Maga mögött hagyva az egyre elpornosodó New York-i szexploitation-ipart, Barry Mahon visszatért Floridába, ahol egy helyi szórakoztatóközpontban kapott állást, mint programkoordinátor / PR menedzser. Akit egyszer megcsapott a celluloid szaga (van neki?), az sosem adja fel: munkahelye filmfelszerelését használva megalapította egyszemélyes vállalkozását, a Cinetron Production-t. Amellett, hogy matinéfilmeket rendezett a gyerekközönség számára (THE WONDERFUL LAND OF OZ, 1969), a vidámparkba általa meghívott rockbandákat is lefilmezte, az elkészült anyagból „pszichedelikus” effektekkel feljavított klipeket fabrikált. Íme a Grand Funk Railroad „videoklipje” 1970-ből, Barry Mahon rendezésében:
---------------------
… ez volt nagyszabású Barry Mahon-hétvégénk záró akkordja, remélem mindenki jól érezte magát! A Deliria még nálánál is kisebb költségvetéssel dolgozik, emiatt Mahon gyermekfilmjeinek tervezett bemutatását el kell halasztanunk. Sajnálom, egyszerűen nem maradt pénz a dvd megvásárlására. Amúgy is out-of-print....
A 
A mobszterek és cutiek sután kivitelezett, film noirral is próbálkozó összeeresztése tele van a női bosszúfilmekre jellemző akciózással. Van annál nőiesebb bosszú, mint amikor egy férfit a mosókonyhában belefojtanak a szennyesvízbe? Carnie Bill kiherélése a csúcs, figyeljük azt a hanyag mozdulatot, amivel a lány a képzeletbeli heréket a bokorba dobja!
A magányos Tony egy próbababákat gyártó üzemben dolgozik, szabadidejében háztetőkön napozó nőket vizslat távcsövén keresztül. Az első randi a fodrászbolt kirakatából ellopott műanyag fejjel olyannyira jól sikerül, hogy megpróbálkozik hús-vér nővel is kapcsolatot létesíteni. Igen ám, de csak tíz dollárt hajlandó fizetni az aktusért, így marad a plasztikszerelem és a frusztráció, ami végül gyilkossághoz és nemi erőszakhoz vezet, ebben a sorrendben. „He balls them after they’re dead, he’s nuts!”
A szigszalaggal kirakott főcím már előre figyelmeztet, az 55 perces játékidő utólag oszlatja el kétségeinket afelől, hogy a nyersanyag előhívásán kívül itt bármibe is ötven dollárnál többet invesztáltak volna. A pofátlan rövidség inkább áldás, mint átok, mert Mahon bármiféle artisztikusságot nélkülöző "one take only" stílusa hosszabb távon igencsak kínossá válhatna. A szűk apartmanokban állványról rögzített, női idomokra meredő képeit a közterületeken kapkodós, rosszul fókuszált kandi-kamera váltja, és ez a furcsa dinamika véletlenszerűen megteremti a címhez méltó neurotikus hangulatot. A metrón az ölében babafejjel utazó férfi látványa ennek a botcsinálta groteszknek a netovábbja. Nincs se suspense, se katarzis, vagy bármi, ami egy hagyományos thrillerre emlékeztetne, csak az a Szex és New York, ahol a szingli nők sosem zárják be maguk után az ajtót, ezzel is megkönnyítve a szexgyilkos dolgát.
