„közvéleménykutatás” (az eredmény)

Van egy ilyen oldalelem, próbáljuk ki. Jobb oldali sáv alján lehet szavazni az egyik (és csak 1) kategória kijelölésével. Lássuk, mire indulnak be azok az olvasók, akiknek két és fél év után sem lett elegük a Deliriából.

----------------------------

Tudomásomra jutott, hogy magukat européereknek nevező szélsőséges elemek egymás után többször is leadták a szavazatukat, így sajnos a végeredményt nem tekinthetjük reprezentatívnak. Ugyanakkor mégiscsak szívet melengető, hogy a Deliria látogatóinak többsége nem hajlandó önként és dalolva befeküdni az amerikai filmipar (15%) úthengere alá, helyette harminc vagy negyven éve készült olasz/spanyol horrorfilmeket néznek (73%). Ezzel ugyan nem lehet se csajozni, se dicsekedni filmesztéták társaságában, viszont kölcsönöz néminemű identitástudatot, rosszabb esetben egy belépőkártyát a pszichiátriára. A hongkongi mozi csúfos bukása (10%) nem meglepetés, nagyjából egy negyed százada volt utoljára aktuális a téma, de ettől függetlenül mi, kevesek mindig is könnyes szemmel fogunk visszaemlékezni rá. Ámen.

IL GATTO DAGLI OCCHI DI GIADA / SOLAMENTE NERO (1977-78)

- Az utánzás a legőszintébb hízelgés: Antonio Bido giallói -

Antonio Bido (jobbra) akcióban a SOLAMENTE NERO forgatásán

Az elsősorban dokumentum- és reklámfilmesként dolgozó Bido két krimijére a nagy előd, Őszentsége Dario Argento árnyéka vetül, ami egyszerre átok és áldás az akkori viszonyokat tekintve. Mert egyrészt képtelenség nem a PROFONDO ROSSO-hoz mérni őket, és így eleve vesztett ügyük van; másrészről az akkortájt már csak hébe-hóba készült olasz thrillerekhez hasonlóan (lásd SETTE NOTE IN NERO), látszólag szabadulni akartak az öt-hat évvel azelőtt még megkerülhetetlennek tűnő eurotrashtől, több figyelmet szentelve a karaktereik és a cselekmény kidolgozására.

Az IL GATTO DAGLI OCCHI GIADA („A jádeszemű macska”) fogja Argento állat-trilógiáját, és a PROFONDO ROSSO-val együtt összegyúrja egy precízen megrendezett, bár korántsem annyira markáns krimivé. A Kraftwerk után szabadon Trans Europe Express-nek elnevezett alkalmi formáció progresszív rockja a PROFONDO basszusfutamait mixeli a SUSPIRIA boszorkánysóhajaival, méginkább ráerősítve arra a poszt-giallo érzésre, amit nemrég a NONHOSONNO szállított nekünk. A dolgot kissé árnyalja, hogy a rendező állítólag akkor még nem látott egyetlen giallót sem, rendes értelmiségiként inkább Antonioni és Hitchcock szelleme lebegett a szemei előtt (Bido annyira Hitch, hogy mindkét filmjében feltűnik egy mondat erejéig, mindannyiszor a tettes jelenlétében). Aztán jöttek ezek a műfajpaneleket ráerőltető, forgatókönyvet teljesen átíró galád producerek, és lett, ami lett. Erre csak azt lehet mondani, hogy a sánta macskát hamarabb utoléri a filmje…

Egy táncosnő félig-meddig fültanúja lesz egy gyilkosságnak a közeli patikában. Nemsokkal utána az elkövető meglátogatja otthonában (egy remekül összeszabott kis szekvencia), mire a megrémült lány átköltözik hangmérnök/hobbidetektív barátjához. Nemcsak a kapcsolatuk, de még a ruhatáruk is emlékeztet a Daria Nicolodi - David Hemmings pároséra, a sokk-suspense szintén az Argento divatkatalógusból csemegézik, ’64-es Bava trenddel kiegészítve (gondolok itt a próbababás jelenetre). A nyomok egy szökött elítélt esküdtszék elleni bosszúhadjáratához vezetnek, és mire a Rómából a sejtelmesebb Padovába költöztetett befejezésig eljutunk, még a producerek kierőszakolta olasz cím is értelmet nyer - feltéve, ha elég szemfülesek vagyunk és észrevesszük az íróasztalon üldögélő plüssmacskát.

A kissé bőbeszédű, telefonhívásokkal, titokzatos hangfelvétellel és legfőképpen kényelmes véletlenekkel operáló történet műfajában ritkán tapasztalható meghatódottsággal ér véget, kimentve a filmet a nagy átlagból. Nem akarom felfedni, hogy miről van szó, de a többi giallóhoz képest valóban egy eredetinek nevezhető forgatókönyvírói koncepció bújik meg a ’71-es Techniscope aranykorhoz képest kisebb és szürkébb vásznú italo-krimi felszíne alatt. Angol címek: THE CAT'S VICTIMS, illetve WATCH ME WHEN I KILL.

Ha az IL GATTO nem lett volna közönségsiker hazájában, akkor itt le is lehetne zárni a Bido-aktát, de mivel megtörtént a csoda, emberünk még egyszer és utoljára visszatért a giallo-ringbe. A SOLAMENTE NERO (THE BLOODSTAINED SHADOW) szintén Argento fele húz - na, mi jut először eszünkbe a plakátjáról? -, a zenét ezúttal a valódi Goblin játssza fel (Stelvio Cipriani partitúrájából), és Agfa Gevaert helyett a színtartóbb Kodakra kerül az anyag. Van egy másik tényező is, ami némileg kitágítja az előző film szűkre szabott kereteit: Pupi Avati Nevető ablakos háza, melynek nemcsak katolikus/freskós témáját, de főszereplőjét, Lino Capolicchiót is lenyúlja a fullasztó légkörű Velencében bontakozó történetéhez.

A fiatal professzor Stefano (Avati is így hívta főhősét, Bido itt már leplezetlenül homázsol) Velencében élő katolikus pap bátyjához tart kiheverni fáradalmait. Még a vonaton megismerkedik egy műkedvelő lánnyal (Stefania Casini a SÓHAJOK-ból), akivel később megesik az első és egyetlen szexjelenet, amit Antonio Bido giallóiban láthatunk. Biztos azok a fránya producerek már megint…

Stefano rögtön az első estéjén belebotlik egy gyilkosságba, és hosszú idő után újra bevillan a gyerekkorába visszanyúló trauma rémképfoszlánya: vajon ki annak a kislányt fojtogató kesztyűs kéznek a tulajdonosa, amit hétévesen látott a csipkebokor mögül? A titok nyitját egy festmény, valamint az „Ó szóle néró” kezdetű, nálunk Szomorú Nagypéntekként ismert műdalt tartalmazó hangszalag rejti. A dörzsöltebb euro-kultosok már a stáblistára pillantva sejthetik, ki áll a sziget dekadens populációjának megtizedelése mögött...

Bido másodjára már nem árul (jádeszemű) zsákbamacskát: megint mások nyomdokain járva egy még komolyabb hangulatú, szinte már letargikus olasz noirt hozott össze, ami egyesek szerint intelligens, szerintem meg nagyjából feleannyira szórakoztató, mint előző filmje. Amíg a technicista Argento stilisztikai bravúrjait így vagy úgy, de le lehet utánozni büntetlenül, a THE HOUSE WITH LAUGHING WINDOWS vagy akár a WHO SAW HER DIE babérjaira töréséhez már valamivel több szükségeltetik, mint rendezői szakértelem. A SOLAMENTE - annak ellenére, hogy középtájon egy időre megfeneklik - egyáltalán nem rossz, viszont a korábban elkészült, szintén a katolikus komplexusokat célkeresztbe állító giallókkal összevetve (a DON’T TORTURE A DUCKLING is említésre méltó ebben a kategóriában) hiányzik belőle az az egyéni látásmódot feltételező plusz, ami egy igazán kiemelkedő krimihez szükségeltetik.

Antonio Bido, Maurizio Tedesco (vágó) és… Jancsó Miklós

Bido legközelebb 1991-ben forgatott exportképes produkciót: a KÉK TORNÁDÓ című „amerikai” filmben a Top Gun-t attakolta olyan nemzetközi has-beenekkel, mint Patsy Kensit, Dirk Benedict (A-Csapat) és Ted McGinley (a Rémrendes Darcyja). Trailer.

a változtatás joga

Megesik, hogy kicsikét belenyúlok a régi bejegyzésekbe, sőt valószínű, hogy már a legutóbbi sem pontosan úgy néz ki, mint ahogy eredetileg feltettem. Időközben a vhs-arhívum is bővült néhány szkennel. Ha valaki tárgyi/technikai hibát észlel, az nyugodtan írjon emilt és javítom.

THE HOOKERS (1967)

A Horthy-kultusz most bővüljön egy nálunk eleddig elhallgatott epizóddal: az emigrációba kényszerült kormányzó fia, ifjabb Horthy Miklós elhatározza, hogy megpróbálkozik a filmkészítéssel. Amerikában megismerkedik Joel Holt-tal (WHITE SLAVES OF CHINATOWN, THE WILD WORLD OF JAYNE MANSFIELD), és a New York-i magyar közösségtől kapott könyöradományból leforgatják a THE HOOKERS-t. A mostoha körülmények között készült film két hétig fut mérsékelt sikerrel egy Times Square környéki szexmoziban, majd egészen 2005-ig várni kell, hogy ismét a nagyközönség elé kerüljön, ezúttal a Something Weird Video jóvoltából.

Mielőtt elmagyaráznám a „Jalo” jelentését, lássuk a medvét, avagy magát a Nagy Művet! A három részből álló prosti-antológia húszperces etűdjeit - direkt nem írtam „történeteit”, az túl kegyes lenne - az OLGA sorozatból ismerős hang narrációja köti össze (most már tudom: Joel Holt az).

Callie Sue fekete bőrű titkárnő egy nagyvállalatnál. A csinos lányt középkorú fehér kollégája próbálja fűzni egy kis munkaidő utáni etyepetyére, amire olyan faji kérdéseket feszegető verbális ellentámadás érkezik, amibe Spike Lee is belepirulna. Sue elmeséli, hogyan erőszakolta meg két fehér paraszt, amikor még egy délvidéki farmon tengette életét. A nyolc percig tartó kényelmetlen flashback nem annyira megmutatós, mint mondjuk az I SPIT ON YOUR GRAVE hírhedt rape-szekvenciája, viszont ez az egyetlen stílusérzékkel megáldott jelenetsor az egész filmben. Aztán a lány levetkőzik, és elkér megszeppent munkatársától 25 dollárt! Kérem a következőt.

A hamvasszőke Julie táncoslány egy lebujban. Újdonsült barátja, George fényes karrierlehetőséget felvillantva elküldi a lányt egy állítólagos nagymenő producerhez castingra. „Majd a végén kapsz kézhez egy borítékot, bébi. Azt feltétlenül hozd el nekem!”. {Itt jön egy hosszú sztriptíz-inzert tűznyelő táncosnővel.} A felizgult „producer” elől megfutamodó lánynak George elmagyarázza, hogy jobb ha visszamegy és lefekszik vele, mert baromira szüksége van arra az 50 (!) dollárra, amit kapni fog. Julie rábólint, és ezzel  rálép a prostitúció útjára - gondolom én, mert itt véget ér a dolog.

Ezután Joe Sarno világába csöppenünk, nemcsak azért, mert a színészek elé lecövekelt kamera Sarno utánozhatatlan stíljét próbálja utánozni, de a téma maga is a kertvárosi erotika mesterének szakterülete volt. Barbara, az elkényeztetett trófeafeleség 385 dollárral tartozik a behajtónak (+ kiszállási költség), de mivel csak 85-öt tudott kicsiholni a férjéből (Joel Holt), saját testével szeretné kiegyenlíteni a számlát. Az impromptu szex annyira jól sikerül, hogy a behajtó szerint egy közös strihhes vállalkozásba kellene belefogniuk. Ahogy beleegyezik a nő, a pálya széléről bekiabál a rendező: „Cut! Sound rolling.” Cinema veritébe torkolló cinema du merde - ilyet se nagyon láttunk még.

Miközben a Negyvenkettedik utcát megörökítő záró képsorokat Holt fáradhatatlanul narrálja a nonszensszel („…the city goes on killing them, kills them all, sucking blood drop by drop…”), feltűnik az I, A WOMAN-t vetítő mozi bejárata. A Mac Ahlberg rendezte svéd szexfilmet (igen, ugyanaz a Mac Ahlberg, aki a RE-ANIMATOR-t fényképezte) 1966-ban mutatták be New York-ban, elsöprő sikere az amerikai erotikára is hatást gyakorolt.

Fene tudja, mire ment ki itt a játék ($$$), mindenesetre felettébb gyanús, hogy a megalázott, vagy egyszerűen csak unatkozó nők majdhogynem tárt karokkal vetik bele magukat a prostitúció intézményébe. A THE HOOKERS úgy progresszív (elvégre egy öntudatos afroamerikai az egyik főszereplő), hogy közben évtizedekkel visszaveti a női egyenjogúság vívmányait. That’s exploitation, a rosszabbik fajtából, de a bornírt degeneráltság röpke 68 percig még éppen szórakoztató tud maradni, olyan kis szürreális ballépésekkel, mint a beérkező telefonhívásokról lefelejtett csengőhang.

A nők mind odateszik magukat rendesen (egy sztriptíztáncosnőt ki más alakíthatna hitelesebben, mint egy sztriptíztáncosnő?), az a félelemmel keveredő megvetés az arcukon nem a véletlen műve. Mert nekem jöhettek Robert De Pacsinóval, a roughie-kban szereplő férfiakról messziről bűzlik, hogy nem az Actors Studio padsoraiban szedték fel a rossz modort.

Ja igen, még adós vagyok valamivel: „Jalo”. Nos, a legenda úgy tartja, a forgatást követően társrendezőjével pénzügyi vitába keveredő Horthy megállás nélkül azt kiabálta: „Csaló!”. Ezt a fura hangzású becenevet Joel Holt annyira megkedvelte, hogy a stáblistán imigyen csempészte be magát Horthy mellé. És még egy érdekesség: a forgatókönyv és az eszement narráció kiötlője az a William Rose, aki nemsokára már az olaszokat boldogítja tehetségével (GIRL IN ROOM 2/A). Micsoda bagázs!

+1 Gastaldi

Egy Sergio Martino giallóval (SCORPION'S TAIL) feljavított korábbi poszt:

http://deliriahungaria.blogspot.com/2010/01/all-colors-of-bloody-iris-1972.html

„Hier spricht Edgar Wallace”

kiegészített Wallace-bejegyzés:
http://deliriahungaria.blogspot.com/2009/03/im-banne-des-unheimlichen-1968.html

Mokép vitrinfotók

(kép -> katt -> nagy)

HALLOWEEN? Tényleg?

A megfejtést emilben küldjétek el nekem.

rendezte: Mr. Anthropophagus

-------------------

+ 2 bónusz moziplakát:

KOMMANDO LEOPARD (Antonio Margheriti)

SPAGHETTI A MEZZANOTTE (Sergio Martino)

Akció akciósan / a Vörös Párduc újra lecsap

Íme a bizonyíték, hogy nálunk is van klasszikus hongkongi filmeknek létjogosultsága dvdén!

Egy kiló kenyér vagy a SWORDSMAN 2? Tiéd a választás…

A hongkong-őrületem a Steppenwolf háza táján folytatódik, katt a képre:

LONG ARM OF THE LAW (1984)

Johnny Mak, 香港

In McDonalds we trust!

(a piszkos munka ünnepére)

A „Nagy Kör Fiúk” a hatvanas évek végén bukkantak fel a kulturális forradalom melléktermékeként. Három évtizeddel később már a legmeghatározóbb ázsiai bűnszervezetek között tartja őket számon az Interpol. Nem kifejezetten triádokról van szó, a hierarchia és tradicionális rituálék nélkül működő egységek között laza kapcsolat áll fent, beépülni közéjük szinte lehetetlen. Az alapítók a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg rossz magaviseletükért átnevelő táborokba küldött katonái közül kerültek ki, egyes források szerint a nevüket a térképeken a táborokat jelölő körökről kapták. Kezdetben Shenzen és környékén működtek, majd a hetvenes évek végén kezdtek beszivárogni Hong Kongba. A hadseregből kicsempészett gránátvetőkkel és nagy tűzerejű automata fegyvereikkel teljesen új bűnözési formát hoztak magukkal, a fényes nappal elkövetett rablásaik brutalitása láttán még a helyi bandák is megrettentek. A legnagyobb médiavisszhangot kiváltó eset 1984 januárjában történt, amikor négy fegyveres egy belvárosi bank épülete előtt kirabolta a pénzszállító autót, a kiérkező rendőrökkel való tűzharcban lelőttek egy járókelőt és elmenekültek a helyszínről. Pár nap múlva a rendőrség speciális egysége lecsapott a Dél-Kínából származó elkövetőkre, akiknek búvóhelyén tetemes mennyiségű fegyvert találtak. A lakosság körében ekkor szilárdult meg a Nagy Kör fiúk hírneve, mint a helyi triádoknál is kegyetlenebb bűnözők. A true crime televíziós sorozataival nevet szerzett Johnny Mak az egyik ilyen Hong Kongban ténykedett „Big Circle” fikciós viszontagságait dokumentálta a '84 nyarán bemutatott LONG ARM OF THE LAW-ban.

Az előkészületeknél Mak és Phillip Chan író/ex-felügyelő több tucat bűnözővel és rendőrrel készített interjút a minél autentikusabbra hangolt forgatókönyv érdekében, a főbb szerepeket nagyrészt ismeretlen, amatőr színészekre osztották. Johnny Mak első és egyetlen mozis rendezése olyan, mint szereplői: nyersen, polír nélkül mesél, mai szemmel szinte már újra kell szokni az ilyen egyenes beszédet. Egy kritikusok által összeállított százas lista szerint minden idők hatodik legjobb kínai filmjét vehetjük a pesszimizmust zászlajára tűző hongkongi újhullám utolsó nagy dobásának.

Az öt fős shenzeni brigád jobb életről álmodó elvtársai úgy tekintenek Hong Kongra, mint annak idején a keleti blokk Ausztriára, és persze ők és családjaik is akarnak egy kis szeletet a kapitalizmus gyönyöreiből - ha kell, bármi áron. Olyan kaland ez, amiből nincs visszatérés, de intelligencia híján fel sem tudják fogni, mibe is vágták bele kézigránátjaikat. Ezeket a mélyszegénységükben értékrendjüket vesztett férfiakat egyetlen dolog tartja össze: a testvériség, azaz az egymáshoz fűződő lojalitásuk. Az útjukba akadó hongkongiaknak még ilyenjük sincs, a rendőrök erkölcstelenek, a triádok sumákok, Hong Kong városa a materializmus pokla. A LONG ARM igazi ’97-parafilm, és mint ilyen, sok utána készült akciókrimire rányomta bélyegét, Ringo Lam ON FIRE szériájától kezdve a LOVE BATTLEFIELD-ig. A két korrekt, de nem ennyire átütő folytatást a fiatalabb testvér, Michael Mak rendezi, a harmadikban már teljesen a gun fu dominál. Az első részhez nem is ezek, hanem a Mak tesók producelte SENTENCED TO HANG áll közelebb.

A kétkedőknek az utolsó tekercs heroic bloodshedje mutatja meg, hogy John Woo előtt is volt élet. A rendőrök beszorítják a patkányokként menekülő bűnözőket Kowloon szegénynegyedébe. Az azóta eldózerolt Befalazott Város (Walled City) illegális bevándorlók, körözés alatt lévő triádok és más gyanús elemek menedéke volt. A hely szürreális jellege adja magát a szűk folyosókból álló labirintusban zajló, majd húsz perces lélegzetelállító akciószekvenciához, az operatőri és vágói munka itt egész egyszerűen fenomenális.

1985 után fordulatot vesz a Nagy Kör történet. Ázsián túlra kezdenek terjeszkedni, amszterdami székhelyükről egész Európát átfogó bűnhálózatot szerveznek meg. A Magyarországon megjelent kínai maffia is az ő befolyásuk alatt áll, beleértve az emberkereskedelemmel foglalkozó Kígyófejeket és azt az állítólagos nagyüzemi kalózlemez-gyárat, amit a kétezres évek elején az FBI segítségével számoltak fel Pest megyében. A lúzer kommunista gengszterekből szindikátusi nagykutyák váltak - ha Mak most készítené filmjét, az már valószínűleg a big timer műfaj (ELECTION) fele tendálna.