hammer-fantáziában is megeshetne (a kórtörténet nem áll messze a vámpírfilmekben látottaktól), a finoman rétegzett, ugyanakkor a durvább exploitation elemekkel sem spóroló film valójában a három évvel később elkészült folk-horror klasszikushoz, a THE WICKER MAN-hez áll közelebb. A természet szépségétől megbabonázott THE BLOOD ON SATAN'S CLAW is egyfajta parabolája a hatvanas évek Angliájában, tágabb értelembe véve a hippi-kultúrában újra divatba jött pogányságnak. A rendkívül intenzív, a mai napig felkavaró jelenetben a társukat megerőszakoló "virággyerekek" a sátán oltárán áldoznak - csupán egy évre vagyunk a Manson-gyilkosságok után.

A film a THE WICKER MAN-nél századokkal korábban játszódik, így bátrabban megteheti, hogy nyíltan az ördöggel cimboráljon. A kifogástalanul megidézett érában angyalok és démonok kergetőztek Albion vadregényes tájain, vagy ha nem is, az egyház hídfőállásaitól távol fekvő falvakban még tartotta magát a Régi Vallás animista hiedelemvilága. Egy ilyen kereszténység által kevésbé áthatott kulisszában (bár van a falunak egy pap tanítója, a figura jóformán teljesen impotens) szó szerint elég megkapargatni a felszínt, az anyaföldbe beivódott gonoszság ott vár lesben, hogy újból elfoglalja az őt megillető helyet. A camp-be hajló gótikus Hammerekért távolról sem lelkesedő Piers Haggard különös figyelmet szentelt annak, hogy természetesen ábrázolja a természetfelettit, organikus, "földszagú" horrorfilmje javarészt fényes nappal, a vadon buja ölén játszódik.

A Nagy-Britanniában hatalmas visszhangot kiváltó '68-as Mary Bell eset árnyékában (Angel karakterét a sajtóban démonizált gyerekgyilkos gyereklányról mintázták), a kiskorúakra gyakorta sandán tekintő angol fantasztikumtól nem idegen módon a gonosz eszközeként a fiatal korosztály szolgál. A puritanizmussal szembeni hadviselésben elsősorban az ő ösztönös kegyetlenségük, ébredező szexualitásuk bizonyul a leghatásosabb fegyvernek. WHO CAN KILL A CHILD? Az ártatlanság ilyetén való korrumpálása még erőteljesebbé teszi a film horror-hatását, gondoljunk csak az említett megbecstelenítésre, melyet egy játékos fogócska előz meg, vagy amikor Angel anyaszült meztelenül próbálja átcsábítani a plébánost a sötét oldalra.

1967-72 között egy tucat hol jobb (THE CREEPING FLESH), de inkább rosszabb (THE BLOOD BEAST TERROR, BEAST IN THE CELLAR) brithorrorral előálló Tigon, talán az Amicus antológiák sikerét megirigyelve, eredetileg három rövid epizódot tartalmazó forgatókönyvet rendelt meg az írótól. Az előkészítés fázisában végül csak az egyik került felhasználásra, a másik két sztori bizonyos elemeivel kiegészítve. Ebből adódik a kissé szabálytalan szerkezet, hogy lényegében nincs központi karakter, valaki köddé válik, míg mások hosszú időre parkolópályára kerülnek. A plébánostól kezdve a doktoron át a boszorkányvadásszá átlényegülő békebíróig mindenki ambivalens módon van megjelenítve, a történeten a kollektív hisztéria uralkodik. Mikor a gonosz szolgálatába állt lányok egyikét a feldühödött parasztok boszorkánytesztnek vetik alá és bedobják a folyóba, felvetődik a dilemma: melyik a nagyobb bűn, a sátánimádat vagy a tudatlanság? A Tigon ugyan ragaszkodott a hagyományos lezáráshoz (szopojler: a Jó legyőzi a Gonoszt), a rendező lassítással, kimerevített képkockákkal próbálja ismét csak ambivalensé tenni a finálét, melyben a gyerekek kíméletlenségével csak az ellenük tűzzel-vassal szembeszálló felnőtteké vetekszik.

Haggard 31 éves, Robert Wynne-Simmons forgatókönyvíró 22, Michael Reeves, a WITCHFINDER GENERAL ifjú titánja 27 és halott. Ha veterán iparos kezek csapták volna össze, a THE BLOOD ON SATAN'S CLAW nem lenne több egy banális, mára elavult sátánista szörnyfilmnél némi vérrel, csöcsökkel és egy ördögjelmezbe bújtatott fickóval a főszerepben. Utóbbi három dolog kipipálva, de az új generáció határátlépésekre nyitottabb felfogása bőven felülemeli az anyagot az olyan okkultban utazó, híresneves horror-sztárokat felvonultató honfitársain, mint az ugyancsak Tigon CURSE OF THE CRIMSON ALTAR vagy a CRY OF THE BANSHEE. A pasztell színekben fotografált, érzéki képi világ Dick Bush (TWINS OF EVIL) érdeme, az ördögi és angyali akkordokat felváltva megszólaltató, népies jellegű muzsika a brithorror egyik legérdekesebb zenei kísérete.

A megszámlálhatatlan tévéepizód mellett Haggard talán rendezhetett volna még egy-két különleges hangulatú fantasztikumot, ha a hetvenes évek elején véget nem ér az angol B-film reneszánsza. Egy SATAN'S CLAW-hoz hasonló minőségű produkciót hetvenezer font (~ kétszázezer dollár) körüli összegből tető alá lehetett hozni, a dollár/font árfolyam kedvezőtlen alakulásával azonban beszűkültek a finanszírozási lehetőségek, az angliai filmiparba befektető amerikai pénzemberek kivonultak a színtérről. A műfajt rendületlenül követők Piers Haggard nevével tíz évvel később találkozhattak újra, amikor is a VENOM (KÍGYÓMÉREG) forgatásáról kirúgott Tobe Hooper helyébe ugrott be.

Klaus Kinskit és Oliver Reedet egy színpadon dirigálni félelmetesebb kihívás lehetett, mint szembeszállni az Ördöggel.